Aisling Rawle A komplexum című regénye első pillantásra ismerős terepre vezet: egy zárt közegbe, ahol fiatal szereplők versengenek egymással, a feladatok olykor könnyedek, olykor pedig kegyetlenek, a tét pedig a túlélés és a győzelem. Az ír származású szerző debütáló regénye emellett tudatosan épít a valóságshow-k dramaturgiájára, és ezen keresztül próbál kérdéseket feltenni hatalomról, intimitásról és népszerűségről.

A történet egy sivatag közepén álló, szigorúan őrzött komplexumban játszódik, ahol húsz fiatal vesz részt egy valóságshow-ban. Az események elbeszélője Lily, aki kezdetben inkább csak sodródik az árral, semmint irányítana, de hamar világossá válik, hogy a játék nemcsak fizikai, hanem pszichológiai értelemben is folyamatos alkalmazkodást követel. A szabályok egyszerre emlékeztetnek a Love Island párkeresési kényszerére és a túlélőshow-k könyörtelen logikájára: a résztvevőknek minden nap végére párban kell maradniuk, miközben csoportos és egyéni feladatokat teljesítenek, hogy jutalmat kapjanak és elkerüljék a büntetéseket – a kamerák pedig minden egyes pillanatot rögzítenek.

Az 1998-as születésű Rawle tanárként és könyvesbolti dolgozóként szerzett tapasztalatai erősen érződnek a szöveg kulturális tudatosságán. A kötet olvasása közben számos irodalmi előképre ráismerhetünk: Orwell Állatfarmjának manipulált szabályrendszere, Golding A legyek ura című regényének gyorsan felbomló közössége, Suzanne Collins Az éhezők viadala-sorozatának médiával átitatott világa, a Battle Royale kegyetlen versenylogikája vagy a Semmi egzisztenciális üressége mind tükröződnek Rawle szövegében. Ami némi újdonságot hoz, az a valóságshow-formátum következetes alkalmazása: a regény nemcsak egy szimpla játékot ábrázol, hanem azt is, hogyan válik mindez egy tömegtermékké. Az olvasó maga is egyszerre résztvevő és megfigyelő, miközben óhatatlanul is reflektál saját fogyasztói pozíciójára.

„A műsor korábbi nézőjeként tudtam, hogy vannak hetek, elsősorban azt megelőzően, hogy kialakulna a végső ötös, amikor belassulnak a dolgok, és minden nagyon unalmassá válik. Néha már kifejezetten várta az ember, hogy legyen valamilyen drámai szituáció, hogy történjen valami. És másnap este akkor is megnézte a műsort, ha nem történt semmi. Aztán egy ponton túl már nem várta, hogy történjen valami. Akkor már majdhogynem az unalomról szólt az egész: megnyugtató volt a monotónia, mintha egy legelőn átvonuló nyájat figyelne az ember. És amikor mégis sor került valamilyen drámai fordulatra, az egy adrenalinlöketet adó meglepetés volt a néző szervezete számára, emlékeztető, hogy sosem lehet tudni, mire képesek ezek a figurák. Idővel függővé vált, újra meg újra át akarta élni a sokkot, a konfliktusokat, az erőszak lehetőségét. Nézőként valahol mindig tudtam, hogy egy adott ponton újra történik majd valami drámai, akár organikusan, akár mesterségesen idézve, de az a tény, hogy most nem nézem, hanem élem a műsort, nem könnyítette meg számomra, hogy kiszakadjak a kábulatból. Megfoghatatlanná vált a valóság: már nem tudtam eldönteni, hogy az életem mely részének vagyok tényleges szereplője, és mi csak manipuláció. Ám ez, az én esetemben legalábbis, semmiben sem különbözött a kinti élettől.”

A szabályok közül az egyik legfontosabb, hogy a szereplők egyáltalán nem beszélhetnek a múltjukról, az életükről, a kinti világról – sőt, tulajdonképpen arról sem, hogy egy valóságshowban szerepelnek. Ennek következtében a karakterek háttértörténetei szinte teljesen hiányoznak, csupán egy-egy, erre vonatkozó feladat során kapunk némi információt róluk. Éppen ezért nagyon nehéz érzelmileg közel kerülni hozzájuk, hiszen kizárólag a játékban hozott döntéseik, reakcióik és stratégiáik alapján ismerjük meg őket, amely nagyban megnehezíti a velük való azonosulást. Ugyanakkor ez a szerző részéről tudatos döntés is – még akkor is, ha nem feltétlenül hálás –, amivel a regény koncepcióját kívánja erősíteni: az emberek könnyen beazonosítható „típusokká” válnak, ahogyan az a valóságshow-kban is gyakran történik.

A komplexum világa és maga a játék eleinte kimondottan izgalmasnak hat, főleg azért, mert amíg a versenyzők többsége részt vesz benne, addig az olvasó is csak sodródik az eseményekkel és ismerkedik a szabályrendszerrel és a szereplőkkel. Egy idő után azonban a játék kissé unalmassá válik, és míg a fentebb felsorolt regényeknél megfigyelhető az a gondosan felépített történetív, amelyen keresztül a szereplők is hatalmas jellemfejlődésen (vagy éppen -romláson) mennek át, addig Rawle művében ez szinte másodlagossá válik. Néha-néha ugyan felvillan a remény, hogy előtérbe kerülnek az emberek állatias ösztönei – amelyeket akár a győzni akarás, akár a túlélés hív elő –, de ezek egyike sem lesz végül annyira fajsúlyos, amely ki tudná váltani a megfelelő hatást. A konfliktusok nagy része nem mélyül el igazán, valódi, visszafordíthatatlan drámai törés alig történik, így a regény inkább intellektuálisan, mint érzelmileg hagy nyomot. A történet lezárása is kissé hirtelennek és némileg egyszerűnek is hat, amely bár elméletben megindokolható, de érzelmileg kevéssé katartikus.

Összességében A komplexum egy erősen gondolatébresztő debütálás, amely ugyan nem forradalmasítja a műfajt, de pontosan érti azt a kulturális közeget, amelyből kinőtt. Akár görbe tükörként is szolgálhatna, de Rowle még nem merte olyan erősen meghajlítani azt a tükröt, hogy üzenete valóban pofon csapja az olvasót.

Aisling Rowle: A komplexum (The Compound), ford.: Borbély Judit Bernadett, 21. Század Kiadó, 352 oldal
Kiemelt kép: Aisling Rowle: A komplexum (Szerzőportré: Steve Langan)