A hónap legjobbja – február

Februárban még hosszúak az éjszakák, így nincs is jobb módja a fázós, sötét esték eltöltésének, mint beülni a színházba, és megnézni azokat a darabokat, amik esetleg az évad első feléből kimaradtak. Mi is így tettünk, és persze a premiereket sem hagytuk ki, amikből minden hétre több is jutott a színjátszóhelyek jóvoltából. Szerkesztőségünk számos megtekintett előadás közül választotta ki ismét kedvenceit.

Andi – A Nyugat császára

A február nálam most elsősorban a pótlásról szólt, ennek ellenére mégis egy premierelőadást kell kiemelnem a hónapban látott produkciók közül. Rudolf Péter számára nem ismeretlen a Pesti Színház közege, legutóbb 2017-ben Shakespeare Lóvátett lovagok című vígjátékát rendezte ott, amely még most is a Vígszínház repertoárján fut. Most egy kevésbé ismert művet választott, John Millington Synge, ír drámaíró A Nyugat császára című nyers humorral átszőtt, komoly erkölcsi kérdéseket boncolgató darabját állította színpadra.

És hogy mitől tudott a legjobb lenni nálam? Egyrészt Fabacsovics Lili szövegétől, aki a mai kor kifejezéseit elegánsan csempészte be az 1907-ben íródott drámába, aztán Bagossy Levente díszletétől – annyira markáns az alkotó stílusa, hogy első ránézésre meg lehetett állapítani, hogy az ő keze munkája, nem kellett hozzá a színlapról puskázni. Kellettek hozzá a kiváló színészi alakítások: Waskovics Andrea Pegeenje minden percben izgalmas, szép ívet jár be a kocsmáros lány, akit megszédít a messziről jött ember udvarlása. Partnere az incselkedésben ifj. Vidnyánszky Attila, akinek idén már másodszor áll nagyon jól a kisebb színpad, finomabb gesztusokkal, mélyebbről fogalmaz, mint, amit megszokhattunk tőle Eszenyi Enikő nagy volumenű rendezéseiben. Hegedűs D. Géza és Gyöngyössy Zoltán szintén szeretni valóan bolondoznak kisebb jeleneteikben, Majsai-Nyilas Tündét pedig hosszabban is néztem volna, belépőiben bőven volt humor is szív is.

Aki azonban nálam „ellopta az egész show-t”, az egyértelműen Kőszegi Ákos. A Jászai Mari-díjas színművész ebben az évadban szerződött a Vígszínházhoz, ám egészen februárig kellett várni arra, hogy új bemutatóban debütáljon. Nem tölt sok időt a színpadon, de akkor aztán senki másra nem lehet figyelni: tökéletes ritmusérzékkel veszi át a főszerepet jeleneteiben, jelenléte és hangja sokkal izgalmasabbá teszi Mahon figuráját, mint amennyire maga a dráma ezt adná. A siker utolsó, ám talán legfontosabb komponense pedig Rudolf Péter, aki színészeiből igazi csapatot kovácsolva csinált egy olyan előadást, amire nagy szüksége volt már a Vígszínháznak: megszólít minden korosztályt, és a szórakoztatás mellett ad néhány olyan gondolatot is, amit magával tud vinni az ember útravalóul.

János – Mady Baby

Februárban magamhoz képest kevés darabot láttam, így most nem is volt annyira bő a választék, azonban a hónap első harmadában bemutatott Mady Baby megtekintése után, tudtam, hogy ez a darab esélyes lesz a hónap legjobbja címre. Ezt nem is sikerült felülmúlnia a szememben másik produkciónak, noha, hozzá kell tennem, hogy bizonyos rendezési ötletekkel és a történet végkimenetelével nem teljesen értek egyet, de mindez még így sem sokat von le az értékéből. A történet főhősét, a nehéz körülmények között élő bukaresti Madalinát az Írországban élő barátja ráveszi, hogy költözzön ki hozzá. A repülőtéren a lány találkozik egy másik román fiúval, aki, hozzá hasonlóan, szintén Írországba indul szerencsét próbálni. Pár hónappal később találkoznak újra, amikor Madalina – immár Mady Baby néven – prostituáltként dolgozik. A három fiatal különös szövetséget köt egymással, azonban a férfiak idővel a lányt kihasználva igyekeznek elérni céljaikat és kielégíteni saját önző vágyaikat.

