Légrádi Gergely új regénye, a 2022-ben megjelent Alkalomadtán egy feszültséggel teli családtörténet, a mindent felemésztő hallgatás története, amelyben egy magába forduló, csorbult családfa ágai meghajlanak a kimondatlanul maradt szavak súlya alatt. Napjainkban egyre több alkotás (legyen szó regényről, filmről vagy színdarabról) szól az elhallgatásról, a ki nem beszélt tramuákról, amelyek így generációról generációra öröklődnek tovább. A téma egyelőre megunhatatlan, és látszólag nagyon is aktuális, hiszen nem lehet eleget beszélni a szavak erejéről, a beszéd hiányáról.
Az 1975-ben született Légrádi Gergely első kisregénye Titokfa címmel 2007-ben jelent meg, ezt kilenc évvel később egy novellás kötet (Szemben) követte. 2018-került a könyvesboltokba a Nélkülem című regény, amely egy Alzheimer-kórban szenvedő férfi szemszögén keresztül mutatta be a betegséggel való küzdelmet. Ezt követően jelent meg az újabb novellákat tartalmazó Napfénytető, majd a Nélkülem egy különleges kiadásban látott napvilágot 2020-ban: az új kötet tartalmazza az eredeti regényt, valamint annak „folytatását” (Nélküled), amelyben már a feleségé a főszerep.
A szerző legújabb művének középpontjában az elhallgatás áll, a történetet pedig egészen bravúros módon a család négy tagjának szemszögéből ismerhetjük meg. A regény első fejezetében a főhős, András az elbeszélő, aki anyja halálakor kénytelen szembenézni azzal, hogy mennyi mindent titkoltak el előle. Egyedüli gyermekként élte az életét, egy olyan családban, amelynek tagjai a végletekig menően szigetelődtek el egymástól, olyan magas falakat építve maguk köré, hogy azokat lebontani szinte lehetetlen. Olvasóként már látjuk, hogy ennek milyen következményei vannak: András sem képes a tartós párkapcsolatra, eleve halálra ítélt házassága is hamar válással végződött, a férfi pedig csak létezik ebben a szeretet nélküli állapotban, de élni egyáltalán nem képes. Az ő emlékei, elbeszélése alapján kapjuk meg az első képet a rideg anyáról, a csendes apáról, a vele való közös olvasásokról (az apa-fiú között ez az egyetlen kinyilvánítása a szeretetnek), sakkozásról, a házat minduntalan betöltő vendégseregről. Sok mindent András sem ért, például, hogy miért hagyta őt el anyja, amikor kétéves volt, miért nem beszéltek soha a nagyszülőkről, vagy éppenséggel, hogy ki volt gyerekkorában a titokzatos látogató, aki meglehetősen sokat tudott a szülők múltjáról, de nem engedték beszélni.

Légrádi Gergely (Fotó: Várady Nikolett)
Ezt követi a szülők „vallomása”: elsőként az apa mesél nekünk a gyermekkoráról, származásról, a vallásról, a házasságáról és az apaságról, valamint arról, hogy ezek hogyan fonódtak össze az életében oly módon, hogy ő maga is egy boldogtalan állapotban élje le élete nagy részét. Az anya múltja ennél jóval sötétebb: drámai vallomásából megértjük, hogy miért nem beszél szívesen a múltról, hiszen egy borzalmas gyerekkort tudhat magáénak. Olyan erős traumák érték őt fiatalkorában, hogy jobbnak látta ezeket mélyen eltemetni magában. Mintha csak egy dobozba zárta volna, amelynek a kulcsát messzire hajította, de ennek ellenére minden nap attól retteg, hogy ez a dobozka egyszer csak kinyílik. Ma már tudjuk, hogy a traumákat igenis meg kell élni és fel kell dolgozni, mert ezek elmaradása esetén nagyobb bajt okozunk nemcsak másoknak, hanem maguknak is. A nő maga sem tudott ezektől soha megszabadulni, a titok pedig rányomta bélyegét minden létező kapcsolatára.
A regény legutolsó fejezete egy levél, amelyet az apai nagyapa írt, és végül itt nyer értelmet sok minden az olvasó számára. Fontos megjegyezni, hogy valóban csak nálunk, kívülállóknál – akik ismerik mind a négy szemszöget – lesz tisztább a kép, ezzel a szerző pedig még jobban tudja érzékeltetni a mondanivalót. Légrádi dicséretére legyen mondva, hogy mind stílusában, mind szerkezetében különböznek az egyes fejezetek: míg András része egy hosszú, egybefüggő monológ, amelyben kavarognak az emlékek, de mégis érezhető a gondolatíven az egymásból valóság, addig az apa szinte csapong, ugrál a sajátjai között. Valódi párbeszédet csak az anya részeinél találunk, és bár ez az elbeszélés a leginkább érzelemmentes, tényszerű, mégis a lehető legpontosabb képet kapjuk meg a nőről. A nagyapa levele pedig egy fájó és gyönyörű önvallomás, amiben – az előzőek ellensúlyaként –a legtöbb érzelmet kapjuk. És még arra is fény derül, hogy milyen fontos szerepe lehet egy család életében egy uborkásüvegnek.
Légrádi már a Nélkülem – Nélküled kapcsán is bizonyította, hogy a kortárs magyar szépirodalom egyik nagyágyúja, aki olyan érzelmeket mozgat meg az olvasójában nemcsak a választott téma, hanem a karakterek és a mondataik kapcsán is, amelyre csak az igazán nagy szerzők képesek. Szinte biztos vagyok benne, hogy a könyv olvasásakor vagy éppen a befejezés után mindenkiben felmerül, hogy van, amit nem, vagy nem elégszer mondott ki – a regény pedig el is éri, hogy a csend megtörésére sarkalljon minket.
Légrádi Gergely: Alkalomadtán, Pesti Kalligram, 272 oldal