A hónap legjobbja – január

Azt gondolnánk, hogy a január színházi szempontból nyugodtabb hónap, ám erről szó sincs: a decemberi bemutató dömping után ilyenkor kezdődnek az új premierek próbái, és persze az év első hónapjaiban több az előadás is, illetve látványosan megnő a színházba látogatók száma, hiszen valljuk be, az egyik legjobb karácsonyi ajándék a színházjegy, vagy -bérlet, amit ilyenkor kezdenek el felhasználni a nézők. Szerkesztőségünk sem pihent, a legtöbb esténket színházban töltöttük, így ismét számos megtekintett előadás közül kellett kiválasztanunk a kedvenceinket.

Andi – Bánk bán (Nemzeti Színház)

Januárban magamhoz képest is sok előadásra sikerült beülnöm, így végre pótolhattam olyan restanciáimat, mint Mácsai Pál önálló estje, az Azt meséld, el Pista!, vagy éppen a 10 a Radnótiban (tudom, szégyen, hogy ezt még csak most láttam…). A legnagyobb hatással azonban nem ezek a már-már kultikusnak számító darabok voltak rám, hanem a Nemzeti Színház Bánk bánja, amelyet a teátrum igazgatója, Vidnyánszky Attila rendezett 2018-ban.

Különleges atmoszféra fogadja a Gobbi Hilda Színpadra érkezőket, a rozsdás falakkal jelzett palota terében az összes művész a színen van: van, aki zenél (izgalmas hangulatú rap dal szól, amihez az élőzenei kíséretet is a társulat szolgáltatja), van, aki táncol vagy éppen szelfizget, óriási élet van a színpadon. Két szereplő áll csak szoborként egy látványos üvegbúra alatt: Endre (Szalma Tamás) és Bánk (Mátray László). Az őket körülfogó ramazurinak csak akkor szakad vége, amikor Gertrudis (Udvaros Dorottya) látványos arany-ruhájában a színpad szélére lép és felhúzva a ketrecet, kvázi életre hívja a két férfit. Ettől kezdve pedig közel két és fél órán keresztül nincs megállás: a magyar színházi kánon talán legfontosabb műve úgy kerül elmesélésre, hogy annak minden egyes pillanata élményszámba megy. Erről pedig nem csak az egyéni színészi alakítások gondoskodnak, – lehetetlen egy-egy ember kiemelni, annyira koncentráltan és céltudatosan egyfelé játszanak a művészek – hanem az a csodálatos szimbolika és formanyelv is, amelyet Vidnyánszky Attila koherensen végigvezet az egész elődáson, és amely egy végső, katartikus pillanatban nyer értelmet.

János – Kertész utcai Shaxpeare-mosó (Örkény színház)

Nagy szerencse, hogy bár itt, a szerkesztőségben mindannyian szeretjük a színházat, viszonylag különböző az ízlésünk, általában más típusú előadások, rendezések tetszenek, sőt előfordult már olyan is, hogy teljesen ellentétes véleménnyel voltunk egy-egy darabról. Olyan viszont – tudtommal – még nem, hogy egy előadás kétszer is szerepeljen a hónap legjobbjai között. Andi a bemutató idején látta és ajánlotta az Örkény Színház egyik nagy durranását, a Kertész utcai Shaxpeare-mosót, nekem csak most sikerült eljutnom, és hiába voltunk a hónap közepén, azonnal tudtam, hogy ezt az előadást nem fogja felül múlni semmi a közeljövőben.

