A hónap legjobbja – január

A január általában a pihenésről, a feltöltődésről és a megnyugvásról szól. Nincs ez másként a színházakban sem, ahol – kevés kivételtől eltekintve – az év első havában nem tartanak új bemutatót – ami a decemberi premierdömpinget elnézve nem csoda. A mostani ajánlók azért is különösen izgalmas, mert a négy beválogatott produkció közül kettő is külföldi előadás (és az egyikért a nézője még Londonba is hajlandó volt kirepülni!). Mutatjuk is, mely darabok voltak ránk a legnagyobb hatással az elmúlt hetekben!

Jani – Notre Dame de Paris 

Az eredetileg 1998-ban bemutatott francia musicalre nagyjából 2004-05 környékén találtam rá, és habár egy kukkot sem értettem a szövegből, már kamaszként rongyosra hallgattam a CD-változatot. Azóta számtalanszor felröppent a hír, hogy esélyessé válik egy magyarországi bemutató (erre talán a KERO-féle Operettszínház idejében volt a legnagyobb esély, de emlékeim szerint a teátrum jelenlegi igazgatója, Kiss-B. Atilla első pályázatában is szerepelt lehetséges tervként), azonban erre soha nem került sor. (És azzal, hogy 2017-ben bemutatták a Disney-féle musicalt, amely egy vegyes hibridje a rajzfilmnek és Victor Hugo művének, szinte minden reményem oda is veszett, hogy én Riccardo Cocciante és Luc Plamondon zenés darabját valaha láthatom hazánkban.) Jó pár évvel később, 2013-ban elolvastam a regényt is, amely azóta is az egyik legkedvesebb olvasmányélményeim egyike, és amely végképp megalapozta a történet iránti rajongásomat. Az elmúlt években többször is eszembe jutott, hogy egyszer csak azért kiutazom Párizsba, hogy megnézzem eredeti helyszínén a musicalt (no, meg persze, magát a Notre Dame-ot), ám végül úgy hozta a sors, hogy csak a 75-ös trolira kell felülnöm, hogy egy életre szóló élményben legyen részem.

Szóval: meglehetősen izgatottan vártam az előadást, és már az első szám (Le temps des cathédrales) hallatán bizonyossá vált, hogy ezt a musicalt valóban érdemes élőben látni. Az eredeti szereposztásból már csak Daniel Lavoie látható jelenleg a darabban, aki még mindig elképesztő erővel formálja meg Frollót. Természetesen a többiek (Angelo de Vecchio, Elhaida Dani, Eric Jetner, Alyzée Lalande, Gian Marco Schiaretti és Jay) sem maradtak el tőle sem színészi, sem énekesi teljesítményben – sőt, úgy isten igazából elgondolkodtam azon, hogy vajon hazánkban akad-e olyan musicalszínész, aki ilyen minőségben tudja képviselni ezt a műfajt. És akkor még nem is beszéltem a látványról, amely egyszerűségében volt nagyszerű. Bár a díszlet valóban monumentális volt, ez az előadás bebizonyította, hogy úgyis lehet valamit grandiózus, ha a színpadkép jórészt egy óriási téglafalból és néhány szükséges díszletelemből áll csupán – csak némi kreativiásra van szükség. A táncosok itt jóformán akrobaták, legalábbis az amit ezen az estén láthattam, jóval tól mutat az itthon ismert ensamble-státuszon. 

Ennek a musicalnek a története jóval közelebb áll az eredeti regényéhez, mint a Disney-féle verzióé, noha az alkotók itt is elég szabatosan kezeltél Hugo terjengős művét. Inkább a főbb szereplők jellemére, és a köztük lévő viszonyrendszerre építettek, rengeteg mellékszálat pedig kukába dobtak. Az első felvonás ennek megfelelően inkább egy szecenírozott koncershow-ra emlékezetett, ahol a szereplők egymás után színre lépve mutatkoznak be, a második rész ezzel szemben már egy jóval feszesebb történetívet járt be. Ez azonban nálam semmit sem vont le a művészeti értékből, azt viszont sikerült elérnie, hogy újból hallgatni kezdtem az albumot, valamint a könyves várólistámra előre került A párizsi Notre Dame – amelyre szerintem még idén sort kerítek még egyszer. A francia musicalek szerelmeseinek pedig jó hír lehet, hogy októberben a 2023-ban bemutatott Molière, le spectacle musical is látható lesz a Papp László Sportarénában. Én már meg is vettem a jegyet rá. 

