Marie Vareille már első magyarul megjelent regényével, Az utolsó gyufaszállal bizonyította, hogy érdemes figyelemmel követni a munkásságát, a Ciceró Könyvstúdió gondozásában nemrég megjelent Spagetti-szindróma pedig csak még inkább aláhúzza ezt az állítást.
Az ifjúsági regény történetének központjában a tizenhat éves Léa áll, akinek az élete szinte maga a tökély. Gyerekkora óta rajong a kosárlabdáért, amiben igen tehetségesnek is mutatkozik, célja, hogy nőként a világ legjobb csapatának a tagjaként játszhasson. Az efelé tartó úton hű társra lel édesapjában, aki egyben az edzője és az egyik legjobb barátja is. A másik pedig Nicó, akiért évek óta odáig van, ám a fiú érzelmi megmaradtak a baráti szinten. Léa élete azonban egy váratlan tragédia hatására fenekestől felfordul, és a lánynak nemcsak a kamaszok szokásos problémáival kell szembenéznie, hanem a gyásszal is, amivel együtt jár egy régóta vágyott álom elengedése is.
A kiadói fülszöveg meglehetősen sejtelmesen fogalmaz a történet kapcsán, éppen ezért mi sem szeretnénk túl sokat elárulni a cselekményről. Annyit azonban talán elmondhatunk, hogy Vareille saját életéből merítve írta meg Léa történetét, amelynek köszönhetően a lány gondolatai meglehetősen személyesek és hitelesek maradnak mindvégig. Ha meghalljuk a „gyász” szót, rögtön egy közeli családtag, barát halálára asszociálunk, holott tágabb értelemben sok minden mást is elgyászolhatunk: egy munkahelyet, egy lakást vagy éppen saját vágyainkat. És a Spagetti-szindróma pont ezt a mutatja be.
Az a gond, hogy senki nem figyelmeztet, mielőtt összeomlik az életed. Klassz lenne egy külső hang, egy levél, egy WhatsApp-üzenet vagy egy távirat, amit egy postagalamb hoz: „Vörös riasztás! Idáig normális életet éltél, de kapcsold be a biztonsági övet, mert rövidesen totális szartengerbe gázolsz bele.”
Léának is kettős szempontból kell szembe néznie az élet kegyetlenségével, és meg kell tanulnia az elengedést. A regény nagyon szépen végig vezeti mind a főszereplőt, mind az olvasót ezen a folyamaton, amelynek végén a lány meg tudja hozni azokat a döntéseket, amelyek az adott helyzetben a legjobbak lesznek mind saját maga, mind a környezete számára. Ilyen értelemben a Spagetti-szindróma egy felnövéstörténet is, hiszen Léának meg kell tanulnia, hogy mindennek megvan a maga következménye, és tetteinkért felelősséget kell vállalnunk. A helyzetet pedig olykor bonyolítja, hogy ez a felelősség nemcsak a saját, hanem mások életére is vonatkozik.
Léa nagyon sokáig csak saját fájdalmával, saját veszteségével képes törődni, a környezetére gyakorolt hatással nem akar (vagy talán nem is tud) foglalkozni. Makacs és konok lány, aki úgy érzi, hogy számára nem a felnőttek fogják megmondani, hogy mit szabad és mit nem – pont, mint a tinédzserek többsége. Vareille regénye részben ettől is működik annyira jól: olvasóként könnyedén együtt tudunk érezni Léával, megértjük, hogy az adott helyzetben miért dönt úgy, ahogy, miközben mégis tudjuk, hogy nem a jó irányba halad az élete. Erre idővel maga is rájön: egyre jobban belegabalyodik a hazugságai által szőtt hálóba, eltávolodik barátaitól, családjaitól és bizonyos tekintetben saját magától is.
Rajta keresztül látjuk a többi szereplőt is: Anaïst, aki szinte mindenben különbözik a nővérétől, Amelt és Nicót, a gyerekkori barátokat és Anthonyt, a lakótelepi fiút, aki egy egészen új világot tár fel Léa előtt. És bár a regény elbeszéléséből adódóan a fókusz Léára helyeződik egy-egy adott ponton ők is főszereplővé válnak, az összeütközéseknek köszönhetően belelátunk az ő fejükbe is, a helyükbe tudjuk képzelni magunkat, érezzük fájdalmaikat, amelyek legtöbbször a tehetetlenségből fakadnak.
“Őrület, hogy van egy rosszul működő szívem, ami már hússzor összetört, és nem forrt össze, de újra meg újra hallom, amint repedezik, mintha még új lenne, ha az élet vagy mások fájdalmat okoznak.”
Ezáltal Vareille képes egy egész generációt megszólítani, miközben olyan fontos témákra is felhívja a figyelmet, mint az identitás-keresés, a pályaválasztás, a saját testünk sérülékenység, az emberi kapcsolatok fontossága vagy éppen a halál kérdése. És azt is bemutatja, miként lehet elfogadni a segítséget, beletörődni a megváltoztathatatlanba, vagy éppen hogyan válhat a sérülékenység a kapcsolatok kiindulópontjává. A szerző nem kínál egyszerű, didaktikus válaszokat, a megoldás gyakran lassú, töredezett és kétlépcsős, ami realisztikussá és hitelessé teszi a történetet a fiatal célközönség és a felnőtt olvasó számára egyaránt. Mindezt pedig közvetlen módon, empatikusan, a karakterek belső világára fókuszálva teremti meg.
Bár a Spagetti-szindróma mind hangulatában, mind stílusában nagyban különbözik Az utolsó gyufaszáltól, abban mindkettő hasonlít, hogy nagyon fontos témákat dolgoz fel élvezetes, mégis emberi módon. Vareille kötete erős ajánlólevél mindazoknak, akik olyan kortárs regényt keresnek, amely egyszerre fiatalos és felnőttes, érzelmes, de megmarad a realitás talaján.
Marie Vareille: Spagetti-szindróma (Le syndrome du spaghetti), ford.: Till Katalin, Ciceró Könyvstúdió, 304 oldal
Kiemelt kép: Marie Vareille: Spagetti-szindróma (Szerzőportré: Patrick Bernard)
