Ismét eltelt egy év, elérkeztünk a decemberhez, amely egyet jelent a premierek hadával, már ami a színházakat illeti. A legtöbb teátrum hagyományosan az ünnepek előtti hetekben tartja az év utolsó bemutatóját, nem volt ez idén másként sem. Sok jó előadást láttunk, a sokszínűséget pedig mi sem jellemzi jobban, hogy a mostani hónap legjobbjában is akad táncszínházi, fővárosi és vidéki produkció egyaránt. Ez a december azért is különleges, mert bár korábban is akadt arra példa, hogy ugyanazon színház több előadása is bekerült a legjobbak közé, de most először fordul elő, hogy ezt ugyanannak a rendezőnek (jelen esetben Tarnóczi Jakabnak) sikerült elérnie. Fogadjátok sok szeretettel az év utolsó ajánlóját!      

Andi – Frida, az élet múzsája (Duda Éva Társulat, Nemzeti Táncszínház)

Az utóbbi hónapokban hiába nézek prózai darabokat is, rendre különböző táncelőadások szólítanak meg, nem volt ez másképp decemberben se: Duda Éva Társulatának FRIDA, az élet múzsája című előadása különleges élmény lehet annak is, aki idegenkedik a kortárs tánc világától.

Ahhoz, hogy beüljünk a produkcióra, nincs szükség arra, hogy részletesen ismerjük Frida Kahlo életét – ha valaki megijedne attól esetleg, hogy egyetlen szó sem hangzik el 80 percen keresztül –, mivel Duda Éva felvillanó alcímekkel tagolja szakaszokra a mexikói festőnő létezésének legfontosabb állomásait. A nyitójelenet magával ragadó: a címszerepet játszó Eleonora Accalai egyedül áll a minimális díszlettel operáló színpadon, és apró pici mozdulatokkal mesél a karakterről: én például ebből azonnal asszociáltam a súlyos gerincfájdalmakra. Mellé érkezik a társulat többi táncosa, akik egyre erőteljesebb mozgásokat mutatnak meg, míg végül mindannyian összekapcsolódnak egy nagy közös lüktetésbe. Ilyen kezdés után felpattan az ember szeme és megfeszített figyelemmel követi a cselekményt, amelyet néha picit vontatottnak éreztem, sőt voltak olyan tételek is, amelyek számomra kilógtak az egyébként nagyon is átgondolt dramaturgiából és zenei szövetből, de így is erősen hatott rám az erős képi világ és a szerelem, az életöröm, és az ezek utáni ösztönös emberi vágyakozás elementáris megjelenítése. Kováts Tibor színpadra lépése pedig csak hab a tortán, a Liszt Ferenc-díjas táncművész olyan szuggesztív jelenléttel bír, hogy jó lenne őt többször is látni a jövőben.

Jelenet a FRIDA, az élet múzsája című előadásból (Fotó: Kovács Milán)

Jani – Magányos emberek (Katona József Színház, Kamra)

Nagy izgalommal és várakozással ültem be Tarnóczi Jakab új rendezésére a Katona József Színház Kamrájába, ugyanis a fiatal alkotó minden egyes munkájával képes meglepni – kíváncsi voltam, vajon most megtörik-e ez a sorozat. Megvallom, kissé aggódtam is, hogy a Melancholy Rooms után, amely tulajdonképpen ugyanúgy a magányt állítja a középpontba, vajon tud-e újat mondani ebben a témában, de ennél jobban nem is bizonyíthatta volna, hogy tud. Szeretem, amikor egy színház kitágítja a határokat, ebben pedig a Katona a kőszínházak között hosszú ideje élen jár. A játéktér most is különleges módon alakul át: a nézőtérre hátsó folyosókon, majd magán a díszleten keresztül jutunk be, ez utóbbiba az előadás szüneteiben (ebből három is van) ha van kedvünk, vissza is térhetünk. Már önmagában az is különleges, hogy a darab négy etapból áll, amelyek egyre rövidebbek (60, 40, 30 és 20 perc), ezek között pedig 6-8 perces „buliszünetek” kapnak helyet. Most először fordult elő velem, hogy az előadás kezdetétől számítva a fináléig, nem hagytam el a nézőtéret, bármennyire is éreztem egy idő után, hogy kényelmetlen végigülni ezt a három órát, nem akartam egyetlen percet sem elszalasztani abból, ami a színpadon történik. 

