A Grand Guignol-sztori: Horror a színpadon

Öröm. Harag. Szomorúság. Undor. Érdeklődés. Meglepődés. Félelem. A legkézenfekvőbb, egyetemesen ismert alapérzelmek. Ezek közül az utóbbit, a félelmet előszeretettel szokták alkalmazni a különféle marketinges stratégiai célok elérésére, a szükséges elborzasztásra, sok esetben a manipulálásra és nem utolsó sorban az irodalomban is jelentős szerepet társítanak neki. Az irodalommal kapcsolatban érdemes azt megjegyezni, hogy a gótikus regények, a kísértethistóriák vagy úgy teljes egészében véve a horror műfaja nem örvend túlzottan pozitív fogadtatásnak az irodalmárok körében – holott népszerűségét nem lehet szőnyeg alá söpörni. Sokan máig nem ismerik el fontosságát és jelentőségét a mindenféle és fajta üzenetek vagy célok kielégítése kapcsán, annak ellenére sem, hogy mind a populáris kultúrában, mind pedig a populáris és az elit kultúra vékony határmezsgyéjén igen nagy népszerűségnek örvend. Számtalan, mára már kultikus státusznak örvendő alkotás született ebben a műfajban, mint például az eredeti Drakula (Bram Stoker), a Frankenstein, avagy a modern Prométheusz (Mary Shelley), Az őrület hegyei (H. P. Lovecraft), a Rosemary gyermeke (Ira Levin) vagy éppen a Ragyogás (Stephen King).

A fentiek mindegyikével kapcsolatban megjegyzendő, hogy ezek regények vagy rövidebb-hosszabb elbeszélések. Mindezeken kívül horror novellákról is hallottunk már (Lovecraft: Rémület Dunwichben), nem beszélve a versekről, különböző gótikus költeményekről (Edgar Allen Poe: A holló). Mindazonáltal a harmadik műnemmel, a drámákkal kapcsolatban már nem beszélhetünk ekkora felhozatalról. Nem tudunk hezitálás nélkül mondani horror drámákat (avagy más néven és továbbiakban rémdrámákat), annak ellenére sem, hogy kisebb kutakodás után ténylegesen ráakadhatunk sok ilyesfajta darabra. A színpadon nem kapott ez a műfaj akkora figyelmet, amekkora jogosan kijárt volna neki (hiszen a félelem elérésének nincs közelebbi módja, mint valóban első sorból, testközelből átélni a borzalmakat). Az évek múlásával felettébb alacsony volt a rémdrámákra való igény – mégis mind a mai napig akad egyetlen színház, amely igencsak kiemelkedik ebben a témában.

De mi is az a rémdráma?

A rémdráma egy olyan drámafajta, melynek a legfőbb műfaja maga a horror. Nyilvánvalóan a többi drámafajtánál is megjelenik valamilyen szinten az iszonyat, a félelem mint az adott darabhoz szükségszerűen kapcsolódó elem (például William Shakespeare Hamletjében a szellemvilág), de túlontúl nagy jelentőséget nem tulajdonítanak neki. Maga a rémdráma viszont ebből épül fel, a horror a központi és lényeges gerince, váza. A definíció sok szótárban megtalálható, és hellyel-közzel egyöntetűen is fogalmaznak csaknem minden esetben. Közös pontként megjegyzendő, hogy semelyik ilyen meghatározás nem ismeri el műfajtörténeti fontosságát, sőt nagy általánosságban pejoratív visszhanggal is illetik (a nemes irodalomtörténésszel és kiváló íróval, Szerb Antallal egyetemben).

Mindezen meghatározásokkal kapcsolatban érdemes azt megjegyezni, hogy ezek egytől egyig XX. századi vagy az előtti megfogalmazások. Új, hivatalosan is elfogadott definíciót nem találni, ami leginkább annak tudható be, hogy nem foglalkoznak ezzel a műfajjal, valamint hogy az ilyen előadásoknak a hozzáférhetősége igencsak csekély. Éppen emiatt a filmművészetben mára már gyökeret növesztő és magának letagadhatatlan presztízst kivívó horror kapcsán egészen más megvilágításban szerepelnének ezek a darabok és definíciók. Ennek fejében mindössze körülhatárolni tudjuk egy mai meghatározás kapcsán a rémdrámákat; olyan színpadra adaptált vagy eleve írt előadások, melyek teljes egészében a horror műfaját, eszköztárát és stílusjegyeit vonultatják fel.