Beni – Paradisum (Recirquel, Müpa)Aki még nem látott cirque danse előadást, annak valószínűleg nehéz elképzelnie, mit is takar pontosan ez a műfaj. Hogyan lehet valami egyszerre cirkuszi és táncos, miközben beszéd nélkül, elvontabb eszközökkel mesél el egy történetet? Pedig a Recirquel által itthon képviselt irányzat éppen erre képes. A történet éppen annyira összetett, hogy a narratív kifejezés szempontjából korlátozottabb tánc és artistamutatványok segítségével is jól követhető maradjon. A végeredmény pedig egészen másképp hat a nézőre, mint a cirque danse bármely rokonműfaja.

Továbbra is jelen van az a fajta adrenalin, amely a halandó ember számára szinte felfoghatatlan cirkuszi elemek szemlélésekor jelentkezik: az előadó testi épségéért érzett aggodalom és a teljesítmény feletti ámulat. Az apró narratív elemek azonban célt adnak ezeknek az érzelmeknek, ahelyett hogy az intenzív reakciók egyszerűen elröppennének. Hiszen cirkuszban is láthatunk létrán zsonglőrködő artistát, vagy olyan hölgyet, aki úgy pakolássza a lábait, mintha azok kifejezetten arra lettek volna tervezve, hogy közel 360 fokos szögben mozogjanak – a Paradisumban azonban ezek a mutatványok súlyt és funkciót kapnak. Még ha egy-egy szám csupán egy főbb gondolatra világít is rá, vagy csak minimálisan előremozgatja a történetet, ez a tudatos cél jelentősen hozzáad az élményhez.

Sok olyan eleme van ennek a műfajnak, amelybe könnyű beleszeretni. Számomra például azt a pluszt adta meg, amit a hagyományos cirkuszban mindig hiányoltam az artista produkciók közben: a mutatvány célját, amely túlmutat a puszta lenyűgözésen.

Gabi – Vadászjelenetek a határ mellett (Weöres Sándor Színház)

Furcsa érzések kavarogtak bennem, amikor útra keltem szeretett szülővárosomba, Szombathelyre, Alföldi Róbert legújabb rendezését megnézni. Ugyanis az ország szinte összes színházában láttam már előadást, de most voltam először a Weöres Sándor Színházban. A saját mentségemre szolgáljon, hogy a társulat munkásságát a távolból is nyomon követem, illetve a Városmajori Szemlén szereplő előadásaikon mindig ott vagyok. A választásom kifejezetten azért esett erre az előadásra, mert anno a Nemzetiben is láttam, így kíváncsi voltam, hogy Alföldi hogyan nyúl hozzá Martin Sperr írásához 16 évvel később, amit Bíró Bence írt, Perczel Enikő fordítása alapján.

Misével indul az előadás, így a kezdésre stílszerűen harangozás figyelmeztet. Kelemen Zoltán ideális választás a pap szerepére, olyan meggyőzően ontotta az igét, hogy ha a környék paphiánnyal küszködne, talán még valamelyik templomban is osztanának neki lapot. A jelentéktelennek tűnő lakótelepi környezetben mindenféle ember él, sokan vannak köztük, akik csak úgy lézengenek a világban, majd lesz valahogy alapon, akinek pedig lehetősége van, a határ túloldalán igyekszik megtalálni a boldogulását. Mivel Ádám (Balogh János) keveset van otthon, és ki tudja mit csinál „odaát”, gyanús lesz, szájukra veszik az asszonyok, és már távollétében, önvédelemből eltartják maguktól. És ahogy az már szinte megszokott, a pletykák elől nincs menekvés, Ádámra rákerül a bélyeg, ezért folyamatos magyarázkodásra kényszerül. Ez pedig nem csak az anyjával való kapcsolatára, hanem az egész közeghez fűződő viszonyára kihat.

Lehet-e azon csodálkozni manapság, ha egy közösség tagjai ugyanazzal a dologgal kapcsolatban naponta változtatják a véleményüket? Van-e egyáltalán önálló véleményük, vagy csak csapódnak a „csordához”? Mennyire hat rájuk a külvilág zaja, mennyire befolyásolhatóak, megvezethetőek? Értik egyáltalán, hogy miben élnek, mit látnak, és mi az, amiről csak mások akarják, hogy azt lássák? Ezeket az alapvetéseket élethűen illusztrálja az ukrán menekült Paula (Nagy-Bakonyi Boglárka kiváló alakításában), aki az egy pillanatra el nem engedett szatyrába úgy kapaszkodik, mintha az élete múlna rajta, de közben simán partner bárki ócsárolásában. Azokkal együtt persze, akik tegnap még őt kárhoztatták. Egy ponton pedig már-már szétválaszthatatlanná válik, hogy mi a rosszabb: ha mi gyűlölünk, vagy ha minket gyűlölnek? Balogh János bravúrosan kelti életre Ádámot, a legnagyobb erejét az adja a karakterének, hogy minden gesztusa, vívódása valóságos. Szinte tapintható a kétségbeesése, s ha éppen nincsen a színpadon, mintha akkor is uralná a teret. Nagyon erős Mari Dorottya, Tonka szerepében, aki a szemünk előtt „kattan be” attól, hogy az élete nem fog összefonódni Ádáméval.