A Jurányi-házban bemutatott előadás nagyon erős témákat boncolgat, miközben egy olyan világot tár elénk, amelyről mindannyian tudjuk, hogy létezik, de működése mégis ismeretlen előttünk. A darab nagy erénye, hogy roppant hitelesen mutatja be, hogyan válik egy fiatal, naiv lány az akarata ellenére prostituálttá, miken kell keresztül mennie, hogy „hivatását” már-már rutinszerűen, teljes természetességgel tudja végezni. Mindezt teszi úgy, hogy közben valós képet fest a mai tinédzserekről, a munkához és az élethez való hozzáállásukról, a világról való gondolkodásukról. Radnai Márk rendező remekül használja ki a rendelkezésére álló teret: a néző-, valamint a játéktér különleges kialakításának köszönhetően egyszerre válunk mi is részesévé a történetnek, ugyanakkor tudunk kívülállók, külső szemlélők maradni. A darab szereplőit mindössze három színész – Hartai Petra, Bán Bálint, Mózes András – kelti életre, közülük mindenféleképpen érdemes kiemelni Hartait, aki a szemünk láttára megy át egy komplett karakterfejlődésen (ami ebben az esetben éppen annyira lehet negatív, mint pozitív vonatkozású). Életvidám, a világban rejlő veszélyekről mit sem tudó lányként, prostituáltként, és a végén lelkisérült, megtört nőként is roppant hiteles alakítást nyújt. Nem egy könnyen befogadható és emészthető történetről van szó, főleg, hogy a meglehetősen realisztikus és naturalista rendezés több ponton – jó értelemben véve – zavarba ejtő is tud lenni, de a mondanivaló fontossága és a színészi játék miatt mindenképpen érdemes megtekinteni.

Eszter – 100 szóban a város

Februárban is bővelkedtünk bemutatókban, és remek darabokat tűztek műsorra, így komoly dilemmába kerültem a hónap legjobbja címnél. A döntés végül utolsó előtti nap született meg, amikor beültem a Mozsár kávézóba a Száz szóban a város című előadásra. Nem először láttam és biztosan nem is utoljára, igazából szám szerint hetedszerre váltottam rá jegyet. A már évek óta futó előadást a „Száz szóban Budapest” pályázat ihlette, ahová száz szavas történeteket vártak a fővárosról. Az előadást az elmúlt évek nyertes pályázataiból állították össze, amely újabb és újabb történetekkel egészül ki az évek múlásával.

Szilágyi Csenge és Nagy Dániel Viktor a mi történeteinket mesélik el, a gangon üldögélő Pötyi és Babi néniket, a lopott csókokat a Gellért-téren és a fáradt éjszakákat a Blahán. A frappáns, nevettető néha pedig szívszorító mondatokat megzenésített történetekkel teszik változatossá. A sorra elhangzott száz és száz szó hozzánk szól. Eszembe jut a saját nagymamám, aki kézen fogva vitt az Operába és már egy éve nincs köztünk, az első szerelmem, akit elvesztettem Budapest utcáin, vagy a hajléktalan, aki tegnap engem is megszólított. A közös város összeköt minket, és ez az előadás minden alkalommal emlékeztet engem, hogy Budapest a legkedvesebb hely számomra, és ahogy a darabban is elhangzik, aki egyszer budapesti, az örökre az is marad.

Dani – Játék a kastélyban

A hónap legjobbja számomra ezúttal egy vidéki előadás volt: Molnár Ferenc nagysikerű vígjátéka, a Szikora János rendezésében kelt életre a Vörösmarty Színház deszkáin. A Vígszínház egykori házi szerzőjének stílusos komédiája egy olasz kastélyban játszódik, ahová bejelentkezés nélkül, váratlanul betoppan Ádám, a fiatal zeneszerző tehetség (Andrássy Máté), hogy meglepje menyasszonyát, Annie-t (Ballér Bianka). Csakhogy a primadonna egy idősödő színésszel, Almádyval (Gáspár Sándor) tölti a hétvégét, aminek a vőlegény egy vékony falnak köszönhetően fültanúja lesz. Minden jel a megcsalásra utal… vagy mégsem? Ádám mentora, Turai (Sághy Tamás) bebizonyítja, hogy egy kiváló drámaíró bármilyen problémát képes elhárítani a kreativitásával és ezt még alkotótársa, a mindenen megállás nélkül problémázó Gál (Kozáry Ferenc) sem hiúsíthatja meg.