A Grand Guignol színház

A leghíresebb színház, ami a rémdrámák köré fókuszálódott, a XVIII. században alakult francia Grand Guignol. A Párizsban, a Pigalle negyedben található teátrum eredetileg nem is az ilyesfajta alkotások miatt épült. A közel háromszáz férőhelyes színház indulásakor francia népi bábjátékokat adtak elő, melyek humorosak, izgalmasak – igaz, a megvalósítás és az üzenetátadás miatt sokszor groteszk és szatirikus hangvételűek – voltak. A névválasztás is ehhez kapcsolódik, hiszen a grand nagyot, míg a guignol bábjátékot jelent franciául. (Valamint ezen darabok legtöbbjének a főszereplője egy Guignol nevű népi vidám, de ravasz bábfigura volt.)

Az idő előrehaladtával viszont egyre inkább az látszott, hogy egyre kevésbé van igény efféle bábjátékokra. Pontosan emiatt (megmentve ezzel a színházat a csődtől) egy páli fordulattal a szervezők megváltoztatták a hangvételt és a műsorirányt. Az emberek hatalmas érdeklődést kezdtek mutatni a horror történetek iránt: novellák, karcolatok, elbeszélések, regények, kisebb újságcikkek megdöbbentő népszerűségre tettek szert. Mindez az emberi kíváncsiságból (érdeklődésből) fakad, hogy valami olyasmit tapasztaljunk meg, amit nem lenne szabad, amit kvázi betiltanak vagy éppenséggel nem ajánlanak. Így születettek meg a kezdeti francia rémdrámák, illetve az ezekre való megrendítően nagy kereslet.

A Grand Guignol a legfélelmetesebb, legborzasztóbb, legélethűbb és nem utolsó sorban legvéresebb színházi előadásokat játszotta folyamatosan – teltházzal. Félreértés ne essék, ez nem egy kísértetházra emlékeztető hely volt, hanem egy komoly színházi vállalkozás, hiszen a Grand Guignol igencsak változatos színpadtechnikai trükköket, naturalista megoldásokat, rendkívüli maszk- és sminkmunkákat alkalmazott, annak ellenére is, hogy az előadott darabjai valóban híján voltak a művészi árnyalatoknak és üzeneteknek.

A Grand Guignolban színpadra alkalmazott gyilkosságokat, testcsonkításokat és kínzásokat adtak elő annyira élethűen, hogy a közönség gyakran rémülten menekült ki a színházból – ha éppen nem dermedt kővé a székétől néhány méterre zajló szörnyű jelenetektől. Az egyik leghíresebb előadás a Sweeney Todd: A Fleet Street démoni borbélya volt, amely egy börtönbüntetésből visszatérő borbély bosszúját mutatta be a meggyilkolt családja nevében. A műben a megölt embereket a borbélyház alatt működő pékség vezetője feldarabolta, majd ledarálva beletöltötte őket a híres húsos pitéjébe. A történetből 2007-ben Tim Burton rendezésében azonos című, de kissé cenzúrázott mozifilm is készült Johnny Depp főszereplésével.

A színház érdeklődési köre (teljesen érthető és kikövetkeztethető okokból) azonban megcsappant először az első, majd a második világháború kitörésekor. Mindez annak tudható be, hogy a háborút kisebb-nagyobb részben átélő emberek a saját bőrükön is megtapasztalhatták a valódi borzalmakat. Ebből kiindulva nem vágytak már arra, hogy a színpadon is vérengzéseket lássanak, amelyekről eleinte azt gondolták, hogy nincs a valósághoz semmi közük. Így a Grand Guignol hatvanöt éves működése után végleg bezárt 1962-ben. Ez játszott leginkább közre a rémdrámák megítélését tekintve is, és emiatt asszociálnak azonnal a megnevezés hallatán az emberek a kegyetlen, semmitmondó darabokra. (Sőt a klasszikusabb köznyelvet tekintve, ha bármiféle tragédia, haláleset vagy viszontagság történik, azokat is rémdrámáknak szokták nevezni.)

