A hónap legjobbja – december

Az év utolsó havára a színházak többsége új bemutatóval készül: legyen az akár az ünnepekhez kapcsolódó, meghitt történet, akár könnyedebb vígjáték, akár gyermek- vagy családi előadás, de nem ritka a komolyabb mondanivalóval rendelkező darab sem, így mindenki megtalálhatja azt, ami leginkább kedves a szívének. Szerkesztőségünk tagjai is több régi és új produkciót tekintettek meg decemberben, noha az év végi nagy hajrá, a karácsonyi bevásárlás és a többek között a bejglisütés és -evés miatt kevesebbszer jutottunk el színházba, mint szerettünk volna. De még így is sikerült kiválasztani a hónap legjobb előadásait, íme a válogatásunk.  

János – Mágnás Miska (SZFE-vizsgaelőadás, 6SZÍN)

Az ünnepi időszak miatt jóval kevesebb előadást láttam ebben a hónapban, mint ahogyan terveztem, ráadásul a járványhelyzet ismét közbeszólt, így sokáig úgy tűnt, hogy a december első felében látott, mindössze négy produkcióból kell kiválasztanom a hónap legjobbját. Persze, így sem lett volna könnyű dolgom, hiszen ezek között is akadt pár, amit jó szívvel tudnék ajánlani, ám egy szerencsés fordulat folytán sikerült eljutnom két nappal karácsony előtt a 6SZÍN-be, ahol a Színház- és Filmművészeti Egyetem negyedéveseinek (osztályvezetől: Jákfalvi Magdolna és Tárnoki Márk) vizsgaelőadásában láthattam a Mágnás Miskát. Habár a szó hagyományos értelmében talán nem szállhatott volna jelen versenybe ez a produkció, ám mégis olyan impulzusok értek a látottak során, hogy saját szakállamra kibővítettem a feltételeket.

Tudni kell rólam, hogy bár szívesen nézek operetteket, a Mágnás Miska nem tartozik a kedvenceim közé. Azt mindig éreztem, hogy ebből a történetből sokkal többet ki lehetne hozni, mint ahogyan azt az általam látott változatok rendezői tették – és ez a sejtésem most be is igazolódott. A vizsgaelőadást Mohácsi János állította színpadra, aki a tőle már megszokott módon nyúlt az alapanyaghoz, alkotótársaival, Geszti Péterrel, Mohácsi Istvánnal és Kovács Mártonnal közösen. A cselekményszálakat több ponton megváltoztatták, kibővítették, a hangsúlyokat teljesen máshová helyezték – mindeközben a jól ismert alapokat is megtartották. Ebben a változatban a humor tényleg humor, a dráma pedig tényleg dráma. Bár annak ellenére, hogy ismertem a történetet, most először fordult meg a fejemben, hogy talán mégsem kapjuk meg az operettek mesebeli „boldogan éltek, míg meg nem haltak”-lezárását, hiszen a karaktereket a maguk emberi mivoltában, negatív jegyeiket felerősítve láthattuk a színpadon. Kissé sajnálom is, hogy bizonyos drámai fordulópontok nem kaptak nagyobb hangsúlyt a harmadik felvonásban, vagy, mintha fontosságukat elvesztették volna, de még így is egy nagyon erős anyagról beszélhetünk.

A 4 és fél órás játékidő (az előadást két szünettel játsszák) ne ijesszen el senkit, szerintem nem lehetett érezni a hosszúságot. Annál is inkább, mert nem csak a történetnek tudjuk átadni magunkat teljesen, hanem a figyelmünket folyamatosan fenntartja az is, hogy a karaktereket az egyetemi hallgatók felváltja játsszák, így gyakorlatilag mindenki feltűnik minden szerepben. Ennek egyfelől örültem, hiszen többféle Marcsát, Miskát, Baracsot, Rollát, Pixit és Mixit is láthattam, viszont azt is üdvözítettem volna, ha a leendő színészek végig tudták volna vinni a szerepüket, megmutatva annak teljes ívét. Az azonban biztos, hogy többségük igen tehetségesnek mondható, sokuk pályafutására érdemes lesz odafigyelni a későbbiekben – és ki tudja, talán idővel újból feltűnnek egy másik Mágnás Miskában is.

Gabi – A kő (Pesti Színház)

Rövid, tömör, mindössze kétbetűs szó, mégis óriási ereje van. Nemcsak a pusztításnak, gyilkolásnak, az emlékezésnek is a szimbóluma, és ahogy a darabbéli családok életét, magát az előadást is végigkísér(t)i. Adott egy ház, amely rengeteg titkot rejt, és az évtizedek alatt többször is gazdát, családot cserélt. De a kő az mindvégig jelen van, a ki nem mondott titkokat jelképezve. Az egy felvonásból álló, de a történet súlya miatt sokkal hosszabbnak tűnő darabban, rögtön az első és legmeggyőzőbb elem az idő ábrázolása. Az idő, mint egy lassított körhinta forog a színpad kellős közepén, az évszámok és egy-egy fogas jelzi, hogy hol is tart a történet éppen. 1935, 1945, 1953, 1978 és 1993, és ott vannak a fogasok, amelyekre mázsás súlyukat (is) próbálják letenni a ház éppen aktuális lakói. De nem lehet, ezek nem olyan titkok, amiket csak úgy szögre lehetne akasztani. Itt a múlt elől nincs menekvés, a családi titkoktól nemhogy szabadulni nem lehet, még kísértenek is.

