Christian Kracht neve hazánkban kevésbé ismert, pedig nem árt, ha megjegyezzük magunknak: a svájci születésű író Eurotrash címet viselő regénye után ugyanis szinte biztosan kíváncsiak vagyunk az életmű többi részére.
Kracht regényének azonos nevű főhőse és nyolcvanadik születésnapját alkohol- és gyógyszerfüggősége miatt egy előkelő zürichi klinika pszichiátriai osztályán töltő édesanyja különös és tragikomikus utazásra indul: taxival vágnak neki a svájci vidékeknek, hogy megpróbálják elajándékozni a történelmileg szennyezett eredetű családi vagyon egy részét, több százezer frankot közönséges nejlonzacskóba gyömöszölve. Anya és fia kapcsolata feszült, szeretet és megvetés között ingadozik, minden társalgási kísérletük abszurd párbeszédekhez és őrült döntésekhez vezet. Utazásuk egyúttal alámerülés a diszfunkcionális család múltjába, melyet olykor sötét és éles, maró szarkazmusba hajló humorral, máskor megbocsátó gyöngédséggel ábrázol a szöveg.
Az 1966-os születésű Christian Kracht (1966) már első, 1995-ben megjelent regényével berobbant a német nyelvű irodalomba: a Faserlandban (nehezen lefordítható szójáték, magyarul talán – Tatár Sándornak köszönhetően – a Lazafiak szóval lehetne visszaadni) az autofikciós próza trendjét évekkel megelőzve játszott el a szerzői én és az énelbeszélés vegyítésével. Az ő nevéhez kötődik a német popirodalom létrejötte, regényeit több mint 30 nyelvre fordították le. 2016-ban Herman Hesse-díjjal tüntették ki, valamint még ugyanebben az évben elnyerte a Svájci Könyvdíjat. 2016-ban a M-Érték Kiadó gondozásában jelent meg az Imperium című regénye, az Eurotrash – amelyért 2022-ben a jelentős Svájci Irodalmi Díjjal tüntették ki – a második magyarul megjelent műve. Ebben a kötetben is számos epizód bukkan fel az író életrajzából az elbeszélő regénybéli emlékeiben, a szerző-narrátor önéletrajzi hitelességet sugall, melyet aztán újból és újból elbizonytalanít. A történetet Jan Bosse adaptálta színpadra, amelyet 2021 novemberében mutattak be a berlini Schaubühnében, ahol azóta is látható.
A Typotex – a kötet hazai kiadója – úgy foglalja össze a regényt, hogy az a road movie és autofikció mesterfokon történő ötvözete, és ezzel az állítással igazán nehezen lehetne vitatkozni. Miközben földrajzi értelembe véve is rójuk a kilométereket hőseinkkel együtt, egy család életébe is bepillantást nyerünk. Minél messzebbre jutnak, annál mélyebbre merül alá a nyolcvanéves anya és az ötvenes éveit taposó fiú az egymást és más családtagokat érintő kapcsolatokban. A történet egyszerre komikus és szatirikus, valamint meghökkentő és tragikus. Anya és fia között régóta fennálló ellentét feszül, a vérségi kötelék mégis gyöngéd módon fűzi őket egymáshoz. Meglehetősen ambivalens ez a kapcsolat, amelyben egyszerre akarják érteni egymást és megértetni magukat. Ehhez azonban szembe kell nézniük múltjuk sötét árnyaival, köztük a nácizmust lelkesen támogató felmenőkkel.
“Nem ismertem a családunkban uralkodó állapotok közötti nagyobb összefüggések magyarázatát. Az volt az érzésem, mintha évtizedeken át mérhetetlenül nagy gonoszságok peremén élnék, csak épp fölismerni volnék képtelen ezeket, mintha minden feltételezésem csak újabb feltételezéseket rejtene, mintha a morfikus mező valamely betegségének lennék áldozata, mintha tudnom kéne valamely, a múltból a jelenbe fölsugárzó szörnyű alávalóságról. Mintha egyre azt szuggerálták volna belém, hogy valamiképpen különleges és rendkívüli volt gyermek- és ifjúkorom, miközben a valóságban nemcsak hogy színtiszta középszerűség és deprimáló polgáriasság volt – ezt bizonyára megemésztettem volna valahogy –, hanem mélységes szerencsétlenséggel terhes is.”
A negyvenes éveiben járó narrátorunk morózus, magának való pasas, aki azon a véleményen van, hogy a gazdagok – akik közé ő és családja is tartozik – a világ legrosszabb emberei, éppen ezért úgy dönt, hogy vezeklésként szétosztja a vagyont, amit az anyai nagyapa SS tisztként, a proletár származású apa pedig az Axel Springer vezetőjeként szerzett meg, és amelyet az anya fegyvergyártó cégek részvényeibe fektetett be. Az anya pedig gyógyszer- és vodkafüggő, aki sokszor nem képes önmaga lenni, mégis a fiával tart ebben a különös kalandban, amikor az magával ragadja. Ami igazán szimpatikussá teheti őt az olvasó számára, az a rengeteg irodalmi utalás, amelyek egyfajta tanácsként kerülnek terítékre: írók és (élet)történeteik útján próbál meg rávilágítani az igazán fontos dolgokra, miközben természetesen más, a társadalom egészét érintő kérdések is felmerülnek. Így válik a történet nemcsak a road movie és az autófikció, hanem egy családregény és egy kritikai elemeket sem nélkülöző társadalmi esszé különös fúziójává.
Az utazás természetesen számos meglepő fordulattal fog szolgálni, akár a jelen-, akár a múltbéli események terén. És talán senkit nem ér váratlanul, ha azt mondom, hogy ebben az alig 200 oldalas könyvben az öregedés, az elmúlás és a generációk közötti különbségeken túl előtérbe kerül a XX. századi európai történelem egy apró szelete, és vele együtt egy kizsákmányoló rendszer képe. Az Eurotrash legnagyobb erénye azonban, hogy mindvégig egységes színvonalon mozog, hiába a rengeteg téma és a műfaji keveredés, egyiknél sem érezzük azt, hogy sok vagy kevés lenne. Olyannyira nem, hogy – ahogyan a bevezetőben utaltam rá – a legtöbben azzal a felkiáltással fogják becsukni a könyvet, hogy: jöhet a következő!
Christian Kracht: Eurotrash (Eurotrash), ford.: Tatár Sándor, Typotex Kiadó, 192 oldal
Kiemelt kép: Christian Kracht: Eurotrash (Fotó: IMAGO /IT)
