A december mindenki számára az ünnepekre való felkészülésről szól elsősorban, és ebbe az is beletartozik, hogy egy picit lelassítunk, időt szánunk olyan dolgokra is, amelyekre év közben nincs lehetőségünk. Ilyen például a színház is, így a budapesti teátrumok jóideje tudatosan karácsony elé időzítik az adott évben tartott utolsó bemutatóikat. Nem volt ez idén sem másképp, így igazán nehéz dolgunk volt, amikor a számos megtekintett előadás közül ki kellett választanunk a kedvenceinket.

AndiTartuffe (Katona József Színház)

Nálam több vidéki színház és több budapesti játszóhely bemutatói voltak decemberben versenyben, és persze beültem olyan már-már klasszikusnak számító előadásokra is, amik hosszú ideje repertoáron vannak. Mégsem volt kérdés, hogy ma Bocsárdi László Tartuffe-jéről fogok írni. Moliére klasszikusát számos alkalommal láttam már, a Jászai Mari-díjas román rendező mégis olyan aspektusból fogta meg a történetet, ami képes volt a székbe szögezni az előadás teljes 120 percére.

A rendezés erősen színészközpontú, ezt persze megszokhattuk a Katonában egyébként is, itt a legtöbb darabban nincsenek főszerepek, mindenki kimagaslót nyújt akkor is, ha csak két mondatra lép színpadra. Ez most még hatványozottabban igaz, hiszen a címszerepet alakító Keresztes Tamás nagyjából az előadás felénél tűnik fel először, még sincs hiányérzetünk, mivel a számos karakter a maga szálát kibontva tűpontosan adagolt játékkal készíti elő a nagybelépőt. A letisztult díszlet is (Bartha József munkája) ezer jelentést hordoz, mind ahogy a műalkotásnak beillő jelmezek is (Cs. Kiss Zsuzsanna jegyzi őket), amik mind azt segítik, hogy a mindenki által ismert történet mellett olyan gondolatokat is kapjunk, amik benne vannak ugyan a Tartuffe-ben, de magunktól kell rájuk találnunk. A színészek pedig mindent meg is tesznek ezért, így azt gondolom, hogy sokakban fog mély nyomot hagyni a darab minden igazsága.

Ónodi Eszter és Keresztes Tamás a Tartuffe-ben (Fotó: Gádoros Márk)

Ádám – Kaktuszvirág (Orlai Produkciós Iroda)

Sokat hallottam már A kaktusz virága című filmről, interjúztam is olyan színésznővel, aki játszott az egyik hazai színpadi adaptációjában, de valamiért sosem ismerkedtem meg közelebbről ezzek az ikonikusnak is mondható alkotással. Így utólag pedig azt is mondhatom, szerencsére. Annak köszönhetően, hogy sem a történetet, sem a szereplőket nem ismertem igazán, olyan fergeteges színházi élmény részese lehettem, amit csak így, “tudatlanul” lehetett átélni. Novák Eszter rendezésében a Kaktuszvirág egy igazi Broadway-előadás lett, bravúros színészi játékkal, parádés rendezői húzásokkal és olyan a jelmezek és díszlet olyan összhangjával, amire a vizuális orgia kifejezés a helytálló. A 70-es évek felrobbant a színpadon, színes-széles vigyort festve a nézők arcára.

Ötvös András és Kovács Patrícia párosa olyan frissítő, hogy a nyári melegben is őket kérjük majd hűsítő gyanánt. Schruff Milán “magánszámát” és parókáját pedig kifelé menet is sokan emlegették visszafojthatatlan nevetéssel kísérve. Tavaly a Három esős nappal, idén pedig a Kaktuszvirággal mutatta meg Novák Eszter, hogy milyen is, amikor egy érett, a színészeket és a közönséget is értő-érző alkotó egy jól formálható anyagot vesz a kezébe és új dimenzióba helyezi az egészet.

