Elfojtott agresszió, szülői felelősség és átkos gyűlölet – Bravúros lezárást kapott a Dennis Lehane-életmű

Merész kijelentés február végéhez közeledve, hogy megtaláltuk az idei év egyik, ha nem a legjobb regényét. Pedig Dennis Lehane hét évnyi szünetet követően megírt és talán utolsó thrillere, az Apró irgalmak jogosan pályázik erre a címre.

1974. június 21-én a Morgan-Henningan-ügy folyományaként – amelyben a bíróság úgy ítélt, hogy a Bostoni Iskolai Bizottság „módszeresen hátrányos helyzetbe hozta a fekete diákokat” a közoktatási rendszerben – az a megoldás született, hogy a tanulókat átbuszoztatják a túlnyomórészt fehér és túlnyomórészt fekete városrészek között, hogy megszüntessék a város középiskoláinak faji alapú szegregációját. A környéken a Roxbury Középiskolának volt a legnépesebb fekete, míg a Dél-Bostoni Középiskolának a legnépesebb fehér bőrű diáksága – a döntés értelmében a két iskola tanulóinak jelentős részét felcserélték volna. A rendelkezés 1974. szeptember 12-én lépett életbe, vagyis a diákoknak és a szülőknek kevesebb mint három hónapjuk maradt, hogy alkalmazkodjanak az új helyzethez.

Ez a nem is olyan távoli, és általunk valószínűleg kevésbé ismert történelmi esemény, fordulópont adja Dennis Lehane legújabb regényének a hátterét. Talán ennyiből is sejthető, hogy az Apró irgalmak középpontjában a rasszizmus áll, de a mű – amely egyelőre úgy tűnik, a szerző hattyúdala is egyben – ennél jóval többről szó. A cselekmény 1974 forró nyarának a végén veszi kezdetét, vagyis a deszegregáció előestéinek egyikén. Southie (vagyis Dél-Boston) fehérbőrű lakossága éppen tüntetést szervez, féltik a gyerekeiket és a környezetüket. A negyvenes éveiben járó Mary Patnek azonban idővel egészen más jellegű problémával kell szembenéznie. Lánya, a 17 éves Jules barátjával, a finoman szólva sem túl okos Ronald „Rum” Collinsszal bemegy este a városba, ám reggel nem tér haza. A barátok mind azt mondják, hogy éjfél után az otthona felé vette az irányt, ám Mary Pat sejti, hogy hazudnak. Amikor megérkezik a hír, hogy azon az éjjelen a Southie és Dorchester közti metróban holtan találtak egy fiatal, feketebőrű férfit, akit rejtélyes körülmények között gázolt el a szerelvény, a nő érzi, hogy a lányának is köze van az ügyhöz. Kétségbeesetten Jules nyomába ered, ám mindenhol csak falakba és hazugságokba ütközik, ráadásul nem csak azzal kell szembesülnie, hogy kíváncsiskodásával megzavarja az ír maffia fejének, Marty Butlernek a ténykedéseit, hanem, hogy vajmi keveset tudott saját lányáról, akinek meglehetősen sötét titkai vannak.

Aki olvasta már Dennis Lehane korábbi nagy sikereit (Kenzie-Gennaro sorozat, Titokzatos folyó, Viharsziget), az nagyjából sejti, hogy mire számíthat a legújabb regényben. Azonban aki előtt ismeretlen a szerző, azoknak leginkább Jean-Christophe Grangé (Bíborfolyók, Farkasok birodalma) műveit vagy még inkább Martin McDonagh alkotásait (az Erőszakik, a Három óriásplakát Ebbing határában, A sziget szellemei című filmek, A párnaember, a Hóhérok, A koponya, A kripli című színdarabok) tudnánk felhozni példaként. De ez csak példa, és nem hasonlítgatás, hiszen ez utóbbira semmi szüksége nincs, mert a regény önmagában állja meg a helyét, ugyanakkor kétségtelen, hogy hangulatában roppant közel áll az ír-angol származású dráma- és forgatókönyv író világához.

Az Apró irgalmak úgy beszél igen komoly témákról, hogy mindvégig áthatja egy sajátos fekete humor, ami még a legkeményebb helyzetekben is mosolygásra készteti az olvasót. E mellett Lehane érezhetően nagy figyelmet fordít a szereplőire, minden hibájuk és alávalóságuk ellenére szereti őket. Gondosan felépített karakterekkel dolgozik, az pedig külön kiemelendő, ahogyan a szerző a legkisebb szereplőket is képes pár mondattal egyedi és erős jellemvonásokkal ábrázolni, akik így nagyon is ismerőssé, emberivé válnak. És ugyanez a helyzet magával a várossal is: mindvégig magunkon érezzük a nyári forróságot, a fülledtséget, amely ugyanúgy rátelepszik a lakókra, mint a kilátástalanság, a félelem és az elfojtott agresszió.

