Az itthon még ismeretlennek számító francia Marie Vareille első, magyarul megjelent regényére mindenképpen érdemes nagy figyelmet fordítani, mert Az utolsó gyufaszál minden joggal bekerülhet 2025 legjobb kötetei közé.
A regény műfaji szempontból nehezen besorolható, ugyanis az 1985-ös születésű, francia származású, de jelenleg Hollandiában élő Vareille könyve egyszerre megrendítő és elgondolkodtató emberi dráma és vérbeli thriller. A történet egyik elbeszélője Abigaëlle, akinek több mint húsz éve tökéletes magányban telnek a napjai egy burgundiai kolostorban. Múltjáról – amelyet megosztani kíván az olvasóval – csak szórványos, homályos emlékei vannak, még azt az eseményt sem tudja felidézni, amely megváltoztatta a sorsát, és arra kényszerítette, hogy kivonuljon a világból, hogy odahagyja az otthonát, ahol a családjával élt. A bátyja kéthetente meglátogatja őt, ő pedig a távolból követi Gabriel életét, aki felnőve sikeres és népszerű íróvá vált. Elérkezik azonban a nap, amikor Gabrielt egy véletlen összesodorja a csodálatos Zoe Boisjolival. Hiába indul gyönyörűen ez a történet, Abigaëlle mégis fél, mert ő az egyetlen, aki tudja, hogy miféle démonokkal küzd a bátyja, hogy miféle pokol volt a gyermekkoruk a kiszámíthatatlan és veszélyes apjuk mellett, aki folyamatosan bántalmazta menekülni képtelen édesanyjukat, és rettegésben tartotta őket.
A kiadói fülszöveg szerint „Marie Vareille felkavaróan izgalmas, az utolsó oldalig megdöbbentő fordulatokban gazdag regénye egy mély empátiával megírt pokoljárás története.” Ezzel az állítással nehezen lehetne vitatkozni, mert mindaz, amit a szerző leír, valóban egy igazi pokoljárás. A családon belüli erőszakról több könyv is született már, mégsem mondható igazán hálás témának, ugyanis a legtöbb, józan gondolkodású és empatikus embert mindez kőkeményen megviseli – még akkor is, ha ő maga soha nem élte át, csak olvas róla. Persze, vannak azok a kivételek, amelyek még ezeket a helyzeteket is képesek romantizálni (mint ahogyan teszi azt Colleen Hoover is a Velünk véget ér című regényben), ám Vareille kötetében erről egyáltalán nem beszélhetünk.
“…mit ér egy villanásnyi fény a világ sötétségével szemben?”
A történet a regény legvégéig három szálon keresztül zajlik. Ezek közül kettő Abigaëlle-hez kapcsolódik: az egyikben a kolostorban lévő lány meséli el a közelmúlt és a jelen eseményeit, mintegy kívülről figyelve fivére, Gabriel és Zoé kapcsolatát, a másikban pedig a gyermek Abigaëlle naplójának részleteit olvashatjuk, amelyből kiderül, hogyan tette apjuk pokollá az anyjuk életét. A harmadik szál teljes egészében a jelenben zajlik: egy nő – bizonyos Madame Boisjoli – felkeresi Dr. Garniert, a már lassan nyugdíjas korú pszichológust. Habár a nő nem önszántából érkezik, hanem egy barátja unszolására, hamar nyilvánvalóvá válik, hogy ő maga is egy bántalmazó kapcsolat áldozata.
Vareille regénye azért csodálatos – ha lehet ezzel a szóval illetni egy ilyen komoly témát feldolgozó könyvet – mert miközben látjuk, milyen az élet egy bántalmazó apával/férjjel, megismerjük azt is, hogy az áldozatok miért nem képesek kilépni egy ilyen kapcsolatból. Dr. Garnier rendelőjében is kiderül, hogy a páciense sokáig maga is tagadásban él, folyamatosan mentséget keres férje tetteire, sőt, egy idő után hajlamossá válik arra is, hogy jogosnak tartsa, amiért megütik őt. Mindeközben végig olyan érzése is lehet az olvasónak, mintha a szerző megpróbálná felmenteni az elkövetőt, azzal, hogy bemutatja, milyen érzés gyerekként látni, ahogyan az apa bántalmazza az anyát. Vajon örökre életre hordozzuk magunkban ezeket a mintákat, vagy van esély arra, hogy pont az elszenvedett sérelmek miatt változzunk mi magunk? És egyáltalán: a magyarázat lehet egyben mentség is? (Ez utóbbi kérdést Dr. Garnier is felteszi a páciensének.) Ez a kettősség – amely a regény nagy részére jellemző – pedig tényleg komoly gondolkodásra készteti az olvasót, aki ennek hatására maga sem tudja azonnal elítélni a bántalmazó férjet, miközben minden jó érzése azt diktálja, hogy ezen a téren zéró tolerancia van.
“…néha a kedvesség, nem tudom miért, még jobban összetöri a szívet, mint a gonoszság.”
Vareille azonban nem elégszik még annyival, hogy a pofonok csak a kötet lapjain csattanjanak el, a történet kétharmadánál ugyanis behoz egy akkora csavart, amely valóságosan arcul csapja az olvasót. És a sztori ezen a ponton válik ténylegesen thrillerré (addig csak feszültségében idézte meg azt), a szerző pedig még az utolsó oldalakra is tartogat fordulatokat. Bár addigra már meglehetősen kitisztul a kép, minden kérdésünkre csak akkor kapunk választ, amikor világossá válik, hogy mit is jelent a címben szereplő „utolsó gyufaszál.”
Magáról a történetről vétek lenne többet elárulni, egyfelől, mert ezek a fordulatok mégis csak másodlagosak a mondanivaló szempontjából (talán meg is osztják majd az olvasóközönséget), mert a hangsúly mégis csak az üzeneten van. Vagyis: a bántalmazó kapcsolatról olvasni és tudni kell, és ha megvannak hozzá az eszközeink, fel is kell lépni ellene. Hangot kell adni neki, hogy az áldozatok tudják: nem szégyen segítséget kérni. Még mielőtt túl késő lenne.
Marie Vareille: Az utolsó gyufaszál (La Dernière allumette), ford.: Tóth Réka, Európa Könyvkiadó, 328 oldal
Kiemelt kép: Marie Vareille: Az utolsó gyufaszál (Szerzőportré: Patrick Bernard)
