„A feladat elől, ami meg van írva, nem tudsz elmenekülni” – interjú Gubás Gabival

Mozgalmas évet tudhat maga mögött a csinos színésznő. Ahogy tavasszal kinyithattak a színházak, rögtön premierrel kezdett, nyáron filmet forgatott, és számára két fontos női karaktert is játszik. Az év végén a nevétől visszhangzott a sajtó, közönség-díjat kapott, és provokációból is jutott neki bőven, de ennek ellenére sem ment bele semmilyen sárdobálásba. A konfliktusok és botrányok sem a szakmai, sem a magánéletére nem jellemzőek, a külvilág helyett inkább befelé figyel, a saját megérzéseire hagyatkozik. Szerepeiben pedig mindig igyekszik megtalálni a kapcsolódási pontot. A Thália Színház Jászai-díjas színésznőjével, Gubás Gabival beszélgettünk.

Ha összegezned kellene a tavalyi évedet, hogyan jellemeznéd?

Röviden összefoglalva: érdekesnek és kihívásokkal telinek.

És bővebben?

A tavaszi nyitáskor rögtön egy premierrel kezdtünk a nagyszínpadon, ami már a járvány miatt húzódó bemutató volt. Elkezdtük próbálni, aztán le kellett állni, majd beugrással folytatni. Szeretem a kihívásokat és minden évadban vannak is, és azt figyeltem meg, hogy mindig más dologban tesznek próbára.

Az ElkXrtuk című film mekkora próbatétel volt számodra?

Nem titok, és ezt így is kommunikáltam mindig, hogy a film által megosztó személyiséggé váltam. Nem csupán szakmailag, hanem emberileg is tud egy szerep adni, tanítani. Volt olyan a pályám elején, hogy egy szerep az alázatot tanította meg. Azáltal, hogy pár mondatos szerep volt, megmutatta, hogy mindig csapatban kell gondolkozni, pláne ha csapatban játszol. Az egyéni érdekek ilyenkor háttérbe szorulnak, aki ezt nem sajátítja el, azt gondolom sose lesz jó színész vagy értékes ember. Klára szerepe szintén emberileg adott lehetőséget, hogy kibújhassak a „megfelelés Mátrixából”, vagy el tudjam engedni a saját vagy a színészi hiúságomat. A jelekből tudom, merre felé kell mennem, erre tanít a férjem is, így ezt a képességet már elsajátítottam, felismerem, merre vezet az utam, merre visz az én „partitúrám”. Néha számomra is meglepő és váratlan helyzetek elé állít az élet, de utólag mindig kiderül, arra volt szükségem, hogy még több lehessek. Ha nem ellenkezünk, ha együtt próbálunk harmóniában úszni az árral, akkor viszonylag könnyebb az élet. Kinyílt egy ajtó, nem akartam bemenni, nem ez volt a célom, de az élet azt mutatta, hogy ez a sorsom része. Mindennek mindig oka van. Polcz Alaine azt mondja, hogy a sok szenvedés által lett az aki, és ennek hatására tudott rengeteg embernek segíteni. Amikor visszatekint az életére úgy összegzi: „így csinálnám végig az életemet újra, a szenvedéseivel együtt” – akkor az ember megérti, hogy minden úgy volt jó, ahogy történt, és így minden a helyére kerül. Amikor nem kudarcnak éljük meg a kudarcot, hanem lépcsőfoknak vagy lehetőségnek. Amikor megmerjük lépni a furcsának vagy lehetetlennek tűnő lépcsőfokokat is. Itt a filmnél is azt éreztem, hogy a sors akart tőlem valamit, ami elől nem menekülhetek, mert akkor előhozza másképp. A feladat elől, ami neked meg van írva, az elől nem tudsz elmenekülni.

Számítottál arra, hogy ilyen össztűz zúdul rád? Fel lehet erre készülni?