A szereplők közül kétségkívül kiemelkedik Mary Pat Fennessy alakja, aki a történet egyik mozgatórugója. A nő viszonylagos fiatalkora ellenére már kétszer volt házas, ám most mégis egyedüli neveli lányát, a középiskolás Julest. Fia, Noel harcolt a vietnámi háborúban, hazatérése után pedig heroinfüggő lett, amely egyben a végzete is lett: túladagolta magát. Mary Pat első blikkre kicsit sem válik szimpatikussá az olvasó számára: egy lezüllött asszony és nemtörődöm anya érzetét kelti, aki bár keményen dolgozik, dupla műszakban, mégsem képes előre lépni az életben, Jules-szal pedig örök háborúban áll. Ám amikor lányának nyoma vész, felélednek benne az anyai ösztönök, annál is inkább, mert mára egyedül Jules jelenti számára a világot. Rendíthetetlenül, félelmet nem ismerve indul a lány felkutatására, és hiába figyelmeztetik többen is, hogy hagyjon fel a kérdezősködéssel, Mary Pat egy olyan nő elszántságával küzd, akinek már nincs veszítenivalója. Eleinte ez a kíváncsiság hajtja, később pedig a bosszúvágy, és ahogyan a regény vége felé Lehane fogalmaz: már csak a kín, a fájdalom és a harag készteti arra minden reggel, hogy felkeljen az ágyból.

„Nekem a lányom volt az életem. Amikor az övét elvették, elvették vele az enyémet is. Már nem ember vagyok, Bobby, hanem egy mementó. Olyan vagyok, mint a szellemek… mementói, maradványai annak, aminek sosem lett volna szabad megtörténnie, és amit helyre kell hozni, mielőtt a lelkük elhagyja e világot.”

A történet fontosabb szereplői közé tartozik a gyilkossági nyomozó, Bobby, aki jóval kevesebbszer tűnik fel a színen, de annál jelentősebb a szerepe. Ő lesz az egyedüli, aki Mary Pat bizalmasává válik, de még neki sem sikerül annyira közel férkőznie a nőhöz, hogy az valóban hallgasson rá. Különleges kapcsolat az övék, amelynek összekötő eleme az igazságszolgáltatás, csakhogy ezt különböző módon képzelik el. Említésre méltó a fiatalok bandája, Rum és Jules mellett George Dunbar és Brenda Morello is, ráadásul előbbi a várost uraló maffiafőnök, Marty Butler védelmét is élvezi, és egy rövid, de annál erősebb jelenet erejéig a meggyilkolt fiú szülei is feltűnnek a színen.

Mary Pat bosszúhadjárata ugyanakkor csak egyik szelete a regénynek, hiszen – ahogyan fentebb is utaltam rá – az Apró irgalmak több témát is boncolgat, köztük a rasszizmus kérdését is. Lehane pedig mindezt úgy tárja az olvasó elé, hogy sajátos módon mutatja be, hogy mi miatt alakulhat ki a gyűlölet és hová is fajulhat. A történetben mindössze egy fekete családot, Williamsonékat látjuk, és talán ők az egyedüliek, akik valóban tisztaszívű, jószándékú emberek, akik csak békében szeretnék élni az életüket. És bár pont Southie fehér lakossága tart attól, hogy mi lesz velük, ha kezdetét veszi a deszegregáció, az olvasó számára hamar világossá válik, hogy inkább tőlük kell félnie az embereknek. Nemcsak a fajgyűlölet miatt, hanem mert ők azok, akik megfelelő mennyiségű kábítószer- és lőfegyver szállítmánnyal látják el a lakosságot, vagy hajlandóak gondolkodás nélkül embert ölni, vagyis a bűn bennük gyökeredzik. Ezzel párhuzamosan pedig Lehane azt is megmutatja, hogy milyen felelőssége van a szülőknek a gyermekeik döntései és cselekedetei miatt, hiszen a gyűlölet is tőlük ered, vagy legalábbis ugyanannyira hibás az is, aki nem igyekszik ezt elfojtani, még ha nem is táplálja azt.

Az Apró irgalmak a maga 320 oldala ellenére igen tartalmas olvasmány, amely különleges atmoszférájának köszönhetően az első perctől fogva berántja és rabul ejti az olvasót, aki az izgalmas, egy pillanatig le nem ülő cselekményen túl olyan kérdésekkel is szembesül, amelyek még akkor is elgondolkodtatják, ha mélységesen elítéli a rasszizmus minden formáját.

Dennis Lehane: Apró irgalmak (Small Mercies), ford.: Rusznyák Csaba, Agave Könyvek, 320 oldal