Újabb regénnyel jelentkezett az Egy barátság története szerzője, Silvia Avallone, aki eddigi legérettebb regényét írta meg. A Fekete szív egy elítéltetésről és megváltásról szóló történetet, amely olyan kérdéseket boncolgat, mint például, hogy újrakezdhető-e az élet egy bűn és annak büntetése után, vagy hibáinkért egy egész életen át vezekelnünk kell-e.
Sassaia, a hegyek között megbúvó kis falu kizárólag a gesztenyésben meredeken kanyargó ösvényen érhető el. Itt bukkan fel egy nap Emilia, a harmincéves kamasz. A szomszédos házból Bruno figyeli a betolakodó érkezését. A nőt mintha a bozótból szalajtották volna, ugyanakkor rengeteg csomagja van. Mit keres itt fenn, távol a világtól? Mikor végül a két magányos alak találkozik, Emilia szemében – amiből „teljes mértékben hiányzott a fény, mint két halott csillag” – Bruno a sajátjához hasonló ürességet fedez fel. Ismerik a bűnt: a férfi elszenvedte, a nő elkövette – és sokévnyi börtönnel fizetett érte, ám a bűn jóvátehetetlen. Mindketten Sassaiába menekülnek, hogy hátat fordítsanak a jövőnek, amelyben egyikük sem hisz. De a jövő a saját szabályait követi; lehetsz bűnös vagy ártatlan, áldozat vagy hóhér, az idő telik, és felfedi, mik vagyunk mindannyian: végtelenül sebezhető és végzetesen emberi lények.
Silvia Avallone olasz költő és író 1984-ben született Biellában. A Bolognai Egyetem filozófia szakán doktorált. Acél című első regénye 2010-ben jelent meg, a Strega-díj zsűritagjaitól a második legtöbb szavazatot kapta; eddig 22 nyelvre fordították le, Stefano Mordini rendezésében film is készült belőle. Az Egy barátság története 2021-ben Benedetto Croce-díjban részesült és komoly nemzetközi utat járt be. A Fekete szív megjelenésének évében Elsa Morante- és Viareggio-díjat kapott. Silvia Avallone a családjával Bolognában él.
„A szerelem volt a válasz. Ha szeretsz valakit, nem tekinthetsz el attól, hogy ki most és ki volt régen. Nem oszthatod részekre, hogy kiválogathasd azokat, amik megfelelnek. Teljes egészében kell elfogadnod.”
A Fekete szív kétségkívül az egyik legkülönlegesebb regény, amit valaha olvashattunk: igazi szépirodalmi mű, egy nem szokványos felnövéstörténet, amely olyan kérdéseket tesz fel, amelyek keletkezése egyidős az emberiséggel, de választ évezredek óta nem találunk rá. A történet egyik főhőse Emilia Innocenti – Innocenti, vagyis Ártatlan. A név választása nem véletlen, hiszen a jómódból érkező lány az átlagos tinédzserek életét élte, egészen addig, amíg élete gyökeres fordulatot nem vett. Anyja halála után a kamaszodó lány sorsára örökre bélyeg kerül. Amikor először találkozunk vele, a harmincas éveiben jár és éppen megérkezik Sassaiaba, egy, a világtól elzárt hegyi falucskába. Magányos, éppannyira, mint a vele szemközt lakó, fiatal Bruno, aki eleinte komoly ellenszenvvel viseltet a különös kinézetű Emilia iránt. Ők ketten olyan magas falakat emeltek maguk köré, amelyeket lebontani szinte képtelenség, ezzel fiatalságuk ellenére örök magányra ítéltetve magukat. Kis idő múlva mégis gyengéd érzelmeket kezdenek táplálni egymás iránt, de korántsem biztos, hogy a másik iránt érzett szeretet elég erős lesz ahhoz, hogy kiszabadítsák a másikat önmaguk börtönéből.
Nemcsak a magányuk közös, hanem az is, hogy mindketten súlyos titkok és bűnök hordozói, amelyek elől igyekeznek menekülni, biztonságos helyre elrejtőzni. Traumáik – amelyeket Bruno áldozatként, Emilia bűnösként cipel magával – azonban nem teszik ezt lehetővé. A szerző a bűn-büntetés-megbocsátás szentháromságát vizsgálja ebben a regényben, amely szó szerint egyszerre fájdalmas és gyönyörű. A cselekmény meglehetősen lassú folyású, azonban Avallone stílusa annyira magával ragadja az olvasót, hogy egy percig sem róható fel ez hiányosságként. Egész egyszerűen jó elmerülni ebben a világban, amelyet más olasz szerzők (Donatella DiPietrantonio, Viola Ardone, Elena Ferrante) műveiből már oly jól ismerünk, és amelyet csak ők tudnak ennyire hitelesen átadni.
“A Kolostorban bizonyos szempontból olyan volt, mintha az anyja hasában lett volna: szűken, bebugyolálva, biztonságban a világ rettenetes fenyegetésétől. Szenvedett bent az ember, megfulladt. De a bevallhatatlan igazsághoz az is hozzátartozott, hogy jól volt benn. Mert a problémák, amik miatt bekerült, kint maradtak.”
Avallone ráadásul mélyen emberi vonásokkal ruházza fel két hősét, akiket éppen az esendőségük miatt érezhetünk olyan közel magunkhoz. De az is kiderül, hogy a szerző nemcsak az egyén, hanem a mikro-társadalom lelkületét is jól ismeri, hiszen annak is tanúi lehetünk a regényben, hogy milyen előítéletesek és kirekesztők tudnak lenni egy kis közösség lakói. És ezzel párhuzamosan azt is vizsgálja, hogy létezik-e megbocsátás: akár másnak, akár önmagunknak. Egyáltalán: elvárható-e a társadalom megbocsátása, ha saját magunk sem vagyunk képesek megtenni ezt önmagunkkal szemben, és a kérdés fordítva is fennáll, folyamatosan vizsgálva e két dolognak az egymásra való hatását.
A Fekete szív egy mélyen elgondolkodtató, egyszerre érzelemmel teli és szókimondó, provokatív mű, amelynek történetét és mondanivalóját még sokáig fogjuk magunkkal vinni a könyv befejezése után is.
Silvia Avallone: Fekete szív (Cuore Nero), ford.: Nádor Zsófia, Park Könyvkiadó, 384 oldal
Kiemelt kép: Silvia Avallone: Fekete szív (Szerzőportré: Mondadori Portfolio/Archivio Marilla Sicilia)