Voltam már hasonló helyzetben. Páran kérdezték tőlem, többen szerintem csak gondolatban, hogy miért kellett ez? Valóban, én 20 évig nem a botrányokról voltam híres, nem voltam zűrős ügyekkel címlapokon, és talán ez is mutatja, hogy egy olyan helyzet előtt álltam, amiről úgy gondoltam valamiért, hogy meg kell lépnem. Korábban volt egy hasonló élményem, ott abszolút nem gondoltam, hogy akkor, abban a helyzetben megosztó személyiséggé válhatok. Akkor teljesen váratlanul ért, ráadásul éppen 8 hónapos terhes voltam. Ott már egy egészen más feladatra összpontosítottam, de meghoztam egy döntést, aminek akkor volt egy eredménye, amire én nem számítottam. És nemhogy nem gondoltam akkor a következményekre, de nem is készítettek fel arra, hogy ez mivel járhat. Most azt gondoltam, hogy biztos, hogy nem akarhatja tőlem még egyszer az élet, hogy ugyanazt éljem át ismét. Nyilván annyival most előbbre tartok, hogy tudtam, hogy nagyjából mi vár rám. Évekkel ezelőtt nagyon megviselt, most el tudtam engedni, mit gondolnak rólam az emberek, ami valljuk be a hiúságunkat bántja vagy megfelelni akarásra késztet. A színészeknél ez még kardinálisabb, mert minden ember hiú egy kicsit, de a színészek extrán. Hiszen arról is szól a szakmánk, hogy magunkat mutogatjuk, tetszeni vágyunk, ez is egyfajta függés. De ha megvan a belső nyugalom, és tiszta a belső kép, akkor ez az önismeretről szól.

Ezt tényleg tudtad ennyire jól kezelni?

Igen. Én magamban tudtam, hogy ezt miért kellett csinálnom, és az nem volt feladatom, és nem is akartam magamra venni, hogy bárkinek elmagyarázzam. Az, hogy más fejében mi van, azzal nem nekem van dolgom. Nem abba a tükörbe nézek bele, amit nekem tartanak, hanem amit én tartok magamnak. Amit huszonvalahány éve tisztítgatok. És nem azt mondom, hogy nem kellenek a külső tükrök, de tudtam, hogy azok lehet, hogy torz tükrök lesznek. Ha valaki tükröt akar tartani nekem, az az ő dolga. Az, hogy én abba belenézek-e, vagy nem, az pedig az én dolgom. Rendet raktam a fejemben, törekedtem arra, hogy sem a pozitív, sem a negatív hangok ne irányítsanak, vagy ne befolyásoljanak.

A legszűkebb környezeted hogy élte meg ezt az időszakot?

Ez már egy másik dolog. Mert valóban, ebben az élethelyzetben arra nem gondoltam, hogy ez a szeretteimet is próbára teszi. Ebben nem voltam körültekintő, magammal számoltam, hogy ezt én fogom tudni kezelni, de azzal, hogy a szeretteimnek ez nagyon nehéz lesz, azzal nem kalkuláltam. Ők is próbatételen voltak, de tudták, hogy én nem változtam meg, azt kellett látniuk, aki vagyok, bármit is mondanak rólam. Sajnos ők erre a próbatételre nem vállalkoztak, csak miattam érintetté váltak, de azt kell mondjam, hogy aki ismer és szeret, azok mindannyian a helyén tudták kezelni a dolgokat. Kollégák is voltak, akik próbáltak megvédeni, de nekem fontos volt, hogy senki ne szálljon háborúba értem, mert nem ez a cél.

Amikor megnézted a filmet, akkor hogy láttad magad? A szerepből ki tudtad hozni azt, amit elképzeltél?

Azokat a pici dolgokat, amikben volt lehetőségem változtatni, vagy együtt gondolkodni a rendezővel, azt gondolom igen. A „mit mondok” – felelőssége ebben az esetben, mint általában mindig az író, rendező és producer döntése, a „hogyan mondom” az jó esetben a rendező és az én választásom. Azok a tényezők, amik rajtam függtek, abba megpróbáltuk beletenni, azokat az emberi motivációkat, amiket engedett a szövegkönyv, a karakter és a helyzet. Ez volt színészileg a kihívás. Emberileg pedig elviselni a megosztottság állapotát. Ez komoly megpróbáltatás volt számomra, ezért is mondtam, hogy úgy érzem, nálam volt a legjobb kezekben ez a szerep, mert képes voltam túlélni ezeket.