Magyar rémdrámák

Érdemes viszont ezzel a színházzal kapcsolatban arról is szót ejteni, hogy a fénykorában (azaz az első világháború előtt) Magyarországra is elért a népszerűsége és egyben a hatása is. Az 1910-es, 1920-as években sorra mutattak be hasonló grand guignol-stílusú darabokat hazánkban is, habár ezek mindegyike rövid életű volt – sőt egyik szövegkönyv sem maradt fenn. Boros Elemér (A fekete macska), Bródy Sándor (Árnyékok), Karinthy Frigyes (A szomjúság), Herczeg Ferenc (Violanta) és mások is írtak egyfelvonásos, grand guignol-hatásokat mutató előadásokat a különböző kabarészínpadok megrendelésére – igaz, ezen színművek sokkal művészibb, irodalmibb formában jelentek meg. Vagyis kevésbé erőszakos, nem annyira vagy egyáltalán nem (mű)véres megvalósításban készültek el, amely szoros kapcsolatba hozható a műfaj gyors és kis hírértékű elmúlással is.

A legnagyobb érdekesség és homlokráncoltató meglepetés viszont nem is ez, hanem az a tény, hogy a fenti szerzők mellett még maga a Bánk bán írója, vagyis Katona József is szerzett rémdrámákat – nem is egyet. A borzasztó torony (alcíme: A gonosz talált gyermek) egy 1798-as, névtelenül fennmaradt német lovagregény (Der böse Findling oder der Schauerturm) dramatizálása volt. A Monostori Veronka, vagy a harc két ellenkező igaz ügyért című darabja egy Veit Weber regényen alapult, a harmadik, egyben utolsó rémdrámai jegyeket felvonultató színpadi előadása pedig a Luca széke (avagy másik címén: Luca széke karácsony éjszakáján) volt. Mindhárom dráma megjelenése 1812-re datálható.

Tisztán kivehető, hogy annak ellenére, hogy e három dráma a horror műfaját tarkítják, nem nevezhetőek túlontúl erőszakosnak vagy kegyetlennek. Ezzel nyilvánvalóan nem degradálni szeretnénk a három drámában található irodalmi brutalitást és véres jeleneteket, mindössze arra reflektálni, hogy ezen obszcén és borzalmas elemek nem bírtak akkora jelentőséggel, mint például az eredeti francia rémdrámák. A magyar színpadtechnikai trükkök nem voltak annyira igényesek, mint az angoloknál vagy a franciáknál. Pontosan ebből kiindulva a műfajhoz szükséges vérengzések, szörnyűségek megvalósítása sokszor akadályba ütközött, emiatt ki kellett hagyni őket. Így csak és kizárólag a nézői fantáziára kellett hagyatkoznia Katona Józsefnek, ami miatt viszont csak felszínesen lehet rémdrámának nevezni az emlegetett műveit.

Útravaló

Se a francia, se a magyar rémdrámák nem kapták meg azt a fajta odafigyelést és tiszteletet, ami kijárt volna nekik. A közhellyé vált definíciók, a háborúk embertelen következményei egyre inkább kiszorították a piacról ezen alkotásokat, olyannyira, hogy manapság alig lehet találni egy-egy hasonszőrű előadást. A horrorfilm és a horrorregény után a horrordrámák hozhatnák közelebb a borzongást a nézőkhöz, hiszen a jelen időjű, fizikálisan megtapasztalt vérengzések tudják csak igazán elérni a kívánt hatásukat. De magától értetődik a kérdés, hogy ez pontosan mire is lenne jó. Erre viszont nincsen egyetemes válasz. Minden egyes műfaj, azoknak alfajtái és ezeknek hibridjei magukban hordozzák azt a fajta kicsiny pluszt, ami miatt lényegessé és jelentőssé válhatnak. A horror – bármennyire is furcsán fog hangozni – terápiás jelleggel bír. A félelem, a borzalom és az iszonytató rémület megtapasztalása, majd az ezek utáni felismerés és megnyugvás olyan kiegyensúlyozott és megkönnyebbült állapotot eredményezhetnek, amikkel érzékeink, tapasztalásaink és magunkról alkotott ismereteink tovább fejlődhetnek. Mindez pedig kicsit sem elhanyagolható.

Kiemelt kép: Az ember, aki megölte a halált posztere (Fotó: Wikimedia Commons)