„A hitem a legnagyobb kapaszkodóm” – Interjú Borbáth Ottíliával

Borbáth Ottília Marosvásárhelyen kezdte színészi karrierjét, majd 1979-ben áttelepült Erdélyből Magyarországra. Sok helyen megfordult azóta, de a kecskeméti évei voltak a legmeghatározóbbak élete során. Közel 15 évnyi szabadúszás után tavaly a Spirit Színház társulatához csatlakozott, ahol első bemutatója a Polcz Alaine megrázó világháborús emlékeiből íródott monodráma volt. Erdélyről, a vidéki színjátszásról, az élet megpróbáltatásairól és mély hitéről is mesélt nekünk.

Hosszú ideig szabadúszó volt, majd 2019-ben a Spirit Színházhoz szerződött. Mikor érezte, hogy újra szeretne társulathoz tartozni?

Tulajdonképpen amikor felajánlották, előtte nem is gondolkoztam rajta. ’95-től szabadúszó voltam és elégedettnek éreztem magam, mert folyton volt munkám, dolgoztam utazó- és magántársulatoknál. Mikor Perjés János mondta, hogy társulatot tervez és megkérdezett, hogy volna-e kedvem csatlakozni én boldogan igent mondtam, és itt nagyon jól érzem magam.

Mi volt annyira vonzó a Spirit Színházban, hogy feladta a szabadúszást?

A feladatok. Ilyen helyen még nem dolgoztam, és a társulat is nagyon vonzónak tűnt, de a legmeghatározóbb János személyisége volt. Én elsősorban a humorát szeretem, mi nagyon jókat tudunk nevetni apró dolgokon, sokat tudunk szórakozni, de emellett nagyra becsülöm azt a fáradhatatlan munkát, amit ebbe a színházba tesz, ami néha nem zökkenőmentes, de sikeresen vesszük az akadályokat.

Már az első évben egy hatalmas vállalkozásba fogott az Asszony a fronton című monodrámájával, amely Polcz Alaine háborús emlékeit dolgozza fel.

Amikor Léner Andris idejött rendezni, ezt a darabot szerette volna színpadra vinni a Spiritben, János pedig rám gondolt. Én nem ismertem sem a könyvet, sem a darabot. Ez egy nagyon nagy munka volt, de csodálatos élmény 70 percen keresztül végigjátszani.

Könnyebb lett az előadás terhe a hónapok elteltével?

Nem lett könnyebb. Már az előadás előtti nap azt érzem, hogy nem tudok beszélgetni sem, a darabbal fekszem és a darabbal kelek, a szöveget mondom egyfolytában. De amint vége az előadásnak, leteszem. Olyan érdekes ez, amint megtörtént a taps, én teljesen laza vagyok. Nem viszem haza a nehézséget, a fájdalmat és azokat a borzalmakat, amiken Polcz Alaine keresztülment, egyszerűen megkönnyebbülök.

Mit gondol, miért fontos, hogy az emberek megismerjék ezt az előadást?

A fiatalokat kellene megkérni, hogy üljenek be rá, hiszen ők nem tudják elképzelni, hogy mi történhetett a háború alatt, milyen volt mindez egy 19 éves fiatal kolozsvári lány számára. Ez a lány, Polcz Alaine minden tragédia ellenére talpra állt – és ez a fontos mondanivalója a darabnak. Amikor Erdélyt Romániához csatolták úgy fejezte ki magát az írónő, hogy „megpróbáltunk élni, megpróbáltunk talpra állni”. Ő is talpra állt, hosszú élete volt és megalapította a magyar Hospice szolgálatot.

Kolozsvárhoz Önnek is szoros kötődése van.

Édesapám kolozsvári volt, míg édesanyám itt élt Budapesten, a visszacsatoláskor találkoztak a fővárosban. Miután kiderült, hogy vége a háborúnak, édesapám – aki orvos volt és egyetemi tanár – visszatért Kolozsvárra, édesanyám meg követte. Akkor úgy döntöttek, hogy Erdélyben folytatják az életüket, ahol én is születtem.

1979-ben elhagyta Erdélyt, és Kecskemétre szerződött. Mi vonzotta annak idején Magyarországban?

Nekem semmiféle politikai, társadalmi vagy gazdasági üldözésben nem volt részem. Én egy sikeres színésznő voltam Erdélyben, de többre vágytam. Szűk volt nekem az a világ, ide akartam jönni és itt szerettem volna élni.

Volt Önben félelem, amikor először idejött?

Nem, mert tudtam, hogy Kecskemétre megyek, ahol szerződésem volt. Nem úgy érkeztem ide, hogy Budapesten elkezdtem kilincselni. Olyan érdekes, hogy azelőtt egy héttel még Marosvásárhelyen játszottam egy darabban, majd a következő héten már próbáltam Kecskeméten egy új előadásban. Bennem egyáltalán nem ment végbe az a bizonyos törés, amikor otthagytam a családi házat. Csodálatos dolog volt ez a változás. Bementem Kecskeméten a nagy ABC-be, ahol mindent lehetett kapni, én meg almaszappant és almasampont vettem, csupa zöld alma volt az egész lakásom – Erdélyben ilyen nem volt. Hamar asszimilálódtam, és mindenkinek, aki áttelepült mindig azt mondom, hogy minket nem hívtak ide. Nekünk kell alkalmazkodni, el kell fogadnunk azokat a törvényeket és szabályokat szakmán belül és a magánéletben is, amik itt vannak. Pont emiatt nem volt soha semmiféle konfliktusom senkivel és ezért érzem ilyen jól magam itt.

