„A főiskola után egy kicsit féltem attól, hogy mennyire fog rám zárulni egy ilyen nagy intézmény” – interjú Ács Norberttel

Gyerekkora óta jelen van életében a bábozás, hiszen kiskorában számos díszletet tervezett édesanyja amatőr bábstúdiójába. Mégsem volt evidencia számára, hogy a Színműre jelentkezzen, elébb Pécsett elvégezte a művelődésszervezés szakot, de közben már folyamatosan színpadon állt. Meczner János az egyetem elvégzése után azonnal leszerződtette a Budapest Bábszínházba. Minden évben 2-3 bemutatója van, de mellette vállal külsős felkéréseket is, most éppen a Radnóti egyik előadásában bábozik. A napokban mutatják be anyaszínházában a Coraline-t Ascher Tamás rendezésében, melyben ő játssza a másik apát. Ács Norberttel beszélgettünk

Mikor döntöttél úgy, hogy bábszínész leszel? Egyenes út volt?

Eddig nemigen volt semmi sem olyan, amire ez a jelző úgy megállt volna, ugyanakkor hajlamos vagyok fatalistán látni az életet (mosolyog). Elsősorban a rajzolás és a festés érdekelt, képzőművészeti versenyeket nyertem. Közben nyilvánvalóan a színház is jelen volt a háttérben, részt vettem szavaló műsorokban és különböző színjátszókörökben. A középiskola után Pécsre kerültem, ahol már azonnal az egyetemi színházban kezdtem játszani. Meglátott minket Balikó Tamás, a Pécsi Nemzeti akkori igazgatója, és áthívott néhányunkat a nagyszínházba egy készülő darabba, ott pedig együtt játszottunk a Bóbita Bábszínház igazgatójával, Sramó Gáborral, aki szintén belekeveredett valahogy az előadásba. Gábor kérdezte meg, hogy lenne-e kedvem ezt a műfajt is kipróbálni?

Édesanyámnak amatőr bábstúdiója volt gyerekkoromban, szakkört tartott iskolásoknak, oda például terveztem díszletet, úgyhogy nem volt bennem semmiféle ellenállás a bábbal szemben, szívesen vettem részt a Bóbita produkcióiban, nagyon jó emlékként élnek bennem. Gábor, aki egyébként a mai napig is a színház vezetője, akkor említette, hogy indul egy bábos osztály a főiskolán, szerinte érdemes volna megpróbálnom. Végül is a szándék megvolt és onnantól már valóban csak végig a sárga úton, fel is vettek, le is szerződtettek.

Mit tanultál Pécsett?

Történelem-művelődés menedzsment szakra jártam, legalábbis elvileg. Ez utóbbi a kilencvenes években a megújult népművelési képzést jelentette, egy kicsi művelődéstörténet, egy kicsi jog és egy pici közgáz. Gyűjtőpontja a bizonytalan, magukat kereső fiataloknak, akik reménykedtek, hogy lophatnak még egy kis időt, míg kitalálják, hogy mi is legyen majd odakint. De elsősorban az egyetemi színpad érdekelt, éjjel-nappal dolgoztuk, tréningeztünk vagy próbáltunk. Az utolsó pécsi évemben már nem is jártam iskolába, hiszen vagy három színházban játszottam folyamatosan. Ekkoriban fogalmaztuk meg páran a csapatból, hogy mi tulajdonképpen már nem akarunk mellébeszélni otthon, mi színházzal szeretnénk foglalkozni és nem pont azzal, amit az egyetemen elvileg tanulnunk illene.

Akkoriban ugyanakkor még nem tűnt túlzottan vonzónak a hivatalos színházi intézményrendszer, mi valahogy máshogy, talán kócosabban képzeltük el ezt az egészet. Egy fesztiválon látott minket Nánay István, aki később tanárom lett a főiskolán, illetve témavezetőm a doktori iskolán, és ő már akkor megjósolta, hogy néhányunkat fel fog szippantani a profi struktúra és a csapatnak vége lesz. Mi persze hörögve tiltakoztunk, ellenben nyilván neki lett igaza. Felnőttünk, betagozódtunk. Több színész is kikerült egyébként abból a körből, például Köles Ferenc, aki a Pécsi Nemzetiben játszik vagy Schneider Jankó, aki az osztálytársam lett, őt a Bóbitából ismertem. De említhetem még korábbról Kocsis Gergőt vagy az utánunk érkezőkből Adorjáni Bálintot. Mindenesetre nekem a pécsi Janus Egyetemi Színház örök viszonyítási pont marad, ugyanakkor a főiskolán éreztem meg először, hogy már a helyemen vagyok.

