„A felnőttek szórakoztatása mellett, a fiatalok érzékenyítése is a feladatunk”– interjú Ladányi Júliával

A székesfehérvári Vörösmarty Színház múlt héten mutatta be Bagó Bertalan rendezésében az Iphigenia Auliszban című előadást. A darab címszereplőjének, Ladányi Júliának ez volt az ötödik bemutatója az évadban, és már most lehet tudni, hogy a következő szezonban is izgalmas szakmai kihívások várnak rá. A témaválasztás aktualitása mellett, a színház és a fiatalok közötti kapcsolatról is beszélgettünk a színésznővel.

Bár az eredeti darab nem új keletű, hiszen a történetben a sereg a trójai háborúba indul, a téma sajnos napjainkban is aktuális. Milyen üzenete van számodra az előadásnak?

Abszolút mértékben azt gondolom, hogy a színháznak feladata, hogy reflektáljon a világ történéseire. Nagy vállalásnak tartom, nem is kifejezetten csak a témája miatt, hanem görögöt elővenni mindig kell valami indok. Alapvetően ez az előadás egy kicsit tanítási szándékkal is készült, konkrét célként lett megfogalmazva az ifjúság megszólítása. A fiataloknak, és rájuk tekintettel készítettük, hogy számukra érthető legyen, és közelebb hozzuk az ő ízlésvilágukhoz. Én nagyon szerettem csinálni, számomra kifejezetten jó munka volt. Évad végén mindig egy kicsit nehezebb, főleg úgy, hogy előtte egy vígjáték bemutatónk volt, ami egy kicsit évad vége hangulatot generált. Erre rátenni egy ilyen „combos” munkát, ahhoz kell, hogy az ember minden tekintetben összeszedje magát.

Van valami speciális „elem”a darabban, ami csak a tiétek?

A szerepek megmaradtak, de pluszban bekerült Euripidész is. Ő a Karral együtt jelenik meg, nekik tulajdonképpen a közönséggel való kommunikáció a feladatuk. Ugyanakkor érdekességeket is elmond magáról, a darab születéséről, és az akkori aktuális helyzetről. Ezáltal kicsit el is magyarázza, és egyfajta könnyebbséget, segítséget nyújt a darab megértéséhez.

Ez nem egy könnyű darab, te ismerted korábban?

Igen, olvastam már korábban. Amikor hallottam a szöveget a próbafolyamat kezdetekor, nem értettem, hogy honnan ennyire ismerős. Mert amit a Kar-lányok körülöttem mondanak, azt mind hallottam már. Aztán leesett, hogy az egyetemen Karsai György foglalkozott velünk, és ő csinált egy beavató színházat, amiben én Kar voltam, szóval már találkoztam vele korábban is. Egészen közeli kapcsolatban voltam akkor a darabbal, de valahogy töröltem. Az Elektrát csináltam már szintén az egyetemen Karsai Györggyel és Budaörsön Alföldi Róberttel is, mindkétszer Elektra voltam. Valamiért engem a görögök gyakran megtalálnak. Nem tudom, mi ennek az oka, de örülök neki.

Kihívás?

Abszolút! De szép kihívás. Mi foglalkozunk a szövegekkel, értelmezzük, feldolgozzuk, és nyilvánvalóan értjük is, hogy mit jelent, és próbáljuk minél természetesebben és mai köntösbe ágyazva mondani, mintha a világ legegyszerűbb dolga lenne. Ezeket a szövegeket úgy elmondani, hogy a nézők is értsék és érezzék, az tényleg egy plusz kíhivás.

A görögöknél nagyon nehéz a nyelvezet, amit valószínűleg tanulni is nehezebb. Van valami trükköd, technikád ilyen esetben?

Anyukám a titok. A próbafolyamat alatt egy hétvége volt, amikor haza tudtam menni a szüleimhez, és már többször előfordult, hogy amikor görög előadásra készültem, akkor anyukám segített. Ő német tanár, nem szakmabeli, nem játszik, hanem abszolút a szövegre figyel. Valószínűleg tanárként érzi, hogy mi az, amit nagyon koncentrálva mondok, de még nincs még teljesen. Hatalmas segítség ilyenkor nekem. Alapvetően egyébként könnyen tanulok szöveget, nem szokott problémám lenni ezzel, általában már szövegkönyvvel a kezemben a próbafolyamat alatt bemegy a fejembe.