Többször említetted Polcz Alaine-t, akiről az önálló ested is szól. Ő miért ennyire fontos neked?

Mert húsbavágó a története, az élni akarása és az életszemlélete, pláne ebben a bizonytalanságban, amit nap, mint nap mindannyian átélünk. Rengeteg tanultam tőle. A szerepek jönnek-mennek, és amikor az ember egy társulat tagja, ami jó esetben a második családja, ahova tartozik, akkor a társulati létnek az egyik fontos mérvadója, hogy biztos és kiszámítható életformát biztosít. Hátránya viszont az lehet, hogy nem te mondod meg, hogy mihez van kedved, vagy mihez nincs. Ha plusz munkát vagy plusz feladatot szeretnél magadnak, akkor a saját idődből kell lecsípni. Így történt ez a Polcz Alaine estnél, ami már harmadik éve megy. Az első olyan mérföldkő volt az életemben, amikor azt mondtam színészként, hogy felvállalok egy magánestet, egyedül. Csak én vagyok, az összes pillanatban jelen vagyok, ahogy a címe is mondja: Teljes lényeddel.

De nem azért, fontos ez a szerep, mert mérföldkő színészileg az életemben, hanem mert azt érzem, hogy kézzelfogható segítséget adok az embereknek, hogyan lássák a világot vagy hogyan éljék az életüket. Amikor előadás után állva tapsoltak vagy sírtak a nézők, akkor tudtam, hogy az nem nekem szól, Alaine-nek és annak, amit kaptak általam belőle, és ez rendkívül jó érzés. Ezáltal vált nekem ez a darab egy küldetéssé: hogy minél több emberhez eljuttassam őt, és azt az élettechnikát, amit ő nagyon jól tudott. Így boldogan mondtam igent, egy kedves drámapszichológusnak, aki megkeresett azzal a lehetőséggel, hogy előadás után szívesen tartana, gyerekeknek és felnőtteknek is, iskolákban vagy más helyszíneken akár csapatépítő tréning részeként, drámafoglalkozást a darabbal kapcsolatosan. Azért, hogy jobban segítse akár a diákokat vagy a felnőtt nézőket a darab megértésében, elmélyítésében és feldolgozásában. A férjem természetgyógyászként segít az embereken, nekem itt van lehetőségem elmondani, hogy én hogyan élem az életemet, melyek azok a bizonyos játékszabályok, amik szerint megkönnyítem vagy próbálom megkönnyíteni az életemet. Ha ismered az élet játékszabályait, akkor viszonylag boldogabban tudsz élni. Ezeket a játékszabályokat, hogy hogyan tudod pozitívan szemlélni az életedet, ezt Polcz Alaine nagyon tudta. Az élni akarást, az élet szeretetét, a rengeteg szenvedés mellett, ami neki jutott, olyan tapasztalatai voltak az életről, aminek a tized része minket lehet, hogy tönkre tenne és feladnánk. Ezekbe ő nem belehalt, hanem megerősödött általuk. Kicsiszolta magát, aminek hatására érezte, hogy nemcsak magán, hanem másoknak is tud segíteni. Most, hogy B. Török Fruzsina rendezővel és egyben a darab írójával együtt ezt megtaláltuk, vagy újra felélesztettük, féltve és büszkén hordozom a tenyeremben és legszívesebben mindenkinek megmutatnám, hogy micsoda kincs ez. Az ő példája után mindig azt gondolom, hogy nekem mi fájhat? Mindig, mindenben meg kell találni a pozitívumot, mert nem mindegy, hogy a pohár félig üres vagy félig tele.