A színművészeti után egyből a Budapest Bábszínházhoz szerződtél. Evidencia volt?

Lehet, hogy hezitáltam egy kicsit, de alapvetően igen, egyértelmű lehetett.

Miért hezitáltál?

Mert rendelkezem azzal a képességgel, hogy az égvilágon mindenen tudok hezitálni. Ugyanakkor talán a főiskola után egy kicsit féltem attól, hogy mennyire fog rám zárulni egy ilyen nagy intézmény, egy ekkora anyahajó mekkora teret tud adni a műhelymunkának, illetve lehetőséget, hogy kipróbálhassam magam másban, máshol is. De bíztam a tanáromban, aki most már az igazgatóm lett. Emellett ekkor egy érezhető társulati átalakítás is zajlott, sok feladatot kaptunk, ami összecsengett a műfaj újradefiniálásával, kíváncsiak lettek a színházra a rendezők, sőt szépen lassan a kritikusok is. Majd egyre több fiatal érkezett. Azt hiszem, jó döntés volt.

Ezt több társulati tag is mondta már nekem, hogy Meczner tanár úr mindenkit biztat külsős feladatok elvállalására, már csak a friss impulzusok miatt is.

Igen, hál’ istennek majd’ minden évben tudtam játszani és tanulni valamit máshol is, amit itthon is tudok kamatoztatni. Ugyanakkor halkan hozzá kell tennem, hogy azért a bábszínházban is teszünk-veszünk, nagyon nagy a repertoár, ráadásul a bábműfaj rendkívül próbaigényes, tehát olyan borzasztóan sok szabadidőt nem kell elképzelni. Annyi biztos, hogy mindent megtesz a színház, hogy egyeztessen, nagyon pozitívan állnak a külsős felkérésekhez.

Mikben lehet egyébként most látni?

A Radnótiban A párnaember című előadásban, amit Szikszai Rémusz rendezett, illetve bábozunk az Óz, a csodák csodája című produkcióban a Vígszínházban.

Rémusszal ebben az évadban a Bábszínházban is együtt dolgoztál A viharban.

Igen, Rémusz rajongója a műfajnak. Korábban Pelsőczy Réka rendezett a Győri Vaskakas Bábszínházban egy előadást, amiben Rémusz, mint színész volt jelen. Szerintem már ott megszerethette a bábozást és különben is, nagyon jó érzéke van az animációhoz. Amikor a Radnótis Párnaemberre készült, említette, hogy ő bábos megoldásokat, talán tárgyjátékot képzelne el. A Párnaember központi témája a történetmesélés maga, természetesen a Martin McDonagh-ra jellemző eltúlzott erőszakossággal, ami ugyanakkor folyamatosan elbizonytalanítja a nézőt, mi is a valóság és mi a fikció. Ez a dramaturgia gyakran egy percen belül is kettőt fordul, a kedélyes és humoros mesemondás a következő pillanatban véres brutalitásba csap át, majd gyorsan fordul egyet és kiderül, hogy csak művér volt az egész. Vagy mégsem. Mindez valóban könnyen kínálhatja a bábos megoldásokat is, főleg, ha valaki nem korosztályként tekint a műfajra, ahogy természetesen mi sem tettük. Először csak arról beszélgettünk, hogy hogyan lehetne mindezt kivitelezni, aztán már felmerült az is, hogy milyen ideális lenne, ha mi csinálhatnánk az előadásnak ezen részeit. Kováts Adélnak szerencsére tetszett ez a megoldás, Meczner igazgató úr pedig kiadott minket, így kerültünk Pallai Marával a Radnótiba.

Úgy vélem, az igazgató urat aztán ez az előadás is inspirálhatta, hogy meginvitálja Rémuszt a Bábszínházba. Nyilván a társulatnak szüksége lehet arra, hogy néha klasszikus, veretesebb szövegekkel is találkozzon, hiszen a színész fejlődésének ez is egy fontos mozgatója. Gondolom így merült fel, hogy legyen akkor most egy Shakespeare. A vihar pedig része a Bábszínház magánmitológiájának és színháztörténetének, hiszen Garas Dezső a nyolcvanas évek végén színpadra állította és eljátszotta itt Prospero-t. Indokoltnak tűnt, hogy jó harminc évvel később mi is újra-álmodjuk ezt a történetet. Szerelem munka lett számomra, és úgy érzem, hogy a nézők is kedvelik. Rémusz jól egyben tartotta a csapatot, nagyon jót tett, hogy egy kicsit átmozgatta a színészetünket.

Kit játszol benne?

