A hazatalálás gyönyörködtet – kritika a János vitézről

Kacsóh Pongrác daljátékának, a János vitéznek egyik sajátos ismérve, hogy a rendezők valahogy mindig meglehetős merészséggel nyúlnak a Petőfi Sándor elbeszélő költeményének nyomán megszülető történethez. Ha ennek demonstrálására egy képzeletbeli skálát jelölnénk ki, vagy ha úgy tetszik, egy koncepcióbéli bátorságmérőt állítanánk fel, akkor annak legalsó régióiban még az olyan kevésbé megdöbbentő, inkább kedvesnek mondható megoldások kapnának helyet, mint amikor a darabban élő állatok bukkannak fel. Bot Gábor Kukorica Jancsiként például kutyával a kezében, Kádár Szabolcs János pedig egy meglehetősen nyugodt vérmérsékletű birkát vezetve énekli belépőjét egy másikfajta elgondolásnak eleget téve, ám valódi paripák is gyakorta jelennek meg a színészek közvetlen közelében, mint a komáromi Magyar Lovas Színház 2013-as előadásának esetében. És ha már szóba került Derzsi György tíz évvel ezelőtti rendezése, akkor rögtön fel is ugorhatunk a koncepcióbéli bátorságmérő skála legtetejére, ugyanis ebben a felfogásban János vitéz időskori verziója is megjelenik, majd a halála után ugyancsak öregemberi vonásokkal tér vissza az ezúttal a mennyek országaként értelmezhető Tündérországban továbbra is fiatal lány képében megnyilvánuló Iluskájának karjaiba. Kacsóh Pongrác daljátékának rockoperai feldolgozása szintén érdekes kísérletnek számított az előzőnél kicsit régebben, az 1985-ös esztendőben. Amint arról a címszereplő, Varga Miklós maga beszélt: zenésztársai iszonyú nyomásnak tették ki őt annak idején, hogy rockzenészként nehogy elvállalja az ezzel kapcsolatos felkérést. S. Nagy István, a zenekaruk akkori szövegírója pedig a produkciótól való távolmaradásáért cserébe a rá váró teljes gázsit hajlandó lett volna neki kifizetni, de Varga Miklós hajthatatlan maradt, és nem bánta meg azóta sem a döntését.

Szabó Máté ugyanilyen örömmel fogadta napjainkban, hogy megrendezheti az eredeti, Kacsóh Pongrác-féle János vitézt, méghozzá kisebb zenekarral, és a megszokottnál puritánabb hangszerelésben, a darabválasztással Petőfi Sándor születésének 200. évfordulója előtt tisztelegve. A premiert, és a rákövetkező, március 12-i előadást egy különleges helyszínen, a Magyar Állami Operaház falai között tartották meg, viszont ősztől a történet átköltözik majd az Erkel Színház épületébe.  A darab kétségtelenül népszerű, és amennyiben az általános sikerességére keressük a választ, arra a megállapításra igen könnyen eljuthatunk, hogy a mű valamennyi korosztályt képes megszólítani, és úgy számít közérthetőnek, hogy mindeközben értéket közvetít, képvisel. Mivel pedig az alapjául szolgáló elbeszélő költemény tananyagként az iskolai irodalomoktatás egyik stabil alapkövének számít, és készült belőle egészestés rajzfilm is, ezért mindenkinek vannak róla élményei és ismeretei. A daljáték megtekintése ideális esetben éppen ezeket az emlékeket élénkítheti fel a ráismerés gyönyörűségével, és mint az a fentebbi példákból kiderült: a különféle rendezői koncepciókon múlik, hogy a nézők – mintha az afféle kifestőkönyv lenne – milyennek látják majd a benne megbúvó színeket.

Szabó Máté az első felvonásban még megtartja a darab eredeti korát és környezetét, bár a Kukorica Jancsi által őrzőtt birkanyáj papírlapokon való egyenkénti ábrázolása révén azért a csipetnyi maiságot mindig igénylő gyermekközönség felé is kikacsint. Hasonlóan hat erre a korosztályra a jól animált vetített háttér, de ekkor még azt a bizonyos koncepcióbéli bátorságmérőt a rendező nem akasztja ki, hiszen itt igazán realisztikus maga a cselekmény, amely szerint Kukorica Jancsi (Boncsér Gergely) a rossz sorsú szerelmét, Iluskát (Kálnay Zsófia) hátrahagyva felcsap huszárnak, hogy elkerülhesse a mások által szánt szándékkal szétkergetett nyája miatt rá váró büntetést. A második felvonásban azért a képzeletben felállított mérőszerkezetünk higanyszála jócskán feljebb kúszik, mert a francia király udvarát mutatva már egy teljesen más korszakot, egy eltérő érát vetít a nézők elé a színpadkép. Az itt használt jelmezek egyenesen az ötvenes évek hangulatát idézik, az eddigiekhez képest jóval nagyobb hangsúlyt kap a színek kavalkádja, továbbá a meseszerűség. A királylány (Szemere Zita) katonáskodással kapcsolatos grandiózus vágyait például egy azokhoz hasonlóan nagy formátumú hintaló, ami megjeleníti. Az uralkodáshoz szükséges habitus teljes hiányával küzdő király (Mertz Tibor) megjelenésével az előadásba a rendező részéről a szimbólumok használatának szándéka is megérkezik, hogy aztán a harmadik felvonás azokban igencsak bővelkedjen, és a segítségükkel Szabó Máté akár a kultúra haláláról is elküldhessen a felnőtt nézők részére a meggyőződése szerinti üzeneteket.

A szülőföldtől, a szeretett személytől, az eredeti foglalkozástól, vagy az előzetesen kigondolt céloktól történő elszakadás, majd a megváltozott élethelyzetekhez való alkalmazkodás lehetőségét is felülíró visszavágyódás jelentősége az, amire a Magyar Állami Operaház előadása fel van fűzve. Utóbbinak pedig az Iluskába reménytelenül szerelmes Bagó (Bretz Gábor), János vitéz cimborája az első számú képviselője, talán ezért lehet, hogy a jelenlegi változatban Bagó figurája nem halványodik el a szintén jó kiállásúra megfogalmazott címszereplő mellett, hanem afféle mentor szerepet tölt be a darabbeli barátjának életében, hiszen nála jóval előbb ismer fel kulcsfontosságú helyzeteket.

Amennyiben a közönség felül tud emelkedni a felvonások közötti igen feltűnő stíluskülönbségeken, illetve azt is eldönti magában, hogy mihez akar kezdeni a darabban elrejtett képzettársításokkal és üzenetekkel, akkor ez a feldolgozás a számára igen szórakoztató lehet. A legjobb azonban, amit a néző megtehet, mégiscsak az, hogy egyszerűen hagyja magából kitörni az egykori gyermeket, mert ha közös szemüvegen át szemléli a történetet a nézőtéren szintén helyet foglaló gyerekekkel, akkor az élményanyag és az előadás által elért hatás kollektív lehet.

Kiemelt kép: Jelenetkép a János vitézből (Fotó: Berecz Valter/Magyar Állami Operaház)