A hónap legjobbja – február

Számos új bemutatóval búcsúzott a tél: habár az év eleje többnyire a pihenésről, feltöltődésről szól, így is szép számmal jutott premierre februárra. Mi magunk is alig győztük tartani a tempót, és persze, a régebbi produkciókról sem feledkezhettünk meg. A mostani hónap legjobbja rovatunkban így tehát régi és új darabok egyaránt helyet kaptak – ráadásul műfajukat tekintve is igen széles a repertoár.   

Jani – Alaine – Ideje a meghalásnak (KL Színház)

A Lóvasút az idei évadban indította útjára a BÁB16+ sorozatot, amelynek keretén belül minden hónapban egy-egy felnőtteknek szóló bábelőadást láthat a közönség. Februárban Markó-Valentyik Anna egyszemélyes előadásában az Alaine – Ideje a meghalásnak című produkciót tekinthettük meg, a darab pedig nemcsak rám, hanem minden jel szerint a közönségre is igen nagy hatást gyakorolt.

Polcz Alaine nevét legtöbben talán az Asszony a fronton című írása kapcsán ismerjük (ebből a regényből több színpadi verzió is született), ám Mészöly Miklós özvegyének irodalmi és pszichológiai téren való jelentősége jóval több ennél. (Erről részletesebben az alábbi cikkben olvashattok.) Az Ideje a meghalásnak című műve az öregedést, az elmúlást állítja középpontba, a monodráma ennek a szövegeiből válogat, a prózai részeket Karády Katalin dalai színesítik. Alaine már gyermekként megismerkedett a halállal, az élet természetes velejárójának tekintette azt, ám idővel szembesülnie kellett azzal, hogy a társadalom nem tudja elfogadni, feldolgozni azt. Éppen ezért tekintette feladatának, küldetésének az elmúlás és a nemlét gondolatának elfogadását, a halál „szebbé tételét”. (Ez egyébként az előadás egyik legerősebb pontja, ahol többen is papír zsebkendő után nyúltak a közönség soraiban.)

Alaine maga is foglalkozott bábterápiával, így mondhatni adja magát, hogy az egyik legfontosabb írása bábelőadásként szülessen meg. Ahogyan pedig Markó-Valentyik kapcsolatot teremt és párbeszédre hívja a Hoffer Károly és társai (Palya Gábor, Raffai Péter) által tervezett és készített bábot, az egyszerre csodálatos és megrendítő: a fiatal lélek és az öreg „én” találkozásának lehetünk szemtanúi. A meglehetősen realista bábon kívül a díszlet is minimalista, de nem is kell ennél több, hiszen egy ilyen előadásnál a fókusznak a szövegre és a színészi játékra kell helyeződnie. Annak ellenére, hogy a darab maga az egyórás időtartamot sem éri el (megközelítőleg 50 perc), mégis annyi tartalommal bír, amely egy egészestés produkciónak is dicsőségére válna.

Dani – Tizenkét dühös ember (Vörösmarty Színház)

Sidney Lumet 1957-es filmjének feldolgozása (amelyet Reginald Rose 1954-es tévéjátékából adaptáltak) számos teátrumban megfordult már az évtizedek során, Magyarországon is el lehet csípni időközönként, és nem véletlenül, hiszen az alapanyag nagyon hálás, nagyon hatásos. A koncepció egyszerű: 12 esküdtnek kell meghoznia egy ítéletet, akik egy kivételével meg vannak győződve a vádlott bűnösségéről, azonban egyikük szépen sorban felnyitja a szemüket a furcsa részletekkel kapcsolatban, idővel aztán minden megkérdőjeleződik mindenki számára, sokszor az emberségük is. Rengeteg konfliktus, nagy adag feszültség és azonosulható karakterek jellemzik a darabot, amelyet szinte lehetetlen elrontani, csak különlegesebbé lehet tenni.

