“A fiúk veszedelmes állatok” – Elolvastuk a Beszélnünk kell Kevinről című regényt

Lionel Shriver regénye, a Beszélnünk kell Kevinről egy zseniális könyv, amely kétségtelenül rengeteg érzelmet vált majd ki az olvasójából.

Eva soha nem akart igazán anya lenni. Egy olyan fiú anyja semmiképpen, aki hét iskolatársát, egy menzai alkalmazottat és egy tanárt gyilkol meg két nappal a tizenhatodik születésnapja előtt. Két évvel a történtek után érkezett el az idő a nő számára, hogy egy ijesztően egyenes és őszinte levélsorozatban szembenézzen házassággal, karrierrel, családdal, szülőséggel és Kevin szörnyűséges tombolásával.

Az 1957-es születésű Lionel Shriver (1957-) a Margaret Ann neveket kapta a keresztségben, azonban tizenöt éves korában – mivel úgy érezte, hogy személyiségéhez jobban illene egy férfinév – keresztnevét Lionelre változtatta. Mélyen vallásos családban nevelkedett fel, majd a Columbia Egyetemre járt. Élt Nairobiban, Bangokban és Belfastban is, jelenleg Londonban lakik. 2003-ig bezárólag hét regényt írt, majd hosszabb szünetet követően elkészült legismertebb műve, a Beszélnünk kell Kevinről. Shriver korábbi művei szerteágazó témákat ölelnek fel, közös vonásuk, hogy főszereplői nem hagyományos, szimpatikus karakterek, nehéz szeretni őket. A Beszélnünk kell Kevinről 2005-ben elnyerte az egyik legrangosabb brit irodalmi díjat, a Nők szépprózai díját, emellett éles visszhangot váltott ki, népszerűségét az olvasók visszhangjának köszönheti. A történetből 2011-ben filmadaptáció is készült Tilda Swinton főszereplésével (játékát BAFTA-, és Golden Globe jelöléssel díjazták), idén tavasszal pedig a Budaörsi Latinovits Színház mutatta be színpadon Pelsőczy Réka, Hartai Petra és Fröhlich Kristóf főszereplésével a regényből készült színpadi változatot (az előadásról mi is írtunk).

A Beszélnünk kell Kevinről gyakorlatilag egy levélregény, a történetet Eva férjének, Franklinnek írt hosszú leveleiből ismerhetjük meg: ezekben tárul fel a múlt, a saját és közös élet, és persze itt ismerjük meg a címszereplő Kevint is, akiről beszélni kell, és aki a tizenhatodik születésnapja előtt kilenc embert lőtt agyon saját iskolájában. Shriver elképesztően hitelesen bújik az anya bőrébe, mindezt teszi úgy, hogy neki nem született gyermeke. Ez a tény már csak azért is kiemelendő, mert ennek oka egy tudatos döntés: a szerző nyolcéves korától kezdve félt attól, hogy egyszer úgy jár majd, mint a regénybeli hőse, és nem fogja majd szeretni saját gyermekét. Eva ugyanis egy karrierista nő, akinek élete az utazásokban és az útikönyvek írásában teljesedik ki, és bár férjnél van, de gyermeket soha nem akart vállalni. Kevin pedig – mintha csak az anyaméhben szívta volna magába az iránta érzett ellenszenvet – élete első percétől fogva maga a gonoszság. Már csecsemőként eltérő viselkedést mutat a szüleinek, így az anya és az apa között az ellentét hamarosan kiéleződik. Persze, felmerülhet a kérdés – és a regény nem is ad erre választ –, hogy a fiú személyisége azért ilyen, mert már kicsiként is érezte, hogy anyja nem szereti igazán, vagy mindenképpen szörnyeteggé vált volna, amely csak igazolja Eva előzetes félelmeit?