Pillanat a Kaktuszvirágból (fotó: Zsigmond László)

János – Titanic (Veszprémi Petőfi Színház)

Peter Stone és Maury Yeston 5 Tony-díjjal elismert musicalét idén augusztusban láthatta először a nagyközönség a Szegedi Szabadtéri Játékokon. A bemutató előadáson én is ott voltam, és bár kellemes emlékekkel tértem haza a napfény városából, nem ragadott magával annyira a darab, mint amennyire vártam. Arra azonban senki nem számított még nyár végén, hogy végül kőszínházba is látható lesz: a Veszprémi Petőfi Színház eredeti évadtervében sem szerepelt, egy másik előadás elmaradó premiere helyére került a Titanic. Kíváncsi voltam, hogyan működik ez a nagyvolumenű, minden tekintetben grandiózus előadás egy kisebb térben (no, meg Cseh Dávid Péter, aki szerintem hazánk egyik legígéretesebb fiatal musicalénekese kapott benne főszerepet), így karácsony előtt pár nappal leutaztunk megnézni. Be kell vallanom, sokkal többet adott, mint vártam. Annak ellenére, hogy már ismertem a sztorit, mintha teljesen másik előadást láttam volna (ami részben igaz is).

Intenzívebben hatott a zene, a színészi játék sokkal őszintébbé vált, a drámai pillanatok erősödtek. Háromféle színész játszik az előadásban: van, aki ugyanazt a szerepet vitte Szegeden, mint most is (Vágó Zsuzsi, Veréb Tamás, Sándor Péter), van, aki ugyan látható volt szabadtéren, most más karakter bőrébe bújt (Cseh Dávid Péter – Jim, Tassonyi Balázs – Henry Etches, Kádár Szabolcs – Frederich Barett), és végezetül, de nem utolsó sorban ott vannak a veszprémi teátrum társulatának tagjai, akik most először találkoztak ezzel a darabbal. Érdekes és izgalmas látni, mekkora lelkesédéssel, örömmel és átéléssel játszik mindenki, ráadásul újabb tehetséges művészeket ismerhettem meg, akik eddig – vidéki szerepléseik okán – kiestek a látókörömből. A történet sokrétűsége és a mondanivaló fontossága mai is épp olyan aktuális, mint 1912-ben, a hajó elsüllyedésének évében, amit a rendezés (Somogyi Szilárd) remekül kidomborít. A veszprémi bemutatónak hála a Titanic tovább él (itt kell megjegyeznem, hogy érdemes időben érkezni a színházba, az előtérben ezzel kapcsolatos kiállítás is látható!), a musical pedig bekerült az igazán nagy klasszikusok közé, amely bizonyára a következő évtizedben is visszatérő vendége lesz a magyarországi színházaknak.

Vágó Zsuzsi és Veréb Tamás a Titanic című előadásban (fotó: Várady Nikolett)

Dani – Veszélyes forduló (Karinthy Színház)

J.B. Priestley angol regényíró első színművét Karinthy Márton rendezésében állította színpadra a teátrum és bár a színház alapító-igazgatója elhunyt a bemutató előtt, azonban gazdag örökségéhez méltó előadás született a Veszélyes forduló képében. A már-már Agatha Christie stílusát idéző, kriminek érződő történet nem véletlenül kapta azt a címet, amit, hiszen míg a darab elején úgy érezhetjük, hogy egy szerető család felhőtlen mindennapjaiba nyerünk betekintést, azonban szépen fokozatosan mindenki kimutatja a foga fehérjét, régóta eltitkolt kapcsolatok, rejtegetett érzések és szörnyű titkok bukkannak fel a homályból.

Damoklész kardja olyan színészek – illetve karaktereik – felett lebeg, mint Földes Eszter, Fehér Tibor, Szatory Dávid, Bozó Andrea, Döbrösi Laura, Rátonyi Hajni és Marton Róbert, akik szinte végig a színpadon vannak és nem csupán akkor remekelnek, ha rájuk vetül a reflektorfény, de a háttérben eltöltött percek során is erős a jelenlétük. Közülük Fehér Tibor játéka hatott rám a legjobban, a színész ismét bizonyította, hogy milyen széles skálán mozog a tehetsége és nem csupán a végleteket, de a közötte lévő átmenetet is zseniálisan hozza. A szereplők szájába adott mondatoknál talán csak az elcsendesedések hatnak súlyosabban ebben a folyamatosan formálódó eseményszörnyetegben, amiket a nagy gonddal színpadra álmodott, végtelenül hangulatos díszlet is felerősít.

Jelenet a Veszélyes fordulóból (Fotó: Karinthy Színház)

Kiemelt kép: Vágó Zsuzsi (fotó: Várady Nikolett), Keresztes Tamás (fotó: Gádoros Márk) és Kovács Patrícia (fotó: Zsigmond László)