A fényképezés nem megélhetés, hanem hivatás – Kritika a Capa, a világhírű fotósról

A fennállásának 20. évét ünneplő Spinoza Színház öt új bemutatóval készült a jubileumi évadra. A sorozatot a Robert Capa életéből készült dráma nyitotta, amelynek premierjét március 26-án tartották. Azóta többször is látható volt a produkció, legutóbb a 20. Spinoza Zsidó Fesztivál keretein belül került műsorra a Czeizel Gábor rendezte előadás.

A kétszereplős dráma egy megrendítő jelenettel veszi kezdetét: a Grisnik Petra által megformált Besnyő Éva kézhez kap egy táviratot, amelyből megtudjuk, hogy az akkor már világhíres fotográfus-fotóriporter Robert Capát a Life 1954-ben Indokínába küldte, hogy tudósítson a francia gyarmati harcokról, azonban a férfi Thái Bình-ban május 25-én életét vesztette. Ezt követően visszaugrunk az időben huszonöt esztendőt: a helyszín az 1929-es Budapest, egészen pontosan a Városház utca 10. Az Ann Silberberg – akinek olyan előadásokat köszönhetünk, mint a Frida, a Spinoza és Rembrandt, a Herzl vagy a még most is látható Mózes és Jézus Pesten – által írt darab ugyanis a gyermekkori szomszédok, Besnyő Éva és (a születési nevén) Friedman Endre barátságán keresztül meséli el Robert Capa élettörténetét.

Láthatjuk őket 1931-ben egy berlini kávézóban, 1934-ben Párizsban, az 1936-os spanyol polgárháború idején, egy évvel később Gerda Taro (Friedman Endre fotóstársa és nagy szerelme, akivel együtt találták ki Robert Capa alakját) halálakor, az 1945-ös Amszterdamban, az 1946-os Los Angelesben, végül 1953-ban, címszereplőnk 40. születésnapján. Ennek a fajta történetmesélésnek megvan az az előnye túl azon, hogy bemutatja Capa életútját (igaz, nagy ritkán a szöveg túl direkt, érezni, hogy bizonyos dolgokat csak azért említenek, hogy információval szolgáljanak a nézők számára, holott azok teljesen idegenek a hétköznapi beszédtől), mesél egy életre szóló, igaz barátságról is. Arról, amelyet bizonyára mindenki megtapasztalt már az életében: hiába telik el több hónap, év a találkozások között, ez a két ember ugyanonnan tudják folytatni a kapcsolatukat.

Holott, Capa – aki híresen nagy nőcsábász volt, erre többször is utalnak a darabban –, kezdetben még ifjonti fellángolásának köszönhetően szerelemmel, vagy legalábbis testi vágyakkal telve közeledett a szomszédjukban lakó Besnyő-lányhoz. Kapcsolatuk azonban sosem volt több barátinál (legalábbis ez derül ki a darabból), és talán jól is történt ez így. Arról az előadás már kevesebb szót ejt, hogy Besnyő Éva az emigrálás után Hollandia egyik leghíresebb fotósává vált, akinek munkái képeslapok formájában százezres számban keringenek a nagyvilágban a mai napig. Pedig, joggal gondolhatnánk, hogy a lány megorrolhatott volna a nála nagyobb karriert befutott Endrére, mivel a férfit kezdetben egyáltalán nem érdekelte a fotózás, sőt, csak arra volt kíváncsi, hogy meg lehet-e élni belőle– mire érkezik Besnyő válasza: „A fényképezés nem megélhetés, hanem hivatás.” Az első jelenet egyébként nem csak az életút indítása miatt válik fontossá, hanem mert a néző itt kap egy rövid, ám de annál átfogóbb képet a fotográfia történetéről is.

Capa azonban rövid idő után ráérzett a mesterségre: a német Dephot fotóügynökségnél kezdett dolgozni, amelynek vezetője Guttman Simon volt – tőle kapta az első Leica fényképezőjét (az előadásban Besnyő adja neki), majd elküldte egy riportútra, amely 1932-ben világszinten ismertté tette Friedmant. Mivel a fotózást szigorúan tiltották, egyedül neki sikerült egy szekrényben elrejtőzve lencsevégre kapnia Trockijt a koppenhágai szocialista kongresszuson, a képet a Weltspiegel egész oldalon közölte. Innentől kezdve nem volt megállás: Friedman egyre híresebbé vált, felvette a Robert Capa nevet (a könnyebb kiejthetőség és megjegyezhetőség kedvéért, a név a gyerekkori becenevére – cápa – utal), és pár évvel később már haditudósítóként tevékenykedett. Ilyen formán részt vett a spanyol polgárháborúban, a kínai-japán háborúban, ott volt a normandiai partraszálláskor és a számára végzetes indokínai háborúban is. Útjai során pedig olyan emberekkel kerül kapcsolatba, mint Frida Kahlo, George Orwell, Ernest Hemingway, Roosevelt elnök, John Steinbeck, vagy Pablo Picasso.

Capa, ahogyan már említettem, híresen nagy nőcsábász volt, csak úgy habzsolta az életet. Ezt a szövegkönyv és a rendezés is kiemeli, és láthatólag Ódor Kristóf is ezt az oldalát kívánta kidomborítani a karakternek. Bár bizonyára a férfit megtörte mindaz, amit a háború sújtotta területeken látott, optimizmusából soha nem veszített. Szerette a humort, az életet a könnyebb végén ragadta meg, és az sem törte le soha, ha bármibe is kezdett bele (a fényképezésen kívül), az kudarcba fulladt. Szeretett inni, szerencsejátékot űzni, üldözni a nőket – köztük például Ingrid Bergmant, akivel 1945-ben ismerkedett meg Párizsban, és követte őt Hollywoodba, ahol standfotósként dolgozott. Viszonyuk csaknem két évig tartott. Ódor alakításában egy olyan férfit ismerhetünk meg, aki bár lehet, hogy voltak nagyratörő tervei és vágyai, mégis mindig megelégedett azzal, amit kapott a sorstól. A túlélésre játszott, ugyanakkor nem félt a haláltól, sőt, mintha az éltette volna.

Grisnik Petra Besnyő Évája kevesebb teret kap ugyan, a szövegkönyv jóformán egy igaz, jó barátként mutatja be őt, pedig jóval több volt annál (mind Capa életében, mind saját művészetében), ugyanakkor neki jutottak a drámaibb részek is, így színésznői vénáját több oldalról is meg tudja csillogtatni. Czeizel Gábor nem csak a színészek erősségeit, hanem a Spinoza kicsiny színpadát is jól használja ki. A díszlet fő elemét a féltucatnyi bőrönd képezi, amelyek jól szimbolizálják Capa otthontalanságát a világban és a folyamatos utazást. Hasonlóan eredeti ötlet, hogy a később előkerülő jelmezeket a történet elején Besnyő Éva kiteregeti a háttérben (ahol időnként feltűnnek Capa fotói is), majd a szereplők onnan öltözködnek, ezzel is megmutatva, hogy mindig van egy biztos pont, amelyhez vissza-visszatérhetünk.

A Capa, a világhírű fotós méltó emléket állít Robert Capa alakja és Besnyő Évával élethosszig tartó barátsága előtt, emellett arra is kiválóan alkalmas, hogy felkeltse a néző érdeklődését a két művész élettörténetének tüzetesebb megismerésére. Ezzel pedig – talán – el is érte a célját.

Kiemelt kép: Grisnik Petra és Ódor Kristóf a Capa, a világhírű fotós című előadásban (Fotó: Gordon Eszter)