Shriver regénye őszintén feszegeti az emberiség egyik legnagyobb tabuját, vagyis azt a tézist, egy anyának a gyereket mindig és minden esetben szeretnie kell. Sőt, nem csak feszegeti, hanem egyenes a sárba is tiporja azzal, hogy a legnagyobb realizmussal hangsúlyozza ki a szülői lét árnyoldalait. Egyúttal feloldozást is ad, hiszen azt mondja ki, hogy senki nem válik rossz emberré vagy szülővé, ha akár csak egy pillanat erejéig is megkísérti őket a gondolat, hogy mégsem volt jó ötlet a gyerekvállalás. Mert ilyenkor sem magát a gyermeket kívánják a pokolba, hanem a hozzá kapcsolódó jelenségeket és nehézségeket, mint az öltöztetés, a pelenkázás, az éjszakai nemalvás vagy az alapvető szavak folyamatos tanítása, gügyögése. Éppen ezért volt formabontó – és bizonyos formában még ma is az – a regény 2003-as megjelenésekor, mert szembe mert menni azzal az állítással, hogy az anyaság minden pillanata gyönyörű, és az elhallgatott érzéseket, gondolatokat hozta a felszínre.

A regény szereplőinek többségét nehéz szeretni, sőt, talán pontosabb lenne azt mondani, hogy könnyebb szívből gyűlölni őket. Ez sok esetben meg tudja nehezíteni az olvasást, mert talán nem túlzás azt mondani, hogy senki nem tér vissza örömmel egy olyan világba, ahol semmilyen kapaszkodót nem tud találni magának, amelyben egyetlen olyan figura sincs, akivel azonosulni tudna. A téma, és a fentebb említett őszintesége az írásnak azonban kellő erőt ad, hogy estéről estére kézbe vegyük a könyvet, és akár saját határainkat is átlépve megpróbáljuk közelebb engedni magunkhoz ezeket a figurákat. Kevinről talán nem is kell túl sok szót ejteni, ahogyan korábban utaltunk rá, ő maga a megtestesült gonosz, egy gyerek, aki tinédzserkorában tömeggyilkossá vált, Shriver pedig nem is kívánja semmilyen módon felmenteni őt az olvasó szemében. Eva egy beképzelt nő, akinek mindenről megvan a véleménye (ő a szerző szócsöve is, aki általa bírálja a – főleg amerikai – társadalmat), és akinek tényleg a karrierje a legfontosabb a világon. Franklin, az apa, mondhatni mindkettőjükön túltesz gyávaságával és azzal a minimális férfiassággal, ami szorult belé. Képtelen átlátni a körülötte lévő dolgokat, próbál mintaapa lenni, de egy percig sem képes más helyzetébe beleképzelni magát. Kevin minden szörnyűségére mentséget keres, legtöbbször Evát hozza ki bűnösként, leszámítva azt az egyetlen esetet, amikor tényleg a nő követ el hibát – csakhogy a férfi meg ezt nem ismeri fel. Celia – Evaék második gyermeke – mondhatni nem sok vizet zavar, Kevin ellenpárja, de ártatlan naivitása egy idő után könnyen idegesítővé válik.

Mindannak ellenére, hogy a téma iszonyatosan mély és nehéz (amelyről órákon keresztül lehet vitatkozni), és a szereplők között sem akad szimpatikus karakter, a Beszélnünk kell Kevinről valóban egy piszok jó és zseniális regény. (Lionel Shriver pedig a zseni és az őrült határmezsgyéjén mozog.) A történetet olvasni rossz érzéssel tölti el az embert, ugyanakkor olyan kérdéseket és témákat boncolgat, amikre a megjelenését megelőzően és azt követően is akad példa (gondolok itt az iskolai tömegmészárlásra), de az azokról való gondolkodás és kibeszélés elmaradt. Ez pedig talán még fontosabb, mint maga a tény megemlítése, amely csak elborzasztja az embert, de válaszokat nem ad. Persze, a válasz nem feltétlenül fog megszületni egyik pillanatról a másikra, de az ilyen érzelmileg intenzív és mondhatjuk, hogy polgárpukkasztó gondolatokat ábrázoló regények (is) segíthetnek abban, hogy egyszer eljussunk a „miért?” kérdések megválaszolásához.

Lionel Shriver: Beszélnünk kell Kevinről (We Need To Talk About Kevin), ford.: Komló Zoltán, GABO Kiadó, 440 oldal

Kiemelt kép: Lionel Shriver: Beszélnünk kell Kevinről (Szerzőportré: AFP)