Bodó Viktor rendezőként azt hiszem, mindent kimaxolt, amit a modern színjátszás enged, a színpadot és a nézőteret elválasztó láthatatlan fal nem csak megszűnik, hanem ez utóbbi is játéktérré válik. Ha valaki óvatlanul nem is olvassa el, mire vesz jegyet (a színház gyakorlatilag mindenre, ami polgárpukkasztó lehet, felhívja a figyelmet), az előadás első öt perce nem hagy kétséget afelől, hogy itt egy egészen új dolog van születőben. Érdemes hamarabb érkezni a színházba, mert 19 óra előtt az előtérben egy kisebb közjáték fogadja a nézőket, maga a darab pedig egy fergeteges szövegű rapszámmal indul, amely tisztázza, hogy mit is fogunk itt látni, előre elnézést kérve azoktól, akik valami klasszikusra számítottak volna (még Nádasdy Ádám is említésre kerül). Érdekes, hogy bár valóban rengeteg olyan dolgot látunk, ami polgárpukkasztónak és öncélúnak hathat (meztelenség, vér, köpködés, káromkodás), mégis mindez nagyon szépen belesimul a történetbe, és sem a szünetben, sem az előadás után nem hallottam panaszkodó, felháborodott nézőt, pedig minden korosztály képviseltette magát.

Azon túl, hogy a rendező, Závada Péter, a szövegíró és a társulat színe-java olyan formán állít görbe tükröt a mai kor elé, hogy a hasunkat fogjuk a röhögéstől (pedig a Rómeó és Júlia egy adott ponton ugyebár átvált tragédiává), nem csak a felhőtlen szórakozást kapjuk meg. Az alkotók ugyanis a shakespeare-i dráma sztoriját csak alapul veszik, de mind a karaktereket, mind a cselekményt a mai korhoz igazítják. Így senki ne lepődjön meg, hogy Kapulekné (Hámori Gabriella) egy agyon plasztikázott maffia-feleség lesz, Rómeóból (Patkós Márton) drogfüggő fiatal válik, és Júlia (Kókai Tünde) is inkább a Z-generáció erős képviselője, semmint ártatlan, naiv kislány, és néha bizony a történet is más fordulatot vesz, annak fényében, hogy a fiatalok hogyan döntenének a jól ismert szituációban, csak éppen 2019-ben. Épp úgy, ahogy Andi sem tud egy-egy színészi alakítást kiemelni a Bánk bántól, én sem szeretnék senkit nevesíteni (a fentieken túl), mert félő, hogy valakit kihagynék, az pedig vétek lenne, mert mindannyian remekül helyt álltak az este folyamán. Aki valóban fogékony a modernre, az új eszmékre és nézőpontokra, annak mindenképpen ajánlom ezt a darabot.

Eszter – Sárkány lehelet (Szávai Viktória Weöres Sándor estje)

Nem először láttam ezt az előadást, és biztos, hogy nem is utoljára. Weöres Sándor költészete eddig elkerülte a figyelmemet, de amióta tavaly a Magvető Kávézóban beültem Szávai Viktória Sárkány lehelet című estjére, egyik napról a másikra Weöres-versek vettek körül. Ez az előadás annak idején még a Radnóti Színházban született meg.

Amikor megláttam, hogy a Trip hajón ismét van lehetőségem megnézni, kapva kaptam az alkalmon. A Sárkány lehelet című zenés-irodalmi esten Szávai Viktória gyönyörű szavalatait testvére, G. Szabó Hunor zenei aláfestése teszi teljessé. Hol komolysággal szólal meg, máskor könnyedén beszélget a nézővel, néha meg Weöres halandzsa-nyelvén dalra fakad. A színésznő hangja betölti a teret, és játékra hívja a közönséget is a magyar irodalom egyik legkülönlegesebb alakján keresztül. A költő ezer arcát ismerhetjük meg, szenvedélyt, játékot, fájdalmat és humort, egyszerre a férfit és a nőt. A térben nincs semmi a zenén és a költészeten kívül – kivéve a két hintát, amik még inkább elemelnek a földtől, és a két apró csigát, akik néha bekúsznak a reflektorfénybe. Ha eddig valakihez nem állt közel Weöres Sándor, ezen az estén mindenképp lesz egy olyan vers, amelyben megtalálja önmagát!

Kiemelt kép: Szávai Viktória a Sárkány leheletben (Fotó: Kárpáti Iván), Szalma Tamás és Mátray László a Bánk bánban (Fotó: Eöri Szabó Zsolt) és Dóra Béla a Kertész utcai Shaxpeare-mosóban (Fotó: Horváth Judit)