Az íróként főként regényeiről ismert Náray Tamás 2022-ben jelentkezett Anyám szerint című kötetével, amely családi anekdotákon, novellákon és esszéken keresztül hivatott bemutatni a szerző édesanyjának alakját és életét. 2024 év végén pedig megérkezett a boltokba a „folytatás”, pontosabban a testvérkötet, az Apám szerint.

A kiadó fülszöveg szerint a Náray család története a viharos 20. századi magyar történelmet tükrözi, miközben a könyv lapjain egy olyan ember képe rajzolódik ki, akinek az életét a megalkuvás helyett az egyenesség, a tisztesség, az igazmondás és a felelősségvállalás határozta meg. Manapság már ritkaságszámba megy az őt jellemző belső tartás. A gyakran szatirikus hangnem ellenére azonban Náray Tamás nem a vélt vagy valós igaztalanságokon rágódik, hanem jó szándékkal, az (ön)irónia eszközével szembesíti az olvasót a világ – és a saját – hibáival, hogy ezzel is a változásra buzdítson.

Náray Tamás (1959- ) külkereskedelmi, majd közgazdaságtani tanulmányokat folytatott. Dolgozott külkereskedőként, ipari formatervezőként, öltözéktervezőként, de mindvégig a művészetek jelentették az igazi hivatását. Pár év kivételével az egész életét végigkísérte a festés. Az első, önéletrajzi ihletésű könyve, Az utolsó reggel Párizsban 2016-ban jelent meg, amelynek folytatása a 2021-es Volt egyszer egy varrodám. E mellett két, szintén nagy sikerű trilógiája szerzője: a Zarah-sorozat kötetei (Zarah, Zarah öröksége, Zarah álma) 2017-2019 között, a Barbara-sorozaté (A végzetA találkozás, Az esély) pedig 2023-2024 között látott napvilágot.

„Emlékszem, apám azt sem értette soha, hallottam elégszer, hogy miért lesz partner valaki abban, hogy miközben azt hazudják neki, hogy minden remek, nyugi, ő igazán jól él, aközben a csórósága fillérjeit kotorgatja ide-oda az üres konyhaasztalon, látja, hogy semmire sem telik neki, mégis elhiszi, hogy jól él.”

Aki olvasta a szerző Anyám szerint című kötetét, az nagyjából sejtheti, hogy mire számítson, amikor kézbe veszi a legújabb Náray-írást. Az Apám szerint ugyanis követi annak a műnek a felépítését: hol családi történeteken, hol saját élettapasztalatain keresztül kapunk izgalmas és elgondolkodtató sztorikat, amelyek nagy része igaz a múltba réved, de a jelenben is éppen akkora aktualitással bír. A hosszabb lélegzetvételű írásokat időnként megszakítják néhány oldalas esszék, majd a kötet második felében ezek válnak hangsúlyosabbá. Fejezetelválasztóként pedig egy-egy olyan életigazságot, bölcsességet olvashatunk, amelyet Náray apja vallott, és amely szerint próbálta élni az életét. Ezek egy részét maga az író is igyekezett beépíteni a saját életfilozófiájába – látszólagos módon több-kevesebb sikerrel.

A kötet legjobb írásai közé kétségkívül azok a történetek tartoznak, amelyben Náray mások életéről mesél. Kezdve az első nagyobb fejezettel (Az örökség), amelyben megismerhetjük az apai ágon lévő felmenőket, majd folytatva az olyan, valóban remekbe szabott darabokkal, mint az Etuska, a Leandró és Libériusz, a Víz a tetőn. Ezek a novelláknak is beillő írások egyszerre adnak tökéletes látleletet rólunk, magyarokról, a kis- és nagyemberekről, és miközben nem mellőzik a humort és a drámaiságot sem, még fontos üzenettel is bírnak. Ide sorolható még az Örökzöld című írás is, amelynek ugyan főszereplője maga Náray Tamás, de az anekdota során bepillantást nyerhetünk egy másik világba, megismerve egy egészen új szemszöget.

„Apám szerint nem kell különösebben erőlködni ahhoz, hogy az ember abszurd történeteket találjon ki, mert az élet tálcán kínálja az eseteket.”

Azonban éppúgy, ahogyan az Anyám szerintből, ebből a kötetből sem hiányoznak az esszék, amelyek most sem mellőzik sem a szarkazmust, sem a kendőzetlen véleménynyilvánítást. Maga Náray is felhívja az olvasó figyelmét egy 10 pontból álló „Szolgálati közleményben”, hogy kinek ajánlja és kiknek nem a könyvét, valamint, hogy itt nem szabad számítanunk finomkodásra. Ennek a különös előszónak a valódi üzenetét pedig a könyv második felére érve értjük meg igazán. Az itt található írások minden bizonnyal alaposan megosztják majd az olvasótábort, ahogyan én magam is hadilábon állok a megítélésükkel.

Egyfelől Náray valóban okos gondolatokat fogalmaz meg, de ezek többsége annyira evidens, amiért kár volt a billentyűzetet koptatni – legfőképpen azért, mert olyan alapvető emberi tulajdonságokról és hozzáállásról ír, amelyet valószínűleg pont nem az olvasást szeretőknek és az azt űzőknek kell elsajátítani. Hol kevésbé, hol jobban, de egy idő után mindenképpen szájbarágóssá válik az adott téma, amelyet Náray saját bevallása szerint is egyoldalú párbeszédként folytat velünk. Persze, egy író-olvasó felállásban nagyjából ez az egyetlen járható út, de a szerző ki is jelenti, hogy őt nem is érdekli más véleménye az említett témákban, mert neki megvan a sajátja, és köszöni szépen, jól meg is van velük. Hasonlóan ellenszenvessé teszi őt a kritikákhoz való hozzáállása (amiben részben igaza van, részben viszont nem, mert igenis létezik építő jellegű/jószándékú kritika) vagy a nyelvészettel kapcsolatos sznobizmusa, ami élesen elutasít mindent, ami a köznyelvben alakult ki, ám attól még helytálló.

Éppen ezért az Apám szerinttel lévő viszonyomat meglehetősen ambivalens érzések jellemzik: egyfelől a kötet bizonyos írásait nagyon szerettem, mert a választott témák nagyszerűségén túl azt is ki kell emelni, hogy Náray meglehetősen jól is ír, másfelől voltak olyan művek, amelyek elolvasása alatt/után legszívesebben a sarokba hajítottam volna a kötetet. Mindenesetre figyelemreméltó, hogy a szerző azzal búcsúzik el, hogy ezen két kötettel és az önéletrajzi ihletésű regényekkel már mindent elmondott, amit a saját élete kapcsán el akart, így joggal merül fel a kérdés, hogy a jövőben teljesen felhagy az írással, vagy éppen a teljesen fikciós történetek felé fog fordulni.     

Náray Tamás: Apám szerint, Libri Kiadó, 400 oldal
Kiemelt kép: Náray Tamás: Apám szerint (Szerzőportré forrása: divany.hu)