De nemcsak a kivitelezés, hanem a történet is teljesen magával ragadott és megérintett. Hauptmann egy, itthon még be nem mutatott drámáját vette alapul az alkotócsapat, ebből készítettek egy ízig-vérig 21. századi, magyarországi történetet. Egy család életébe nyerhetünk bepillantást: a fiatalok éppen csak hogy elindultak a felnőtté válás útján, a főszereplő párnak gyermeke születik, de a régi életüket sem tudják teljesen elengedni. Megjelennek a szülők, a gyermek keresztapja szintén a kis házban húzza meg magát és felbukkan a múltból egy lány is, aki aztán alaposan felkavarja az amúgy sem békés állóvizet. A szerzőknek sikerült olyan figurákat és szituációkat a színpadra rakniuk, amelyek ismerősek lehetnek a nézőknek. Előtérbe kerülnek a generációs különbségek, a szülői féltés és a gyerekek életébe való beleszólás kettőssége, de legfőképpen a társas magány. Mert bizony, ahogyan a cím is árulkodik róla: hiába lakik sok (jó?) ember kis helyen, a legtöbbjük magányos, boldogtalan. Fájó látni, hogy mennyire nem tudnak mit kezdeni a kialakult helyzettel, egy idő után valódi érzelmeiket sem tudják eltitkolni, ez pedig könnyen konfliktushoz, visszafordíthatatlan eseményekhez vezethet. A Magányos emberek számomra a legjobb skandináv alkotásokat idézte meg: eddig (ha nem is kizárólagosan) ők tudtak ennyire szórakoztató és magával ragadó módon beszélni korunk legnagyobb, ugyanakkor leghétköznapibb társadalmi problémáiról. Most hozzájuk csatlakozott a Katona alkotócsapata.

Jelentkép a Magányos emberek című előadásból (Fotó: Kovács Milán)

Dani – Adáshiba (Vörösmarty Színház/Játékszín)

Magunkon tapasztaljuk nap, mint nap, hogy mennyire bele tudunk feledkezni a modern technológiák nyújtotta digitális világba. Ha éppen nem a telefonunk képernyőjére meredünk, akkor a televízióéra vagy a monitoréra, és egyetlen pillanatot sem akarunk elszalasztani abból, ami a nagyvilágban történik, így a mobilunk mindig kéznél van. Szerencsésebb esetben tudunk egyensúlyozni a valóság és internetfölde között, ezáltal nem maradunk le a gyerkőc első lépéséről, a párunk kacér pillantásáról vagy egy jó könyv nyújtotta fantáziálásról, hanem átéljük azt. Az igazság azonban az, hogy sokan rengeteg ilyen momentumról lecsúsztak már, csak nem figyeltek rá, ezért nem is tudják, hogy mi az a hiányérzet, ami belülről bökdös vagy még szörnyűbb helyzetben nincs is hiány, csak közömbösség.

Szakonyi Károly 1970-ben született darabja, az Adáshiba ezt hivatott humoros, mégis elgondolkodtató formában bemutatni, és kortalanságát, mondandójának örökérvényűségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy évtizedekkel később is ugyanolyan releváns tud lenni. A Vörösmarty Színház és a Játékszín közösen adaptálták színpadra, és felváltva játsszák a darabot, amelynek egytől-egyig remekelő színészei a két teátrum társulataiból kerültek ki. Gáspár Sándor alakítja az édesapát, akinek semmi mása nem maradt, csak a tekintélye, amit kamatoztat is minden pillanatban. Zsurzs Kati formálja meg a gondos édesanyát, akire mindenki cselédként tekint és bár szenved ettől, nincs elég ereje ahhoz, hogy ezen változtasson. Lévay Viktória az idősebb lányként bukkan fel, akiben még lenne szikra, de egyre mélyebbre merül a kilátástalanságban. Kovács Tamás az érdekemberségét és sznobságát közönyösséggel leplező fiútestvért kelti életre, a folyamatosan butának titulált párját pedig Varga Lili hozza nagy elánnal. Varga Ádámot a legkisebb fiúként láthatjuk, akit még nem rontott meg teljesen a képernyő, szomjazza a valódi ingereket, és ebben segítségére lehet az erős hittel rendelkező új bérlő, Emberfi (Imre Krisztián), akinek határozott célja van az emberekkel – ehhez azonban lesz egy-két szava a szomszédnak, Szőcs úrnak (Kerekes József) is.

