A gonoszság nézőpont kérdése – Elolvastuk a Hétköznapi szörnyetegeket

„A Harry Potter ötvözve a Twist Oliverrel – felnőtteknek” – talán ezzel lehetne a legegyszerűbben leírni J. M. Miro első fantasyregényét, a Hétköznapi szörnyetegeket, amely magyarul az Agave Könyvek gondozásában május elején látott napvilágot.

A J. M. Miro írói álnév, jelen esetben Steven Price-é, akinek legismertebb műve a 2016-os By Gaslight, amit több rangos irodalmi díjjal tüntettek ki. Az eredetileg 2022-ben megjelent Hétköznapi szörnyetegek (Ordinary Monsters) egy trilógia első kötete, egyben Price debütálása az SFF műfajon belül. (A Miro nevet ezen írásaihoz használja.) A történet a viktoriánuskori Angliában játszódik, az 1870-es és ’80-as években. A Dr. Berghast által egy elszigetelt tó partján működtetett Cairndale Intézet árva gyerekeknek nyújt otthont. Legalábbis látszólag, ugyanis a professzor által tehetségeknek nevezett gyerekek mindannyian egy-egy különleges képesség birtokában vannak: van, aki láthatatlanná tud válni, van, aki a testét ért bármely sebet képes begyógyítani, és akad olyan is, akit éjjel-nappal az általa életre hívott húsgólem követ. Ebbe az otthonba kerül be a tizenhat éves Charlie Ovied, valamint vele együtt érkezik a nyolcéves Marlowe – utóbbi talán még különlegesebb, mint a többiek, mert a múltjáról nem sokat tudni, ráadásul ereje is jóval nagyobbnak tűnik, mint azt bárki gondolná. Nem csoda, hogy a holtak birodalmának úrnője, a draugr mihamarabb rá akar találni a gyermekre, ehhez pedig az élőholtak seregét is mozgósítja, élükön az árnyék nélküli emberrel, akinek minden lépését korom és sötétség kíséri.

Habár nem én vagyok a műfaj avatott szakértője, lévén, hogy a szépirodalmi regényeket, valamint a krimiket és a thrillereket rendszerint előnyben részesítem, de azt bizton állíthatom, hogy a Harry Potter óta nem olvastam olyan fantasy regényt, amely legalább annyira magával tudott volna ragadni egyedi hangvételével, valamint páratlan fantáziájával, mint az ifjú varázslótanonc kalandjai. J. M. Mirónak azonban sikerült elérnie, hogy napokon át éljek az általa teremtett, de mégis ismerős világba, ahová minden nap szívesen tértem vissza. A trilógia első része nem csak címében, de terjedelmében is igazi monstrum, nem is adja könnyen magát, de biztos vagyok benne, hogy bárki, aki esélyt ad neki, nem fog csalódni.

Mondom ezt úgy, hogy Miro a már jól ismert toposzokból építkezik, a leírás alapján lehetett volna ez a mű egy XIX. századi X-men vagy Stranger Things, és több párhuzam vonható a fentebb említett Harry Potter-sorozattal is (kezdve az árván maradt Marlowe-val, aki már csecsemőként hírnevet szerzett magának a különlegesek között, Jacob Marber részben főgonoszi szerepén át, az intézetig, amely körül veszélyes, varázslattal teli erdők és tavak húzódnak), a szerző mindennek ellenére mégis képes úgy elvarázsolni az olvasót, mintha az először találkozna a történet minden elemével. Ez egyrészt annak a komplex módon, de mégsem bonyolultan felépítetten világnak köszönhető, amelyet lépésről lépésre ismerünk meg (pozitívum, hogy az író nem dob minket egyből a mélyvízbe, pontosabban egy olyan, általa teremtett világba, amelyet igazából csak ő ismer), amely ugyanazt a hatást éri el, mint Rowling sorozata: minden veszély dacára szívesen élnénk ebben a korban és ezen a helyen, ahol a történet játszódik.

Amely egyébként meglehetősen sok szereplőt vonultat fel, szerencsére jut bőven idő arra, hogy mindannyiuk jellemét megismerjük és karakterük kibontakozhasson. A két árván maradt gyerek – Charlie és Marlowe –, akiket el kell juttatni az Intézetbe, éppúgy a szívünkhöz nőhet, mint Alice Quicke és Coulton nyomozók, akik a tehetségek felkutatására specializálódtak, vagy éppen a Cairndale régebbi lakói, Komako, Oscar vagy Ribs (utóbbi az egyik legeredetibb figura, akinek megnyilvánulásai nem egyszer késztettek nevetésre). Az, ahogyan ez az egymástól teljesen különböző egyénekből álló társaság végül egy csapattá kovácsolódik (kiegészülve az Intézet tanítóival), hogy együtt vegyék fel a harcot a gonosszal, egészen példaértékű, ilyen téren a regény ismét visszaadja az embereknek a barátság és az összetartás erejébe vetett hitét. Ráadásul Mirónál egyáltalán nem vehetjük biztosra, hogy éppen ki melyik oldalon áll, a történet ezen a ponton is számos meglepetéssel képes szolgálni. A szerző ráadásul mindegyik szereplő élet- és háttértörténetét meglepő részletességgel tárja elénk, így a különböző szempontok és motivációk is érthetőbbé válnak.

Ha pedig mindez nem lenne elég, a remekbe szabott és fantáziadús történethez, valamint a kiválóan kidolgozott karakterekhez egy, a XIX. századi szerzőket (Victor Hugo, Charles Dickens) idéző írói stílus is párosul. Miro olyan atmoszférát teremtett, amelyben jó létezni, és így még az sem róható fel neki, hogy a cselekmény meglehetősen kis lépésekben halad előre. Ennek az oka, hogy a szerző éppen csak annyit árul el nekünk bizonyos eseményekről, amely a megértéshez elegendő, de ezekhez a szálakhoz minduntalan visszakanyarodik, hogy részletesebben is bemutassa. Soha nem tudhatjuk, hogy melyik elem mikor válik a későbbiek során fontossá, és melyik az, amelyik tényleg csak azt a célt szolgálja, hogy a történet folyásán változtasson. Példának okáért ott van az első fejezetben Eliza Gray, aki egy vagonban talál rá a csecsemő Marlowe-ra – és hiába ismerjük meg az ő sanyarú sorsát, pár oldallal később elköszönünk tőle végleg – pontosabban, könnyen megeshet, hogy a folytatásokban még fontos szerep jut neki.

Összességében egy kellemes meglepetés volt számomra a Hétköznapi szörnyetegek, amely szerteágazó cselekményével, „gázlámpás” hangulatával, szerethető és gyűlölhető karaktereivel azonnal belopta magát a szívembe. A befejezés tükrében pedig azt mondom: ha holnap jelenne meg a folytatás, az is késő lenne.

J. M. Miro: Hétköznapi szörnyetegek (Ordinary Monsters), ford.: Bosnyák Edit, Agave Könyvek, 608 oldal

Kiemelt kép: J. M. Miro: Hétköznapi szörnyetegek (Szerzőportré: Centric Photography)