A hónap legjobbja – május

A színházi évad utolsó teljes hónapjához érkeztünk. Júniusban általában utolsó előadásaikat játsszák a kőszínházak, a nyár beköszöntével pedig kinyitják kapuikat a szabadtéri színházak, így az elkövetkezendő időszakban sem fogunk szenvedni hiányt színházi produkciókból. De ne szaladjunk ennyire előre, hiszen szerkesztőségünk tagjai májusban is sorra váltottak jegyet a különböző produkciókra – és ez a sokszínűség meg is látszik a májusi A hónap legjobb cikkünkön, ugyanis a mostani ajánlóban klasszikus dráma, bábszínházi előadás, táncprodukció és musical is helyet kapott.   

Andi – Bakkhánsnők (Nemzeti Színház)

A Nemzeti Színház 2021/22-es évadtervében számomra a legizgalmasabb cím egyértelműen a Bakkhánsnők volt. Egyrészt, mert a teátrumnak Theodoros Terzopoulost, az Attisz Színház alapítóját, a Színházi Olimpia ötletgazdáját sikerült megnyerniük a rendezői székbe, másrészt pedig azért, mert már akkor lehetett tudni, hogy Szűcs Nelli játssza Agaué szerepét.

A végeredmény pedig abszolút megfelelt a várakozásaimnak, sőt még túl is mutatott azokon. Terzopoulos olyan látványvilágot és formanyelvet álmodott színpadra, amelynek olvasása még a szakavatott színházbajárónak sem könnyű, ennek ellenére sodró lendületű és magával ragadó az előadás, pontosan illeszkedik Euripidész egyszerre ősi és modern szövegéhez, dramaturgiájához. A színészek legmélyebb ösztöneiből építkező színpadi megoldásokat a rendező végtelen érzékenységgel helyezi el a letisztult térben, a szöveg és mozgás egységéhez még további jelentésrétegeket adva. Látszódik a játszókon – legyen szó színművészről, vagy kaposvári hallgatóról –, hogy a két hónapos próbafolyamat alatt valami olyat találtak meg magukban a görög mester segítségével, amiből még hosszú éveken keresztül fognak más rendezők keze alatt is meríteni. Különösen igaz ez Szűcs Nellire, akinek viszonylag rövid ideig van dolga a színpadon, ám azok a percek, amelyekben őt hallhatjuk (és ez itt most talán a látványnál fontosabb is) és láthatjuk, egészen más dimenziót adnak az előadásnak: elképesztő energiákkal dolgozik, amelyek előhívásához egyszerre merít a nézőkből és saját magából, és amelyek kirobbanása letaglózóan hat mindenkire a közönség soraiban.

A Nemzeti idei évadának utolsó bemutatója markáns kéznyomat a magyar színházi kínálatban, bátor és újító, olyan gondolatokat fogalmaz meg különleges formában, amelyek a múlt, a jelen és a jövő emberét is foglalkoztatják. Nyitottságra van szükség a befogadására, de megéri rászánni azt a 85 percet.

Jani – Szólít a szörny (szombathelyi Weöres Sándor Színház és a Mesebolt Bábszínház)

A Szólít a szörny cím sokaknak lehet ismerős: akár Patrick Ness és Siobhan Dowd 2011-es regénye (hazánkban 2012-ben jelent meg), akár az abból készült 2016-os film kapcsán, hiszen mindkettő erősen pozitív kritikai és közönség visszhangot kapott. Jómagam is régóta szeretném elolvasni a könyvet, azonban évek óta hiánycikknek számít (néha ugyan felbukkan egy-egy antikvár példány, de szinte azonnal lecsapnak rá), a könyvtárunkban pedig mindig lecsúszok róla. Éppen ezért kimondottan örültem annak, amikor a Budapest Bábszínház Zsinór Nélkül – Független Felnőtt Bábos Fesztiváljára meghívást kapott a szombathelyi Weöres Sándor Színház és a Mesebolt Bábszínház közös produkciója, mert – bár a könyvolvasás mindig elsőbbséget élvez nálam az adaptációval szemben – kíváncsi voltam, hogyan lehet a bábszínház nyelvén elmesélni ezt a történetet. 

„Van egy fiú, gyereknek már túl idős, de felnőttnek még túl fiatal.” – Így kezdődik a tizenhárom éves Conor története, akinek élete legnehezebb kihívásával kell megküzdenie. A fiú ugyanis rákban szenvedő anyjával él. Rémálom gyötri, majd megjelenik egy szörny előtte, aki három történetet mond el neki. A negyediket Conortól várja, amiben a fiúnak kell kimondania az igazságot. Az igazságot, amelyben Conor ki meri és ki tudja mondani, hogy legyen már vége a szenvedésnek, legyen már vége az elhallgatásoknak, a félig kimondott mondatoknak, a vele szemben tanúsított lelkét pusztító kíméletnek. A történet a betegség és a (leendő) gyász feldolgozását mutatja be egy tinédzser fiú szemszögéből, akivel éppen a legsebezhetőbb korban találkozunk. Bizonyos dolgokat még nem ért, másokat pedig nem akar érteni, és mindeközben meg kell küzdenie az életében bekövetkező egyéb változásokkal is: szülei elváltak, apai ágról féltestvére születik és még az általa nem kedvelt nagymama is egyre többször tűnik fel a színen. Éppen ezek miatt menekül saját fantáziájának világába – ez a legérdekesebb vetülete a darabnak. A történet szimbolikája kiválóan mutatja be, hogyan képes az emberi agy feldolgozni azt, amiről azt gondolnánk, hogy feldolgozhatatlan.

