Az emlékezet bizonytalansága és az emberi kapcsolatok törékenysége áll Krusovszky Dénes legújabb novelláskötete, A másik mozaik fókuszában, amelynek történeteiben a szerző finom, mégis nyugtalanító pontossággal mutat rá arra, mennyire nehéz valóban közel kerülni egymáshoz.
Krusovszky Dénes az utóbbi évek egyik legsokoldalúbb kortárs magyar szerzője, akinek pályafutása költőként indult (Az összes nevem, 2006), majd prózaíróként is jelentős sikereket ért el. Versesköteteiben már korán megmutatkozott az a sajátos hang, ami a hétköznapi tapasztalatokat finom filozofikus rétegekkel gazdagítja, miközben sosem engedi el a személyességet. Lírájában a részletek iránti érzékenység és a kimondatlanság feszültsége vált meghatározóvá, ami későbbi prózájában is visszaköszön. A novellák felé fordulva (A fiúk országa, 2014) Krusovszky tovább mélyítette ezt a világot, kisprózáiban is a lélektani elmozdulások kerülnek előtérbe: szereplői olyan belső folyamatokon mennek keresztül, amelyek szinte észrevétlenül alakítják át életüket. Regényeiben (Akik már nem leszünk sosem, Levelek nélkül) mindez pedig tágabb társadalmi és történeti kontextusba ágyazódik, de a fókusz itt is az egyéni tapasztalat marad.
“Végső soron magányosan is lehet bújócskázni, ha az ember nem akarja feltétlenül, hogy megtalálják.”
Ebbe az életműbe tökéletesen illeszkedik a napokban megjelent A másik mozaik című kötet, amely új szinten foglalja össze mindazt, amit Krusovszky a rövidpróza lehetőségeiről gondol. A kötet novellái tematikájukban lazán kapcsolódnak egymáshoz: nem egyetlen történetet mondanak el, hanem egy közös tapasztalatot járnak körül, különböző nézőpontokból. Ez a tapasztalat pedig leginkább az emlékezés és a felejtés közti bizonytalan térben ragadható meg. A történetek szereplői is sokfélék, mégis hasonló lelki helyzetben vannak: többnyire férfiak, akik vágynak a kapcsolódásra, de valami mindig visszatartja őket. Döntéseik gyakran elhalasztódnak, mondataik kimondatlanul maradnak, és ez a halogatás különös feszültséget teremt.
A kötet több novellája a középkorú lét bizonytalanságait ragadja meg: olyan szereplőkét, akik már túl vannak életük lendületes szakaszán, de még nem találták meg a megnyugvást sem. A Drónok főhőse egy temetésről hazafelé sodródik bele egy váratlan találkozásba, amely mintha hirtelen tükröt tartana addigi életének, míg a Fent a hegyen egy házassági válság elől menekülő férfi belső útkeresését követi egy félreeső hegyi ház magányában. Hasonlóan személyes, mégis visszafogott drámát bont ki a Bronzszínű foltok is, ahol egy apa és fia között húzódó, kimondatlan feszültségek kerülnek felszínre – anélkül, hogy valódi feloldás születne.
Más szövegek inkább a veszteség, az emlékezés és az identitás kérdéseit boncolgatják. A halott fiú anyja a gyász feldolgozhatatlanságát mutatja meg egy család történetén keresztül, míg a Halászok egy kamasz nézőpontjából villantja fel a felnőtté válás első, nyugtalanító tapasztalatait. A kötet különösen erős darabjai közé tartozik a címadó A másik mozaik, amely egy különös utazás történetét bontja ki rétegzett elbeszélésmódban, valamint a Mnémoszüné klinika, ahol már a spekulatív fikció eszközei is megjelennek: az emlékek törlésének és cseréjének lehetősége radikálisan teszi fel ugyanazt a kérdést, amely minden novellában ott lappang – mennyiben határoznak meg minket a múltunk darabjai, és mi történik, ha ezek a darabok elmozdulnak.
A novelláskötet egyik legnagyobb erénye, hogy ezt az állapotot nem dramatizálja túl, hanem apró gesztusokból, hétköznapi jelenetekből építi fel. Krusovszky prózájának másik sajátossága a részletek iránti érzékenység: egy vidéki könyvtár berendezése, egy utazás mellékesnek tűnő epizódja vagy egy családi beszélgetés apró zökkenése mind megtelítődik jelentéssel. Olvasóként szinte halljuk a csendeket, érezzük a kimondatlan gondolatok súlyát – és éppen ezekben a finom rezdülésekben válik igazán átélhetővé a történetek világa. Bár több elbeszélésben megjelennek szürreális vagy akár futurisztikus elemek, ezek sosem válnak öncélúvá, inkább felerősítik azt az alapélményt, hogy a valóság sem teljesen stabil, és hogy saját emlékeinkhez való viszonyunk legalább annyira bizonytalan, mint maga a külvilág.
“Lassan értettem meg, hogy ezek az emberek, akik folyton körülötte kavarognak, nem valódi barátok, csak nagyon ügyesen tudtak ők is, és apám is úgy viselkedni, mintha azok lennének. Hibátlan beszélgetéseket folytattak úgy, hogy közben semmit sem mondtak egymásnak. Panelekből áll a közös nyelvük, de ezeket olyan profin variálták, hogy gyerekként nem is vettem észre, mennyire gépies az egész. Small talk, van rá ez a kifejezés, azaz magyarul nincs, pedig kéne, hogy legyen. Egész életeket beszéltek így végig ezek az emberek”
Szintén fontos poétikai eszköz a novellák lezáratlansága: sok történet úgy ér véget, hogy az olvasóban ott marad a kérdés: mi történik ezután? Ez a nyitottság azonban mégsem kelt hiányérzetet, éppen ellenkezőleg: bevon minket is az értelmezésbe. A novellák visszatérő eleme a magány, amely nem pusztán fizikai egyedüllét formájában jelenik meg, hanem sokkal inkább egyfajta belső elidegenedésként: önmagunktól, másoktól, sőt még a saját múltunktól is. Krusovszky érzékenyen mutatja meg, hogy ez az állapot mennyire sokféleképpen létezhet, és hogy gyakran akkor is jelen van, amikor látszólag nem vagyunk egyedül.
Krusovszky Dénes: A másik mozaik, Magvető Kiadó, 216 oldal
Kiemelt kép: Krusovszky Dénes: A másik mozaik (Szerzőportré: Mohos Márton/24.hu)
