A hónap legjobbja – április

Az április a népi kalendáriumban foglaltak szerint valóban szeszélyes hónap volt, a pár napig tartó nyári meleget szinte azonnal a telet idéző hűvös, borús nappalok és éjszakák váltották. Szerencsére a színház mindkettő esetében remek esti szórakozás, így a számos premier és a már korábban bemutatott darabok is mind megtalálták a közönségüket. Szerkesztőségünk a számos megtekintett előadás közül választotta ki ismét kedvenceit.

Andi – Káosz (Karinthy Színház)

Mika Myllyaho drámáját Horgas Ádám rendezésében mutatták be a Karinthy Színházban, Bozó Andrea, Szávai Viktória és Botos Éva játsszák a három főszerepet. A kortárs darab olyan nőkről szól, akik életének különböző területein bajban vannak: Emma házassága válságban van, emiatt a munkájába temetkezik, és elhanyagolja a gyermekét, Szofi számára nagyon fontos, hogy abban az iskolában taníthasson, ahol az édesanyja is dolgozott, de most veszélybe kerül az intézmény, és ezzel minden olyan érték, amiben mélyen hisz, Júlia pedig elköveti a legnagyobb etika hibát, amit egy pszichiáter elkövethet: beleszeret a betegébe.

És hogy engem mivel érintett meg annyira, hogy a hónap legjobbja lett? Azzal, hogy a zseniális rendezői fogások mellett (többek között a vetítések, a jól variálható színpadi elemek és a fehér alapruhákhoz érkező, folyamatosan változó piros kiegészítők), minden humorossága ellenére (bőven van min nevetni a két felvonás alatt) egy kicsit arra világít rá, hogy muszáj befelé figyelnünk, mert minden problémát csak mi magunk tudunk megoldani.

Ádám – A maratonfutók tiszteletkört futnak (Pesti Magyar Színház)

Áprilisban mutatta be a Pesti Magyar Színház ezt a kevés dologhoz hasonlítható balkáni fekete komédiát. A maratonfutók tiszteletkört futnak nem teljesen ismeretlen a magyarok számára, 1982-ben ugyanis elkészült a filmváltozata Lopják a koporsómat címmel. A talán legismertebb szerb drámaíró, Dusan Kovacevic művéből az olasz-szerb származású Paolo Magelli rendezett előadást – mely igencsak megosztja majd a színházba járó közönséget.

A Maratonfutók ugyanis nem kímél senkit és semmit, kendőzetlenül beszél az élet szinte minden kérdéséről, a család fontosságáról, a szülők tiszteletéről, a szerelemről, az elmúlásról, és szemtelenül viccet is csinál minden komoly témából. Már maga a történet is kellőképpen elborult, hiszen egy olyan családról szól, ahol a férfiak nem csak, hogy több száz évre visszamenőleg mind ugyanabban a bizniszben dolgoznak, de élnek is! A nyitójelenetben sejtjük ugyan mire megy ki a játék, de így is frappáns a szereplők bemutatása.

Egy ilyen eszement sztorit csakis egy hozzá passzoló, a végletekbe hajtó rendezéssel lehet jól előadni, és szerencsére Magelli megbolondította a társulatot ahhoz, hogy látható élvezettel játsszák ebben az őrült színpadi világban ezeket az őrült, hímsoviniszta, öntelt figurákat. Azonban bármennyire is elítélendőek ezek a szereplők, nem tudjuk megvetni őket, sőt, nem csak hogy drukkolunk nekik, de örömmel nézzük a kalandjaikat. A Maratonfutók nem egy egyszerű, és nem is egy mindenkinek való komédia, aki viszont szereti, ha a konvenciókat picit áthágják, ha tabu dolgokból csinálnak viccet, ha a rendezés el mer rugaszkodni a színpad és díszlet adta keretektől, akkor könnyesre nevetheti magát a Topálovity család koporsókészítő vállalkozásán.

János – Semmi (Budapest Bábszínház)

Ebben a hónapban a szokásosnál kevesebb előadást láttam, de műfajokat tekintve április volt a
legszínesebb. A hónap legjobbja számomra egy viszonylag régebbi, egészen pontosan 2013
januárjától futó előadás. A Budapest Bábszínház Janne Teller Semmi című regényét alkalmazta
(báb)színpadra, és ritkán mondok/írok ilyet, de nekem az előadás jobban tetszett, mint a könyv.
Manapság egyre kevesebbszer érzem az igazi katarzist egy-egy darab után, de a Semmi már az
első perctől kezdtem magával rántott, és egy pillanatig sem engedett el. A bábszínház és a
hagyományos prózai színház remek keveredését látjuk, amihez a Quimby dalok is hozzátesznek,
az pedig külön öröm, hogy a színészek szólaltatják meg a hangszereket is. Itt látszik igazán,
mennyire összetett műfaj a bábszínház, és mennyivel kifejezőbb tud lenni bizonyos esetekben. A
darabban minden egyes szereplő elveszíti az identitását, a saját egyéniségét, és ezt a
személyiséghiányt remekül tudták érzékeltetni a színészek a bábjaikkal segítségével. Kevés
olyan előadás van, amiben minden a helyén van, de a Semmi az pont ilyen.

Kiemelt kép: Jelenetek az előadásokból (Fotó: Görgényi Gábor, Juhász Éva és Éder Vera)