A hónap legjobbja – december

Ismét eltelt egy év, elérkeztünk a decemberhez, amely egyet jelent a premierek hadával, már ami a színházakat illeti. A legtöbb teátrum hagyományosan az ünnepek előtti hetekben tartja az év utolsó bemutatóját, nem volt ez idén sem másként. Sok jó előadást láttunk, a hónap legjobbjai közé azonban mégis többnyire már régebb óta futó produkciók kerültek – viszont a műfaji sokszínűség továbbra is adott. 

Jani – Ne engedj el (Harlekin Bábszínház)

Az egri Harlekin Bábszínházat két évvel ezelőtt, A padlás című előadás kapcsán “fedeztem fel”, azóta pedig volt szerencsém több előadásukat is látni, akár a saját játszóhelyükön, akár vendégjáték keretében más városban. A tavalyi évad második felében bemutatott, felnőtteknek szóló Ne engedj el című előadás azonban kimaradt az életemből, ezért is örültem meg, mikor megtudtam, hogy decemberben a budapesti Szkéné Színházban is látható lesz. A történet Kazuo Ishiguro azonos című regénye alapján készült, amelyet ugyan még nem olvastam, de tudtam, hogy sokan szeretik, így szinte biztos voltam, hogy a sztoriban nem fogok csalódni – és utólag kiderült, hogy a bábszínházi adaptációban sem kellett.

Az előadásban három fiatal – Amy, Liv, Tomy – életét követhetjük nyomon. Ők mindhárman a Hailsham diákjai, és látszólag éppen olyanok, mint bármelyik elit iskola tanulói: tanulmányaik mellett alkotnak, sportolnak, barátságok és szerelmek fűzik őket össze. Egészségükre különösképpen odafigyelve, a világtól teljesen elzárva nevelkednek, hiszen arra készítik fel őket, hogy egy napon elkezdjék az Adományozást. Ők egytől egyig ezért élnek. A jövőjükről már határoztak. Csak éppen még ők nem tudják, mi vár rájuk, mindenkire, egytől egyig… A sztorit Amy (Szűcs Réka) elbeszélésében ismerhetjük meg, akit először már felnőttként látunk, így meséli el nekünk fiatalságának eseményeit. A történet lassan bontakozik ki, a néző szép fokozatosan jön rá, mit is jelent tulajdonképpen az Adományozás, és hogy mindez milyen hatással lesz hőseinkre, akik ahogy nőnek fel, úgy kérdőjelezik meg egyre jobban a rendszert, amiben élnek. 

Ennek a különös társadalmi berendezkedésnek a kritikája mellett ugyanakkora hangsúly jut a szereplők magánéletére is. Amy, Liv (Mészáros Pancsa) és Tomy (Sóvári Csaba) ugyanis éppen olyanok, mint a legtöbb kamasz: küzdenek az érzéseikkel, amelyek a szerelemhez, a féltékenységhez, a szexualitáshoz, a barátsághoz és a felnőttléthez köthető. Az előadásban színre lép még Nánási Ágnes is, aki – szemben a három színésszel – több karaktert formál meg, leginkább a felnőtteket. A Fodor Orsolya rendezte darab már különleges látványvilágával (tervező: Virág Vivien) és atmoszférájábal képes megragadni a nézőt – szinte tökéletesen passzol ehhez a kissé futurisztikus, de mégis nagyon emberi történethez. A sztori rengeteg kérdést boncolgat, de nem mindegyikre ad választ, ezt a terhet már a nézőre helyezi. Ennek ellenére (vagy talán éppen ezért) a Ne engedj el egy nagyon fontos előadás, amely érdemes arra, hogy minél többen megtekintsék. Reméljük, hogy a jövőben nem csak Egerben, de Budapesten is lesz még erre lehetőség.    

Beni – Mindent anyámról (Budaörsi Latinovits Színház)

Általában sosem egyszerű egy filmet színpadra átültetni. Bár a két műfaj hasonló eszköztárral dolgozik, mégis gyakran egészen más hangsúlyok kerülnek előtérbe, mint amit az eredeti alkotók szándékoztak. Ez sok esetben tudatos döntés, hiszen egy szabadon értelmezhető film korántsem kötött használati utasítás, lépésről lépésre lefektetett szabályrendszerrel. Máskor azonban az az érzésünk támadhat, mintha a színház kötöttebb lehetőségei állnának a film eredeti tartalmának útjába. Zsótér Sándor Mindent anyámról készült színházi változata izgalmas megoldásokkal helyezi át a meglehetősen sok helyszínen játszódó történetet a színpadra, a történetvezetésen és a dramaturgián azonban néhol érezhető, hogy más médiumra íródott.