Hol lakott Kecskeméten, amikor áttelepült?

A kecskeméti színészházban. Ez ’79-ben volt, akkor Kecskeméten isteni volt az élet, volt színészklub, nagyokat beszélgettünk az előadások után, az nagyon jó világ volt.

Szokott visszagondolni Erdélyre? Vágyik vissza?

Nem. Annak idején, miután elhunyt édesanyám Erdélyben, áthoztam magammal édesapámat, akihez a mai napig nagyon erős a kötődésem. Ő már itt van eltemetve a farkasréti urnatemetőben, és én minden héten elmegyek hozzá. Nagy színházrajongó volt, ha tehette többször is megnézett egy-egy szerepemben, még a főiskolán is. Nagyon erős volt a kapcsolatunk. Én mélyen hívő katolikus vagyok és járok templomba, de nem misére. Vasárnap ez a programom, elmegyek a temetőbe édesapámhoz és utána fölmegyek a templomba, ahol a Jóistennel beszélgetek. A hitem az én legnagyobb kapaszkodóm. Meggyógyultam, itt vagyok, élek és várom a következő bemutatót. Mikor 20 éve édesapám meghalt, az nagyon nehéz volt. Mindenki azt mondta, hogy engedjem el, de én azt mondtam, hogy nem. Kitaláltam, hogy velem van, létezik és tudok vele beszélgetni. Van, mikor egy előadáson meghajláskor a reflektorba belenézek és meglátom a fényben a mosolygós arcát.

Tőle jött ez a színház szeretet?

Nem, ő titkon arra vágyott, hogy én is orvos legyek, kövessem az ő pályáját. Mindig azt mondta, hogy jó szemorvos lehetnék, olyan kicsik a kezeim. De én 16 éves koromban eljegyeztem magam Tháliával, mikor a Bolyai Farkas Kollégiumban színjátszócsoport alakult, amelynek tagja lettem.

Honnan tud erőt meríteni a nehezebb időszakokban?

Én nagyon pozitív vagyok, pedig megtépázott engem az élet. ’92-ben leukémiát diagnosztizáltak nálam, amelyből kigyógyultam és ’94 óta negatív vagyok. Talán ez adott nekem erőt ahhoz, hogy így szemléljem az életet. A férjemet ezelőtt négy évvel egy stroke érte, és számomra az is egy feladat, hogy őt ellássam, és a két kiskutyámról is gondoskodjak. Emellett van egy másik utazótársulatom is, akikkel járom az országot. Örülök, ha utazhatok és nagyon szeretek nevetni. Nagyon szeretem a jó humorú, pozitív kisugárzású embereket. A nevetés mindennél többet ér, szeretem a komikus helyzeteket, élcelődni kicsit.

Március 3-án mutatták be Az arany kígyót. Mesélne a szerepéről?

Egy nagyon izgalmas szerepet játszom, egy jobb napokat megélt orosz nőt, akinek nem ismerjük a múltját. Beszél arról, hogy egykor magasan volt, majd mélyre zuhant és most egy autómosóban dolgozik. Nagyon bölcs dolgokat mond a lánynak, azon van, hogy segítsen a fiataloknak. Nagyon nehéz volt küzdenem ezzel a szereppel, mert még nem nagyon játszottam hozzá hasonló asszonyt. Tele van titkokkal, amit nem is lehet ennyi idő alatt eljátszani. Ez egy kemény előadás arról, hogyan fordít ki mindenkit a pénz önmagából.

Ön is így gondolja, hogy a pénz tényleg mindenkit ki fordít önmagából?

Nem hiszem. Én állandóan lottózom, de nekem konkrét terveim vannak arra, ha megnyerném. Nekem nem fog kelleni pszichiáter vagy befektetési tanácsadó. Segíteném a családomat, adományoznék kutya menhelynek, színházaknak és időseknek. Nem bolondulnék meg a pénztől, nem utaznék Malibura, ennél sokkal gyakorlatiasabb vagyok.

Hogyan szokott kikapcsolni?

Nagyon szeretek pihenni és esténként sorozatokat nézni a férjemmel, a magyar sorozatokat és a krimiket.

Várnak még bemutatók Önre ebben az évben?

Igen, lesz az Édentől keletre Juhász Róza rendezésében és Perjés János rendezésében egy Ajar darab, az Előttem az élet, ezeket nagyon várom. Jól vagyok, elégedett vagyok az életemmel.

Kiemelt kép: Borbáth Ottília (fotó: Spirit Színház)