Talán itt most nem is ez a legfontosabb a számomra, hanem hogy nagyon együtt tudtunk moccanni. Egyébként egy negatív figurát, Antoniot, Prospero öccsét adom, aki egy ízig-vérig gonosz féreg, miután letaszította testvérét a trónról, a hajótörést éppen csak túlélt maroknyi csapatban is azonnal viszályt szít, sőt gyilkosságra buzdít, szóval egy igazi „országromboló”. Az ilyesmi szerepeket mindig nagy kedvvel szokták játszani a színészek. Kihívás, hogy öten-hatan a színpadon jó ritmusban együtt mozduljunk és igazából valamennyire emlékezetessé tegyük magunkat, mert A vihar dramaturgiai szerkezete nem könnyű, még egy órával a kezdés után is expozíciók történnek: új és új szereplők jelennek meg, ezer szálon rohan a cselekmény, míg egyszer a végén összeér. Ez volt benne az izgalmas, hogy ebben fent maradjunk, de szerettük csinálni nagyon, és szeretjük játszani is.

Most éppen a Coraline próbafolyamatában vagy benne, hogy haladtok vele? Alig pár nap és itt a bemutató.

Nagyon pepecselős, részletgazdag, igazi 100%-os bábos előadás készül, ami nekem azért egy kicsit meglepetés egy nemzetközileg is jegyzett, komoly, prózai művész-színházi rendezőtől, Ascher Tamástól, aki a báb műfaja iránti hallatlan kíváncsisággal és szeretettel irányítja a produkciót. Egy varázslatot szeretne színpadra vinni, ugyanakkor megkíván egyfajta hiperrealizmust is, ami rendhagyó, mert a bábtól általában inkább elnagyolt vagy jellemzően költőibb mozgásokat várnak el. Az az illúziószínház, amit elképzel, megizzasztja a bábműhelyektől a műszakon át a színészekig mindannyiunkat. Hiszen gondolj bele, az az instrukció, hogy akkor most gördüljön be a színpadra egy családi ház, majd nyíljon ketté, miközben mi vajang pálcás bábokkal szürcsöljünk egy kis habos kakaót, kapjunk be egy pizzaszeletet majd én csak úgy mellesleg, még kifelé menet csapjam már a hónom alá azt az asztalon hagyott laptopot is, azért leköt mindenkit egy jó pár hétre. És ez még csak egy jelenet. Közben plasztikus hasonlatokkal, ironikus szurkákódásokkal és rendkívüli humorral vezeti a próbákat, mindamellett mondom, könnyedén kér egyszerűnek tűnő, de nekem sok fejtörést okozó bábos cselekvés-sorozatokat, szóval még azért lesz mit kidolgoznom a premierig, sőt, félek, hogy még az utánra is marad…

Nagyon ritka most már, hogy egy bábelőadásban valóban csak a figurák kapjanak szerepet.

Ez így van valóban. Tulajdonképpen klasszikus bábszínház lesz, ami ugyanakkor nem is annyira a pici gyerekeknek szól majd, 10 éves kortól lesz ajánlott.

Az animációs film kifejezetten ijesztő.

Igen, horror persze, de azért nem kell megijedni. A mi előadásunk elsősorban a Neil Gaiman regényt használja dobbantónak és talán ha a rettenetes elemeket tompítjuk is kicsit, de a váza és a szerkezete bizony megmarad, szóval lehet majd izgulni, egy jó kis kaland-mese lesz.

Te játszod az apát, ugye?

Igen. Ő egy kettős identitású figura, nem csak azért, mert létezik egy gonosz énje, hanem azért is, mert ebből a negatív énből megpróbál kitörni, és igyekszik segíteni Coraline-nak, persze a maga skizoid, ügyetlen módján. De közben varázslat alatt áll, azaz őt is eltorzítja a másik anyának, a gonosz boszorkánynak a mágiája. Az az igazán érdekes, hogy hogyan lehet ezt a belső vívódást, ezt az ide-oda csapódást valamilyen szinten érzékletessé tenni, megmutatni, hogy egy kicsit a gyerekkel is van, miközben alapvetően a negatív oldalon játszik. Magát a cselekményt az anya mozgatja, az apa tulajdonképpen csak az egyik eszköze a gonosz cselekedeteinek.

Miben leszel látható még az évadban?

Játszom majd A bátor csikó című előadásban, amit Csizmadia Tibor rendez, aki az egyik színészmesterség tanárom volt a főiskolán, úgyhogy várom a vele való találkozást. Május végén lesz majd a bemutató.

Kiemelt kép: Budapest Bábszínház