Öt különböző helyzetű és korú nő, valamint egy férfi (Nagy-Kálózy Eszter, Szilágyi Csenge, Antóci Dorottya, Majsay-Nyilas Tünde, Hegyi Barbara és Telekes Péter) szemszögéből és emlékein keresztül láthatjuk a történetet, ami több helyen összefolyik ugyan, a határokat elmosva. Nagyon erős női karakterek, határozottnak tűnő, de sokszor kétségbeesett és csalódott anyák, feleségek, helyzeteket megérteni próbáló gyerekek, unokák. Mindegyik nőnek van erős mondata, jelenete, igazsága és a kisugárzásuk is visz magával, az adott pillanatban pedig mindegyikkel egyet tudok érteni. De az idő „forog”, hozza magával a következő történést, és azzal is egyet lehet érteni, együtt lehet érezni. Kinek van igaza, van-e igazság egyáltalán a megrajzolt viszonyrendszerben?

A Pesti Színházban nagyon régen voltam, és ez a pandémiától független, a fajsúlyosabb előadások úgy éreztem nem itt, hanem a Vígben mennek. A kő kiváló példa arra, hogy érdemes a Pestibe is járni, és az is biztos, hogy ez az előadás nem is állta volna meg helyét nagyobb színpadon. A darab tavaly, az online térben már bemutatásra került, de a „valódi”, nézők előtt játszott premierjét idén ősszel tartották. Ez szerintem pont egy olyan előadás, amit ha valaki megnézett streamen, akkor is érdemes még egyszer, a színházban is látni. Így van igazán súlyuk a felszínre törő szavaknak, tetteknek, amikor azokat bele mondják az arcunkba. Onnantól már a mi dolgunk, hogy elássuk, eldobjuk vagy megtartjuk a saját kövünket.

Brigi – Határátlépések (Orlai Produkciós Iroda, 6SZÍN)

Sajnos decemberben sokkal kevesebb eladást sikerült megtekintenem, mint amennyit szerettem volna, de szerencsére néhány előadásra így is eljutottam, és bár több kedvencem is volt, mégis a Határátlépéseket választottam. Ennek egyik oka a komoly mondanivaló, a másik pedig, hogy ez volt az egyetlen olyan előadás, amely nem a hagyományos színházcsinálás jegyében született.

Én személy szerint rajongok az improvizációs darabokért, vagy amelyek a kísérletezés jegyében születettek, így számomra egyáltalán nem okozott csalódást, hogy a színészek sokszor belsős poénokkal fűszerezték az előadást, melyről később a nézőknek is meséltek kicsit. Hiszen az ő személyes történeteikre épül a produkció: megtudhatjuk például, hogy Járó Zsuzsa nem igazán szereti átlépni a határait, Schruff Milán viszont gyakran megteszi ezt. Meg azt is, hogy kinek mit jelentenek a határok, és hogy mi vajon mennyire tartjuk egymáséit tiszteletben. Bár alapvetően egy könnyedebb darabról beszélhetünk, a mondanivalójának mégis súlya van. Súlya, mert olyan kérdéseket is felvet, melyekkel mi magunk nem tudunk, vagy talán nem is akarunk szembenézni.

Bátran ajánlom azoknak ezt az előadást, akik szeretik azokat a darabokat, melyek könnyedebb stílusban dolgoznak fel egy-egy társadalmi problémát.

Roberta – Marshal Fifty-Six (Pintér Béla és Társulata)

Ebben a hónapban volt szerencsém megnézni a Pintér Béla és Társulata legújabb darabját, amelyet már izgatottan vártam. Előzetesen szinte semmilyen részletet nem lehetett tudni az új előadásról, és a címéből sem lehetett a témára következtetni. Azt azonban sejtettem, hogy nem fog csalódást okozni, hiszen maga Pintér Béla is elmondta egy korábban adott interjúban, hogy akár pályafutásának eddigi csúcspontja is lehet a Marshal Fifty-Six. Ennek tudatában tehát kíváncsian vártam, ezúttal mivel rukkol elő ez a zseniális társulat.

A Marshal Fifty-Six remekül ábrázolja korunk hétköznapi karaktereit, majd helyezi őket egy annál kevésbé megszokott, természetfeletti, abszurd környezetbe. Az új darab, a Pintér Bélától már megszokott témaválasztásához híven elsősorban megtörtént eseményekből merít, és létező politikai szereplők cselekedeteit ábrázolja. Azonban az előadás egy ponton elrugaszkodik a valóságtól, hiszen mint kiderül, az események szentivánéjjelén történnek, és már Shakespeare óta tudjuk: ilyenkor leomlanak a falak a valóság és az álom között… A Marshalban sincs ez másképpen. Egy olyan őrületes bohózatban találjuk magunkat, ahol a hétköznapi szerelmesek mellett megjelennek az istenszerű alakok, akik Bulgakov A Mester és Margarita című regényéből lehetnek ismerősek. A szemünk előtt kibontakozik egy modern Szentivánéji álom, amelyben Oberon, Titánia és Puck (egy kicsit másképp) deus ex machina-szerűen befolyásolják a halandók tetteit. A közönség hamar szembesül azzal, hogy itt egyik karakter sem tökéletes. Sőt, a két nemet képviselő isten, Apollonia és Magnus is legalább annyira gyarló, mint a földiek.

A Marshal Fifty-Six egyértelműen hozza az elvárt színvonalat: komikus, mély, aktuális, merész, valódi, mégis kissé elvont, ezáltal pedig több emberhez szól. A klasszikus vonatkozások miatt az előadás ugyanolyan szórakoztató a politikai életben kevésbé jártas emberek számára is. Az biztos, hogy a Pintér Béla és Társulata rajongói nem fognak csalódni a legújabb darabban sem, amely minden képzeletet felülmúl.

Kiemelt kép: Hegyi Barbara (Fotó: Kovács Milán), Szabó Kimmel Tamás (Fotó: Mészáros Csaba), Schruff Milán (Fotó: Zsigmond László)