Vidovszky György, a rendező egy olyan előadást hozott létre a szombathelyi társulatokkal együttműködve, amely nem csak a bábszínházi előadások között válik kimagaslóvá, hanem az idei évad egyik legjobb produkciója is egyben. Mátravölgyi Ákos díszlete – amely tulajdonképpen egy doboz, amelynek oldalai tetszés szerint nyithatók, így változtatva a színeket – kiválóan funkcionál, ahogyan a bábok sokszínűségére sem lehet panaszunk. A színészek közül mindenképpen ki kell emelnem a főszereplőt játszó Major Eriket, aki fiatal kora ellenére mindvégig képes arra, hogy elvigye a hátán az előadást, de Lukács Gábor (a Szörny) és Varga Bori (Anya) játéka is sokáig az emlékezetemben fog élni. Sajnos a produkciót egyetlen alkalommal játszották Pesten, és bár Szombathely a fővárostól meglehetősen messzire esik, de mindenkit arra biztatok, hogy ha arra jár, mindenképpen váltson jegyet az előadásra.  

Dóri – Hommage à Martha Graham (Budapest Táncfesztivál/Müpa)

Martha Graham ikonikus táncművész koreográfiából összeállított előadás, a Hommage à Martha Graham a tánc iránt érdeklődőknek, laikus fogyasztóknak élvezetes és kedvcsináló bevezetés volt a Budapest Táncfesztivál programjába. Az amerikai társulat egy korokon átívelő műsort hozott Magyarországra, a Magyar Táncművészeti Egyetem hallgatóit is bevonva.

A Müpában tartott előadást azoknak is érdemes volt megnézni, aki kevéssé ismerős a táncművészet világában. Martha Graham a XX. század nagy művészei közé tartozott, aki nem csak új szemléletmódot, de a Graham technikát is létrehozta. Janet Eilbert, a Martha Graham Dance Company művészeti vezetője által, szokatlan módon előre elmesélt és bevezetett koreográfiák keretet kaptak a nézők szemében. Az első produkció, a Lamentation (magyarul siralom) is jól vizualizálta Graham mozgásvilágát, a szoborszerűen szögletes, ezáltal a mai korban is egyedi mozdulatokat, ha az ember még azt is tudja, hogy 1930-ban mutatták be akkor körvonalazódik csak igazán az az újítás és modernizmus, amit a táncművésznőnek köszönhetünk.

A második felvonás a korai művek bemutatása után, egyértelműen a hagyatékra koncentrált. A nem sokkal korábban bemutatott mű nyolc tétele a természet méltatásáról szólt és egyetlenegy, a Hold eredeti koreográfiája maradt fenn Grahamtől, a többit újragondolva, mai alkotók táncai keltették életre. Kellemes esti kikapcsolódás, ami többször is elgondolkodtatja az embert. Ha újra Magyarországra látogatna a társulat, érdemes őket megnézni!

Robbie – Jekyll és Hyde (Budapesti Operettszínház)

Ebben a hónapban végre „eljött az óra”, hogy én is megnézzem az Operettszínház idei szezonjának talán legnagyobb dobását, a Jekyll és Hyde musicalt. Az elmúlt hetekben főként a kedvenc hazai előadásaimra ültem be még egyszer, viszont az áprilisban bemutatott produkció visszhangja annyira pozitív volt, hogy én sem akartam kihagyni. 

Amikor tavaly az Operettszínház évadbejelentőjén megtudtam, hogy újabb Broadway musical érkezik hazánkba, meglehetősen izgatott lettem. A Jekyll és Hyde története és dallamvilága nem volt ismeretlen a számomra, kíváncsian vártam, milyen feldolgozásban láthatom itthon Frank Wildhorn Tony-díjra jelölt musicaljét. Az előadást Vincze Balázs rendezte, aki néhány dramaturgiai változtatást is eszközölt annak érdekében, hogy Jekyll motivációját és a tettei mögött rejlő jó szándékot is megértse a közönség. Nem minden fekete-fehér, a jót és a rosszat nem olyan könnyű elválasztani egymástól, mint amilyennek tűnhet. A Jekyll és Hyde egy elgondolkodtató és fontos üzenetet ad át a közönségének egy könnyen befogadható műfajon, a musicalen keresztül.

A klasszikus Jekyll és Hyde musical az Operettszínház színpadán lenyűgöző, látványos és grandiózus produkció. Cziegler Balázs színpadképe és Fekete Katalin jelmezei autentikusan idézték meg a közönség előtt a 19. századi Londont, ahol Robert Louis Stevenson 1886-ban megírt klasszikus története játszódik. Engem az előadás során a színváltások nyűgöztek le a leginkább, amelyek rendkívül könnyedén történtek meg két jelenet között, ilyen látványt magyar színpadon ezelőtt talán sohasem tapasztaltam. Látványosabbnál látványosabb díszletek váltogatták egymást szinte észrevétlenül, együtt haladva a magával ragadó cselekménnyel. A színházi eszközök közül még kiemelném a fények játékát is, amely kiválóan érzékeltette a jó és a gonosz küzdelmét, amely Jekyll karakterében zajlott le. Öröm volt Dolhai Attilát látni a színpadon, aki kiválóan váltogatta két személyiségét egyik pillanatról a másikra. A musical-irodalomban méltán népszerű dalbetéteket és duetteket a teátrum színművészei gyönyörűen idézték meg, Nádasi Veronika Lucy szólói voltak számomra a legkiemelkedőbbek. A hátborzongató és katartikus előadás természetesen álló tapsot érdemelt a közönségtől. Az Operettszínház repertoárja egy olyan világszínvonalú musicallel bővült az idei szezonban, amit mindenkinek látnia kell. 

Kiemelt kép: Major Erik (Fotó: Mészáros Zsolt), Szűcs Nelly (Fotó: Kovács Milán), Dolhai Attila (Fotó: Art&Lens Photography)