Annak ellenére, hogy már ismertem a történetet legalább olyan jól szórakoztam, mintha először találkoztam volna a primadonna, a hősszerelmes és a fiatal zeneszerző kínos szerelmi bonyodalmával, aminek két fő oka volt: a színészek játéka és a tapasztalt rendező, Szikora János. Molnár Ferenc kultikus műve hihetetlenül elegáns, gyakran végtelenül teátrális és úgy röpködnek benne a poénok, mint a hópelyhek télen, amelyhez remek alapot szolgáltat, hogy színházat láthatunk a színházon belül. Ez igazi jutalomjáték a darab művészeinek, akik valósággal lubickolnak a szerepükben, miközben összekutyulódik a valóság a látszattal, az igazság a hazugsággal. A Játék a kastélyban zsenialitását jelzi az is, hogy nem csupán szórakoztat, de el is gondolkodtat olyan kérdésekkel, minthogy „mennyire fontos az igazság?” és „érdemes-e hazugságokra építeni egy kapcsolatot?”

Laura – A szerelmesek házai

A februári hónap hatalmas nyüzsgése közepette sajnos nagyon kevés előadást sikerült megnéznem, ami nem valami szerencsés, nemcsak azért, mert én vagyok a csapat legújabb tagja, hanem mert így a színházfüggőségemet sem tudtam kellően kielégíteni. Ezért is jött a legjobbkor, hónap végére A szerelmesek házai bemutatója a Radnóti Színházban, ami azonnal felkerült a toplistámra.

George Bernard Shaw, Nobel-díjas drámaíró első színpadi művét nem elöszőr mutatták be Magyarországon, ősbemutatója 1947-ben a Nemzeti Színházban volt, ahol olyan nagy színészek játszották a főszerepeket, mint Rátkai Márton, Gábor Miklós és Bánky Zsuzsa. A klasszikus szerelmi történetként induló vígjáték olyan emberi kérdésekkel foglalkozik a maga humoros hangvételében, amelyek ma is aktuálisak. „Egy erkölcsileg teljesen magába roskadt társadalomról ír Shaw, amiből a fiatalok se tudnak kiszakadni, mert a szüleik és az ő szüleik is benne vannak nyakig.” – mondta Valló Péter, a darab rendezője, aki azt is hozzátette, hogy Shaw iróniája és már cinikusnak mondható attitűdje hozzá is nagyon közel áll. Így nem is csoda, hogy ennyire jól sikerült az előadás, ami nemcsak rendezésében, de látványában és színészi játékában is a maximálisat nyújtja.

Az Izsák Lili által tervezett „térkő” díszlet tökéletesen szimbolizálja Sartorius úr ridegségét és anyagiasságát, amihez még inkább hozzátesz László Zsolt komplex játéka. Hajduk Károly rendkívüli módon hozza a sajnálni való, szerencsétlen családfenntartó szerepét, majd a második a felvonásban a Sartoriushoz hasonló gátlástalan üzletembert. Sodró Eliza és Porogi Ádám párosa pedig minduntalan elbizonytalanítja a nézőt, és arra készteti, hogy ne fekete-fehéren lássa a dráma világát, ami a mi világunk is egyben. Ezért én mindenképpen csak ajánlani tudom A szerelmesek házait, ami nemcsak megnevetteti a nézőt, de kérdéseket is ébreszt bennük.

Kiemelt kép: Kőszegi Ákos A Nyugat császárában (Fotó: Juhász Éva), Hartai Petra a Mady Babyben (Fotó: Juhász Éva), László Zsolt és Sodró Eliza A szerelmesek házában (Fotó: Dömölky Dániel)