Nemrég jelent meg magyarul is a makói születésű orvosprofesszor, neuropatológus, egyetemi tanár, nemzetközileg elismert Alzheimer-kutató Lantos Péter ifjúsági regénye, A fiú, aki nem akart meghalni. A szerző maga is holokauszttúlélő, a Kolibri Kiadó pedig a holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapjának (április 18.) 80. évfordulójára szeretett volna ezzel a kötettel méltóképpen emlékezni.

Az 1939. október 22-én született Lantos Péter még az ötödik életévét sem töltötte be, amikor családjával együtt a bergen-belseni koncentrációs táborba deportálták. Nagyon hosszú utat tett meg, míg végül édesanyjával visszatérhetett Magyarországra. Sok mindent és sok mindenkit veszítettek el ezen az úton, és az életük a hazatérés után sem volt békés, zökkenőmentes. Tizenhét éves korában eldöntötte, hogy orvos lesz. Olyan hivatást keresett, amivel segíteni tud a szenvedőkön. 1968-ban fiatal orvosként megkapta a kutatókat segítő Wellcome Trust egyéves ösztöndíját Londonba, ezt követően pedig 20 évig nem tért, és nem is térhetett haza, mivel a kommunista kormány eljárást indított ellene, és el is ítélték. Szakorvosi állást kapott Londonban, az idegtudományra specializálódott, 1980 óta a King’s College Pszichiátriai Intézet professzora. 1995-ben a King’s Healthcare Neuropatológiai Központ igazgatójává nevezték ki. 2001 óta az angol Orvostudományi Akadémia tagja. 2002-ben nyugdíjba vonult, és jelenleg is Londonban él. 2006-ban jelent meg Nagy-Britanniában, majd 2009-ben Magyarországon is Sínek és sorsok című felnőtteknek szóló önéletrajzi regénye. 2023-ban pedig A fiú, aki nem akart meghalni (The Boy Who Didn’t Want to Die) címmel gyerekeknek szóló memoárjában beszél gyerekszemszögből a gettóról, a koncentrációs táborról és a túlélésről. A kötet magyarul Miks-Rédai Viktória fordításában olvasható.

Mivel memoárról van szó, így ebben az esetben a kötet cselekményének ismertetőjétől eltekintünk, hiszen az a fentebbi életútból pontosan kiolvasható. Az alig 200 oldalas regény ugyanis azt meséli el, hogy az akkor mindössze ötéves Péter hogyan szembesült a világ kegyetlenségével – pontosabban ő maga fel sem tudta teljesen fogni, hogy mi is történik vele és a családjával. A helyszín ezúttal nem Budapest, hanem Makó, majd Szeged, de ez a történéseket semmiben nem befolyásolja: itt is ugyanúgy szép fokozatosan különítették el és különböztették meg a zsidókat, majd zárták gettókba, míg végül felszállították őket a vonatra, amelyről senki nem tudta, mi lesz a célállomás. A gyermek Lantos családjával együtt először Strasshofba, majd Bécsújhelyre (Wiener-Neustadtba) került, végül pedig a bergen-belseni koncentrációs táborban kellett hónapokat eltöltenie édesanyjával.

Lantos Péter (Fotó forráa: radio7.hu)

A szerző az emlékeit a lehető legőszintébb módon tárja az olvasó elé: a sorokon érződik, hogy egy felnőtt ember visszaemlékezése, de ugyanennyire érezhető rajta a gyermeki rácsodálkozás és ártatlanság. Pont emiatt válik a regény olyan művé, amely egyaránt tekinthető ifjúsági irodalomnak, hiszen a történéseket az ő nyelvükön keresztül meséli el, de felnőttként is roppant megkapó és élvezetes – már ami a stílust illeti, mert a leírtak inkább elborzasztják az olvasót. A II. világháború kétségtelenül az emberiség történelmének egyik legnagyobb rémtette, amelyről nem lehet eleget beszélni ahhoz, hogy megakadályozzuk, hogy a jövőben megismételje önmagát, éppen ezért Lantos regényének annak ellenére is megvan a létjogosultsága, hogy ezekkel a művekkel valóban Dunát lehetne rekeszteni.

Ami azonban a regény nagy előnyére válik még, hogy nem elégszik meg a koncentrációs táborokban történtek leírásával és nem zárja a sorait a felszabadítással. Ez csak a történet egy nagyobb szeletét teszi ki, de ugyanennyire fontossá válik az utóélet is: az, hogy hogyan menekültek az oroszok elől, milyen volt a hazatérés, mivel kellett szembesülniük akkor, amikor végre visszatérhettek Makóra. Ahogyan azt is látjuk, hogy milyen nagy volt az a bizonytalanság, amely hónapokig tartotta rettegésben őket (a hazatérés után pedig évekig), és hogy mekkora erőt tudott adni a remény – ami a hazatérés után csak még inkább szertefoszlani látszott.

Maga a regény alig 170 oldalt tesz ki, de a kötet tartalmaz egy függeléket is, amelyben a szerző leírja, hogy mi történt vele és a családjával a későbbiekben (sőt, még George Grossnak, annak az amerikai tisztnek is szentel egy rövid részt, aki a felszabadításuk után elsőként lefotózta őket és segített rajtuk). Fotókkal gazdagon illusztrálva mutatja be azokat a helyszíneket is, ahol az utazásuk alatt megfordultak, emellett találunk térképet és egy szójegyzéket is. Ezek már csak azért is érdekes, mert a regény eredetileg az angol olvasóknak íródott, így láthatjuk azt is, hogy ami nekünk talán magától értetődőnek vagy a regényből egyértelműnek tűnik, az más nemzetiségeknél extra magyarázatra szorul. Felnőttként pedig különösen jó volt olvasni a szereplők utóéletéről – ez (főleg a fotókkal kiegészítve) néha szívszorítóbb is, mint maga a háború borzalmai.

A fiú, aki nem akart meghalni tehát egy nagyon fontos könyv, amely remek alapot szolgáltat ahhoz, hogy a gyerekekkel együtt beszéljünk arról, hogy mit jelent embernek lenni, és hogy bizonyos eszmék milyen veszélyt hordoznak magukban.

Lantos Péter: A fiú, aki nem akart meghalni (The Boy, Who Didn’t Want to Die), ford.: Miks-Rédai Viktória, Kolibri Kiadó, 208 oldal
Kiemelt kép: Lantos Péter: A fiú, aki nem akart meghalni (Szerzőportré: Julian Stratenschulte)