A Mindent anyámról szerkezetét közel sem egyszerű jellemezni. Annyi azonban biztos, hogy Arisztotelész alighanem szörnyethalna tőle, hiszen az általa megfogalmazott hármas egység elve szerint egyetlen feltételnek sem felelne meg: felfogása szerint a drámának egy helyszínen, legfeljebb egy nap leforgása alatt kell játszódnia, a cselekménynek pedig egyetlen szálon kell futnia. Ehhez képest a Mindent anyámról történetét egy elhunyt fiú meséli, aki választ keres arra, ki lehetett az édesapja, és mi történt a születése előtt – mindarra, amit az anyja nem hajlandó elárulni neki. Ez szükségszerűen sok szereplőt, még több helyszínt és több cselekményszálat jelent, amelyek különböző idősíkok között váltakoznak. Mindez azonban meglepően jól követhető: a kubikus elemekből felépülő, forgó díszlet pillanatok alatt alakul át színházi öltözőből eső áztatta utcává vagy éppen egy festményhamisító műhellyé. A néző nem veszhet el a cselekményben, és amikor nagyjából a darab negyedénél felvesszük a történet ritmusát, kiismerjük a helyszíneket és a játékszabályokat, az előadás egyre elevenebbé válik. Onnantól pedig már figyelhetünk a szimbólumra halmozott szimbólumokra.

Mindez azonban rendkívül tömör és egyben hosszú is. Míg a film folyamatosan vezeti a tekintetünket és a figyelmünket, addig az előadásban végig magunknak kell eligazodnunk, ami a 180 perces játékidő mellett időnként komoly kihívást jelent. Egy-egy jelenet kissé elnyúlik, a dramaturgia ritmusa pedig a végére inkább csak kocog. Mindez ugyanakkor nem annyira hibaként, inkább bizonyítékként olvasható: a vászonról színpadra való adaptáció nehéz, ám éppen ezért különösen jövedelmező kihívás.

Dóri – RENT (Akvárium Nagyhall)

Bármennyire is közel áll hozzám a musicalek világa, automatikusan szkeptikus leszek velük szemben, amint megtudom, hogy lefordították őket magyarra és úgy is játszák őket. Nagyon nehéz úgy hallgatni valamit, hogy pontosan tudod az angol szöveget és a színész szájából valami összetákolt magyar fordítás jön ki – túl rémes élményként maradt meg a Mamma Mia! a Madáchban. Úgyhogy a Rentre is kicsit félve mentem, de mivel szülinapi ajándékként kaptam és ez az egyik kedvenc musicalem, ezért kellően izgatott is voltam.

Azon túl, hogy egy nagyon pozitív csalódás volt maga az élmény, a színészeket elnézve egy teljesen más olvasatot okozott nekem. A szereposztást látva egy nagyon furcsán vegyes brigád állt össze: régi operettes és madáchos nevek mellett pályakezdőkön és veteránokon túl ott volt egy adag Pannon Várszínházas név is. A veszprémi Pannon Várszínház volt nekem a Covid utáni visszatérés a színház világába. Azon a nyáron, mikor újra lehetett már kultúrát fogyasztani, rendszeresen jártam Veszprémbe, hogy nézzem az előadásaikat – innen lettek ismerős arcok ezek a fiúk, akiknek a pályáját azóta is figyelemmel kísérem. Most, hogy láttam őket, elfogott egy másfajta boldogság: megcsinálták, hogy egy licenszes amerikai musicalt több mint egy éve játszanak töretlen sikerrel, új beállókkal, és ami talán a legfontosabb hatalmas lelkesedéssel.

Amikor én láttam, akkor a társulat három új beállót köszöntött köreikben (Kardffy Aisha, Koltai-Nagy Balázs, Horváth Dániel), akiken egyáltalán nem érződött, hogy most bújtak bele először a karaktereik bőrébe. A szerepek megformálása az egész csapat tekintetében a tűpontoshoz közelít, és egy nagyon szép homage az egész előadás Jonathan Larson világához.

Ez az előadás eltalálta azt az esszenciát, amit a Rent magában hordoz: fiatalok, akik magukról beszélnek és valós problémákat vetnek fel. Hiszen mindannyiunkat foglalkoztat az, hogy választott családot találjunk magunknak és ezzel (és minden családhoz kötelezően tartozó problémákkal) szimbiózisban együtt éljünk. Ezért szerethető ez az előadás, mert a karakterekben magunkra tudunk ismerni. A végén pedig úgyis az lesz a fontos, amit az előadás leghíresebb dala megfogalmaz: How do you measure a year in the life?// Measure in love.

Kiemelt kép: Cseh Dávid Péter (Fotó: Szécsényi Ágnes), Spolarics Andrea (Fotó: Borovi Dániel), Szűcs Réka (Fotó: Harlekin Bábszínház)