Az Adáshiba nézése közben nem fogjuk a hasunkat fogni a röhögéstől, és nem taglóz le minket a dráma sem, inkább olyan, mint egy finom krémlikőr: édes és itatja magát, majd minél nagyobb adagban élvezzük, annál erősebb a lecsengése. Ez a később pedig nem feltétlenül az előadás végén lesz. Akár órákkal vagy napokkal később is ráeszmélhetünk, hogy mennyi mindenben magunkra ismertünk, mennyire tudunk azonosulni az egyes karakterekkel és hogy ez az üzenet olyan, mint a Titanicnak leadott vészjelzések, amik a jéghegyekre figyelmeztettek.

Jelenetkép az Adáshiba című előadásból (Fotó: Vörösmarty Színház)

Gabi – Isten, haza, család (Katona József Színház, Kamra)

A Káli holtak mellett ez a másik „Katonás” darab, amire nagyon régóta gyúrtam már. Ez sem rövid előadás, de olyan szinten visznek magukkal az események, hogy egy ponton túl már az sem zavaró, hogy kényelmetlen a szék…

A darab a görög mitológia három nagy tragédiaköltőjének művei alapján született: Aiszkhülosz, Euripidész, Szophoklész írásait felhasználva Varga Zsófia és Tarnóczi Jakab adaptálta színpadra. Pontosabban a Kamra összes tereibe, merthogy szinte minden zugot belaknak a szereplők. Látszólag egy békés, boldog család életébe láthatunk bele, de persze pillanatokon belül kiderül, hogy látványpékség az egész. A család tagjait a vér szerinti kapcsolaton kívül semmi nem köti össze, sőt még különösebb szikra sem kell ahhoz, hogy bármely pillanat tört része alatt egymás agyára menjenek, és robbanjon minden a látszólagos idillben. De a külsőségek fontosak, megy is a közös imádság az evés előtt, és a rég nem látott unokatestvér is megjelenik a családfő, Árpád (Fekete Ernő) születésnapján, hiszen a család, az mégiscsak család. Vagy mégsem? Hunor (Mészáros Béla) érkezése jó néhány lapáttal rátesz a család lelkiállapotára, de Árpád öccsének, Attilának (Elek Ferenc) a felesége lelépése miatti folyamatos nyűglődése sem javít a helyzeten. A pokol elszabadul, az indulatok fékezhetetlenek, a család pedig lassan már papíron sem létezik.

Ütős a darab, az ilyenekért érdemes színházba járni. A három felvonás nem szűkölködik humorban sem, de a hangsúly nem ezen van, hanem azon, hogy ebből ki mit visz haza, hiszen tényleg van min gondolkodni. Ha pedig bárki magára, vagy valamelyik családtagjára, barátjára ismer, az egyáltalán nem biztos, hogy a véletlen műve: gyarló és esendő alakok nemcsak a görög mitológiában léteznek. A történet mellett nagyon fajsúlyos a szereplők névsora is, (Fekete Ernő, Fullajtár Andrea, Elek Ferenc, Rujder Vivien, Jordán Adél, Pálos Hanna, Mészáros Béla, Vizi Dávid) akik olyan elképesztően bravúros alakításokkal gazdagítják a darabot, hogy talán igazságtalan is lenne bárkit külön kiemelni. Olyan, mint amikor a tanár leadja a leckét, az osztály penge, és mindenkinek 5-öst írnak a bizonyítványába. De a tanár is ember, ő is esendő, ezért egyvalakinek mégiscsak ad dicséretet a sok szuper teljesítmény között. Nálam ezt a bizonyos pluszt Fullajtár Andrea kapja, számomra ő volt a leginkább lehengerlő az előadásban.

Jelentkép az Isten, haza, család című előadásból (Fotó: Kovács Milán)

Kiemelt kép: Eleonora Accalai, Mentes Júlia, Fullajtár Andrea (Fotók: Kovács Milán)