A Vörösmarty Színház idei változata ezt több fronton is igyekezett abszolválni: egyrészt a rendezésért a Nemzet Színésze címmel kitüntetett, Kossuth- és Balázs Béla-díjas érdemes művész, Cserhalmi György felelt, aki a filmmel és más adaptációkkal ellentétben nem egy tucat férfiszínésszel képzelte el a művet, az ő interpretációjában az esküdtek fele nő, ez pedig növelte a beleélés faktorát. Másrészt a székesfehérvári teátrum átmeneti kényszerbezárása miatt a darab a Városháza dísztermében került bemutatásra, amely így olyan érzetet kölcsönzött a történetnek, mintha mi magunk is részt vennénk a bírósági ügyben megfigyelőként, és egy pisszenés nélkül követtük figyelemmel, ahogy a színészek kitesznek magukért (Kuna Károly stílusosan és meggyőzően vezette a mű fonalát, a többiek pedig eredményesen asszisztáltak hozzá, de talán Sághy Tamás indulatossága és Juhász Illés harsánysága volt a legmaradandóbb). Harmadrészt Székesfehérvár polgármestere, Cser-Palkovics András is vállalt egy kis részt, ő szolgáltatta a bíró hangját felvételről, ami apró, de jópofa dolog volt.

Gabi – Ölelj át! (Vidám Színpad)

Először is minden elismerésem a Vidám Színpadé, mert ebben az évadban már a harmadik bemutatójuk érdemelte ki nálam a hónap legjobbja címet. Neil Simon egyik leggyakrabban színpadra vitt romantikus vígjátéka, talán soha nem volt annyira aktuális, mint manapság. A világ kiszámíthatatlan változásai fenekestül forgatják fel az életet, és teljesen természetes, hogy az ehhez való alkalmazkodás nem megy mindenkinek zökkenőmentesen. A gyász, a veszteség nemcsak a fájdalom miatt okozhat törést, hanem mert elindít egy önismereti folyamatot, amire szintén nem lehet előre felkészülni, miközben elkerülhetetlen az újrakezdéshez.

George (Kálid Artúr) felesége elvesztése után úgy érzi, hogy kicsúszott a lába alól a talaj, és soha nem lesz képes újból szeretni. Barátai tanácsára Európába utazik, azonban ettől a helyzet cseppet sem javul. Testvére, Leo (Pusztaszeri Kornél) kitartóan, de reménytelennek tűnően próbál számára támaszt nyújtani. Jennie-t (Götz Anna), a nemrég elvált színésznőt sem a társkeresés izgatja legjobban, őt barátnője, Faye (Sajgál Erika) szeretné átlendíteni a holtponton, miközben a saját szerelmi élete sem túl fényes. A két magányos ember élete egy – nem is annyira – véletlen során összefonódik, amelyből kibontakozik egy szerelmi kapcsolat. A félreértésekben és humorban egyaránt gazdag előadást, Naszlady Éva különös érzékenységgel vitte színpadra, de a történet akár a szomszédunkban is játszódhatna. Nincs benne semmi túlzás, teljesen reálisan mutatja be a mindannyiunk által vágyott boldogsághoz vezető út nehézségeit, buktatóit, melyet a négy szereplő alakítása tesz felejthetetlenné. Kálid Artúr tökéletesen alakítja a szeretetre vágyó, de sokszor gyerekesen viselkedő férfit, Pusztaszeri Kornél a segítőkész testvért, akinek nincsen ellenére egy kis félrelépés sem. Sajgál Erika ideális választás volt a szexi barátnő szerepére, aki önzetlenül próbál támasz lenni, miközben az ő életéből is hiányzik a boldogság. De Götz Anna játéka volt számomra a legnagyobb élmény, mert nemcsak elképesztő energiával, hanem hihetetlen tartással és eleganciával mutatja be az újrakezdés nehézségeit.

Kiemelt kép: Alaine – Ideje a meghalásnak (Fotó: Orosz Sándor), 12 dühös ember (Fotó: Cserta Gábor), Ölelj át! (Fotó: Gradvolt Endre)