A téma fájó aktualitása, a humorral erősen átszőtt jelenetek, a jókor beékelt elszólások, az egész előadáson átívelő lendület és frissesség mellett az a legnagyobb erénye a darabnak, hogy az említetteken kívül, minden szereplő (Németh Judit, Nagy Cili, Gyulai-Zékány István, Némedi Árpád, Szerémi Zoltán, Hajdú Péter István, Csonka Szilvia, Bálint Éva, Orosz Róbert és Szabó Róbert Endre) kiválóan játszik. Az pedig egy pillanatig nem kérdés, hogy Alföldi Róbert miért érezte úgy, hogy ezzel a darabbal most foglalkozni kell.

M. Dóri – Caberet (KitKatClub, London)

Januárban volt szerencsém eljutni Londonba a Cabaret című előadásra. A 2021 óta futó előadás számos díjat bezsebelt már – bár úgy nem nehéz, ha az eredeti szereposztás Eddie Redmayne és Jessie Buckley neve alatt fut. Én másfél évet vártam erre az előadásra, hogy meg tudjam nézni, és ennek két oka volt: az első, hogy a londoni jegyárak nem feltétlenül a budapesti diák pénztárcákhoz kalibráltak, a másik, hogy vártam valami égi jelet, egy olyan szereposztást, amire azt mondom, hogy oké, ezért biztos, hogy meg fogja érni. Így jött el egy szép nyári nap, amikor a rutin instapörgetés közben egyszer csak felordítottam. A két kedvenc Broadway színészem transzferjét jelentették be a londoni produkcióba. Így láttam én ezt az előadást január 23-án Reeve Carney-al és Eva Noblezada főszereplésében, egy nappal azelőtt, hogy visszaadták volna a szerepeket. Egy egészen fantasztikus előadásról van szó. Történetünk színtere a ’30-as évek Berlinje, kabaré-klubok mindenfele. Ezt az érzést próbálja a Kit Kat Club is imitálni, amikor egy immerzív színházi élményként hirdeti magát. Itt nem csak az előadás szippant be, hanem az atmoszféra. Te attól a pillanattól kezdve a klub egyik vendége vagy, hogy besétálsz a pinceajtón – mert nem a főbejáraton mész be természetesen – és elfogadod az ingyen felest az ajtóban, majd mész tovább, hallgatod az élőzenét, nézed a táncosokat és így koppan az állad a padlón. És ekkor még le se ült az ember a helyére.

Amikor 19:30 után lementek a fények és felhangoztak az ikonikus dallamok engem az előadás megvett kilóra. A körszínpad közepén állt Reeve Carney, mint Emcee és tökéletes német akcentussal elkezdte az előadást. És egy percig se hagyja abba. Minden mozdulatban élt valami mögöttes gondolat és még a legeslegutolsó auf wiedersen is minden ujj percében rezgett. A történet központi figurájának köntösébe most Eva Noblezada bújt. Sally Bowles karaktere megéli magasságokat és a mélységeket egyszerre. Én kétszer kezdtem el megkönnyezni az előadást, mindkétszer Eva énekelt közben. A kettejük kémiája a színpadon pedig páratlan. Amit ez az előadás mondani akar magáról, hogy vesd le a gátlásaid, legyél szabad és leginkább fedezd fel önmagad. Hidegrázós élmény, de nemcsak a főszereplők miatt, hanem a többi színész, a tánckar és a zenekar miatt. Tipikusan olyan előadás, amire azt mondom, hogy egyszer az életben mindenképpen érdemes rá eljutni. Legyen ennek is egy Emcee dalszöveg a mottója:

Leave you troubles outside!
So – life is disappointing? Forget it!
We have no troubles here! Here life is beautiful…

Kiemelt kép: Jelenetképek az alábbi előadásokból: Caberet (Forrás: KitKat Club), Paradisum (Fotó: Hirling Bálint), Notre Dame de Paris (Forrás: Concert Tours Eurasia)