A darabot Bagó Bertalan rendezte, aki nem titkolja, hogy szereti, amikor az olvasópróbán már nem ismeretlen a szöveg a színészek számára. Ez most is így volt?

Igen, ő alapvetően ezt várja el, de azért ebben az esetben jóval türelmesebb volt. A párbeszédek általában könnyen megmaradnak a próbák alatt, azt mindig tudjuk mihez kötni, de itt vannak olyan mondatok, amik csűrve-csavarva vannak, sokszor még a főpróbahéten is belezavarodtunk egy párbeszédbe. Nem úgy építkezik, mint egy mai darab, vagy mondjuk Shakespeare, hanem egészen különleges logika szerint. Egy két és fél oldalas jelenet tulajdonképpen ugyanarról szól végig. Az egyetlen menekülési lehetőség, ha mindent megtöltesz valamilyen gondolattal és akkor nem zavarodsz bele.

Több darabban is együtt dolgoztál már Bagó Bertalannal, milyen vele a közös munka?

Az utóbbi időben nagyon egymásra találtunk szakmailag, sokszor bent vagyok az előadásaiban, aminek nagyon örülök. Sikerült jól megtalálnunk egymással a közös hangot, hatékonyan tudunk együtt dolgozni, és remélem, hogy ő sem mondana mást.

És veled könnyű?

Rajta vagyok, hogy könnyű legyen. Nem szeretek úgy csinálni dolgokat, hogy nem értem, vagy nem tudom, hogy mi miért történik, ezért sok kérdést teszek fel menet közben. Sokszor megállok, és néha hajlamos vagyok rosszkedvű, vagy dacos lenni, ha olyat kérnek, amit nem értek, hogy miért kell. És amíg ezekre nem kapok kielégítő választ, addig nem könnyű velem. Nem mindig jó ez a rendezőnek, de én e nélkül nem, vagy nagyon nehezen tudom csak kihozni magamból a maximumot. De muszáj, hogy ez célunk legyen, ha mi nem értjük, akkor hogy várjuk el, hogy aki nézi, megértse?

A szereped alapvetően főszerep, de közben meg mégsem. Mennyire nehéz úgy jelen lenni, hogy tulajdonképpen nem vagy jelen?

Valóban, Iphigenia bár alapvetően főszerep, mennyiségben nem az. A görögöknél általában az van, hogy a címszereplőről beszélnek végig, aki egyszer csak a darab közepén megjelenik, aztán viszonylag gyorsan eltűnik, meghal, és megint csak beszélnek róla. Ha színészileg nézem, akkor az apa Agamemnón, és az anya Klütaimnésztra a főszereplők, de annál nehezebb az, hogy megérkezz egy 35 perce tartó előadásba, úgy, hogy végig rólad volt szó, és akkor neked ott teljesíteni kell. És onnantól ebben a rövid időben a maximumot kell hozni a nagyon nehéz szöveggel. Ők elmondják, hogy én kint sírok, mert megtudtam, hogy meg akarnak ölni. Minden információ, amit ha ott bent a színpadon kapnék meg, serkenteni tudna, vagy el  tudna indítani valamilyen irányba, hogy a két óriási monológ meg tudjon teremtődni, ám én ezek közben kint vagyok. Elég nehéz, de meg kell keresnem magamnak a támpontokat, amiben a csodálatos kollégák óriási segítséget jelentenek.

Átment a közönségnek az előadás?

A premier előtt volt egy olyan közönség, ami helyi iskolák színjátszó csoportjaiból állt, ők nagyon élvezték az előadást. Természetesen ők érdeklődési körüknél fogva sokkal nyitottabbak, és fogékonyabbak, így értették is a darabot. A jövő évadban derül ki az, hogy valójában mennyire sikerült célt érnünk, mert idén csak pár előadás lesz, és ősztől kerül az ifjúsági bérletek repertoárjába.

Komoly felhozatal van nálatok ifjúsági darabokból. Vevő erre ez a korosztály, vagy inkább misszió a részetekről?