Tanulságos és kemény volt a próbaidőszak, mert délelőtt a Bolha a fülbe című komédiát próbáltuk, délután Polcz Alaine-t, este pedig játszottam, azaz három darab élt bennem párhuzamosan. Emiatt hajnali 3-kor keltem, hogy meg tudjam tanulni a magánestem másfélórás szövegét. Ez a folyamat olyan mértékben próbára tett, hogy onnantól fogva tudtam, hogy bármire képes vagyok. Ezt én vállaltam be, ez a saját projektem. Az ő sorsáról akartam beszélni, általa adni az embereknek, ami nemcsak egy élmény, hanem egy játékszabály megmutatása is. Azé szabályé, ahogy én is élek.

Gödöllőn pedig Sisi-t játszol, ami szintén nem egy könnyű szerep.

Igen, és ez az előadás is a szívügyem, amit szintén B. Török Fruzsival együtt keltettük életre. Ebben a szerepben is rengeteg lehetőséget láttam, és az ő helyzetével egyértelműen az volt a kapcsolódási pontom, hogy ha az én szabadságomat is elvennék, ugyanúgy megkeserednék, mint ő. De fontos volt az is, hogy ne csak egy múzeumi tárgy legyen, hanem az összes fájdalma, feszültsége, belső vívódása is megelevenedjen a nézők számára. Az előadás mellett tv-játék is készült a darabból.

Év végére is jutott egy film, amiben szerepelsz: az El a kezekkel a papámtól! Ebben szinte rád sem lehet ismerni. Szereted, ha ennyire másik arcodat is megmutathatod?

Ezt egy éve nyáron forgattuk már, csak az óriási utómunkák miatt csúszott át a tavalyi év végére a bemutató. Csodálatos látványvilágú film, elképesztő jelmezekben. Nagyon szerettem a forgatást, pedig 3,5 órás munka volt, amíg a sminkemet, hajamat elkészítették. Hajnali 4-re jártam, hogy a kezdésre kész legyek, ez néha kicsit fájt. De pont ezért lettem színész, amit ebben a filmben is látni, hogy mennyi mindent ki lehet hozni egy emberből.

Milyen viszonyban vagy a koroddal?

Beletartozik a hiúság kérdésébe ez is, előfutára, hogy az ember el tudja-e viselni szépen az öregedést. Ebben is lehet utat mutatni, hogy az ember elfogadja azt, ami rá vár. Ha megbékélsz, akkor ez szép folyamat, nincs harc, az áramlattal együtt úszunk. Ennek az életszakasznak is tudok örülni, és a férjemnek köszönhetően rendben is vagyok. Arra törekszem, hogy minden helyzetben harmóniában legyek önmagammal.

Mi vár rád ebben az évben?

Lesz egy kis pihenés abban az értelemben, hogy nincs új próba, „csak” játszunk. Még nem értük utol magunkat, az előző év feladatait teljesítjük. Alapvetően azt gondolom, hogy nagyon jó, hogy van színház, hogy nem kellett bezárni, hogy elindulhatott az évad. Ha ebben a bizonytalanságban át tudjuk menteni a színházat, hogy létjogosultságot kapunk, annak már örülni kell, és én tudok örülni és megbecsülöm a kis dolgokat. Lassan 10 éve vagyok itt, rengeteg teltházas előadásunk volt, sokszor nem lehettet jegyet kapni, és egyszer csak megtapasztaltuk, hogy a Covid milyen bizonytalanságot hozott, hogy fél vagy negyed háznak játszunk. Teljesen természetesnek vettük, hogy csüngtek a nézők mindenhol, mi pedig szórakoztattuk őket. Minket az éltet, amikor a nézőknek sírás vagy nevetés által katarzist tudunk okozni. Igy amikor észreveszed, hogy fél ház van, az első reakció, hogy megijedsz, de el kell jutni addig a felismerésig, hogy azt a félháznyi embert még nagyobb alázattal kell szolgálni és szeretni. Mert el mertek jönni, tehát azért tudunk mi most játszani. Furcsa és fontos kérdések, amikre az élet egyszer csak rávilágított. És akkor most nézd meg, hogy hogy volt a poharad? Félig üres vagy félig tele? Nem értek máshoz, csak ehhez, így azt kívánom magamnak és minden színésztársamnak, hogy tovább tudjunk örömet, segítséget, művészi kapaszkodót adni a nézőknek.

Kiemelt kép: Gubás Gabi