Úgy érezzük, és szerencsére a visszajelzések is azt igazolják, hogy van igény ezekre a darabokra. Nemrég felkértek egy diáknap szavalóversenyén zsűrizni, ahol rengetegen voltak, jó volt látni, hogy mekkora igénye van ennek a korosztálynak a kultúrára. Fontos a visszacsatolás, de mi is úgy gondoljuk, hogy a felnőttek szórakoztatása mellett a fiatalok érzékenyítése is elengedhetetlen. Egy ilyen világban, amiben most élünk, ez különösen fontos!

Diploma óta a Vörösmarty Színház tagja vagy, ki hívott oda?

Hargitai Ivánnak köszönhetően kerültem Székesfehérvárra, akkor még itt dolgozott. 2019-ben diplomáztam, az első évadomban ütött be a COVID, ami alaposan megnehezítette a dolgokat. Két évig érdemben nem nagyon tudtunk dolgozni, amitől nagyon rosszul éreztem magam, nem értettem, hogy ennek az egésznek van-e egyáltalán jövője. Ott álltam friss diplomásként, és jöttek ki folyamatosan az egyetemről az újak, nem volt meg a lehetőség, hogy berúgjam az ajtót és megmutassam, hogy itt vagyok a legfrissebb generáció tagjaként. Senki nem látott semmiben, nem volt esélyem megmutatkozni. Aztán amikor kezdtünk visszarázódni a normál életbe, akkor könnyen sikerült beilleszkednem, hamar elfogadtak a kollégák.

Jól érzed Székesfehérváron magad?

Most már igen. De amikor nem éreztem jól, az is az én hibám volt leginkább. Minden mással voltam elfoglalva, azt éreztem, hogy nem vagyok jó helyen. Alapból a társulati létről sem voltam biztos, hogy nekem való, mert szeretek új emberekkel, új közösségbe bekerülni, az egyetemről is az ország különböző pontjaira mentem folyamatosan. Mindig új emberekkel, új munkákban vettem részt, ami elképesztően vibráló és izgalmas volt. De túlléptem ezen, most már megértettem, hogy miért jó egy társulatban lenni, milyen az, amikor annyira ismered a kollégákat, mint itt, és hogy nem csak az új emberek lehetnek inspirálóak. Hanem az is, ha annak a biztonságát élvezem, hogy mindenki segít, mindenki ugyanazt a célt akarja, hogy az előadás jó legyen. Rendkívüli a társulat Fehérváron, nagyon összetartó a csapat, ami szerintem már kivételes.

Van valaki, aki tudatosan összetartja a csapatot?

Pont ez a különleges, hogy nincs egy ember, hanem azonos értékrendű emberek vannak, akik jól rezonálnak egymásra. Nyitott, barátságos csapat, nincs fúrás, rivalizálás, vagy harag. Vannak gondok persze, ahogy az élet minden területén, bármelyik szakmában, de az nem a társulat vagy a közösség miatt van. Más vidéki színházakban azért tud kialakulni egy jó közösség, mert mindenki ott van, és van egyfajta egymásra utaltság is. De nálunk szinte mindenki ingázik, és ennek ellenére még Pesten is összejárunk. Jóval túlmutat ez a szakmai vagy kollegiális kapcsolaton.

Mennyire tervezel előre? 5 év múlva hol látod magad, hol szeretnél tartani?

Érdekes, hogy bár szakmailag nem tervezek ennyire előre, más témában igen. A barátommal hegymászás vonalon indultunk el, abban a tekintetben komoly célok vannak kitűzve, hogy melyik csúcs után melyiket másszuk meg. De hogy velem mi lesz, a színházzal mi lesz, ezeken nem szoktam agyalni, mert nem érdemes. Ha eltervezem, de rajtam kívül álló dolgok miatt nem úgy alakul, akkor az csalódás. Nem igazán látom, hogy mi lesz 5 év múlva, de szeretném hinni, hogy akkor is lesz joga és értelme színházat csinálni. Nagyon sajnálnám, ha nem így lenne! Szerencsésen alakult eddig minden a pályámon, a szerepeim is jók és változatosak, álomszerű ez az egész, és jó lenne sokáig nem felébredni.

Nyitókép: Ladányi Júlia (fotó: Vörösmarty Színház)