Martin McDonagh a ma élő egyik legsikeresebb szerző, aki színpadi műveivel és filmjeivel világszerte hatása alá keríti az embereket, azokat a nézőket, akik valami másra vágynak, akik többet akarnak a sablonos pozitív hősök és felskiccelt gonoszok eleve eldöntött csatájánál. Történeteiben a jók is vétkeznek, és a rosszak is megmutatják esendő, emberi oldalukat, McDonagh ugyanis – anélkül, hogy hangoztatná, vagy előtérbe helyezné – mindig az emberekről, az embereknek mesél, a realitást mutatja meg, a maga nyers, őszinte és tiszta formájában. Karakterei éppen azért ismerősek, mert közülünk valók, és éppen amiatt ijesztőek, mert ráébresztenek minket arra, hogy nem csak azt nem tudhatjuk, hogy a szomszédunkból, a kollégánkból, a családtagunkból mikor válik szörnyeteg, hanem azt sem, hogy hol a határ, ameddig mi magunk képesek lennénk elmenni, és amelyet, ha kell, át is lépünk.

Főszereplői túlnyomórészt írek, és legyen szó színdarabjairól vagy filmjeiről, hangsúlyos bennük az ír kultúra, a nemzeti identitás és függetlenség kérdése, és minden történet középpontjában – hol közvetve, hol közvetlenül – a család áll. Nem véletlenül fókuszál erre a témára, és az sem, hogy bár Angliában született, Írország ennyire meghatározó a felnőtteknek szóló meséiben. Huszonkét éves volt, amikor ír gyökerekkel rendelkező édesapja 1992-ben édesanyjával együtt átköltözött a nyugat-írországi Galway városába, Londonban hagyva a fiatal Martint és bátyját, Johnt.

Fotó: Rob Grieg

McDonagh sosem élt huzamosabb ideig Írországban, ő csak fejben, a történeteiben járja be ezeket a tájakat. Létrehozott egy saját világot, egy olyan országot, ami Írország levetett, mocskos-bűzös jelmezét húzta magára, és ebben, a fertőnek tűnő hús-vér emberi valóságban mozgatja karikatúraszerű figurát. Azt nyilatkozta egyszer, hogy szüksége van a távolságra, arra hogy messziről lásson rá Írországra – darabjait, filmjeit nézve érezzük, hogy ettől a távolságtól tud termékeny, kreatív maradni, ha arról a helyről írna történetet, ahol él, és azokról az emberekről, akik körülveszik, akkor az ismerős vonások elterelnék a figyelmét a lényegről. McDonagh a távolság ellenére nagyon is érzékletesen ragadja meg az írek attitűdjét, emiatt azt is gondolhatnánk, figurái azért hangoztatják a nemzetiség kérdését, mert ő maga is így vélekedik, ám éppen az ellenkezője igaz:

„Sohasem voltam nacionalista. Kiskoromban se értettem soha, hogy miért kellene büszkének lenni arra, hogy hol születtünk, vagy kulturális szempontból, hogy mit alkottak nemzetünk nagy szerzői. Ha nem magad írod meg ezeket az alkotásokat, akkor olyan távol vagy tőlük, mint egy eszkimó.”

Jelenet a Piszkavas (Leenane szépe) című előadásból (fotó: Horváth Judit)

Négy évvel szülei elköltözése után, 1996-ban készült el első színdarabjával, a Leenane szépével, amelyet mindösszesen 8 nap alatt írt meg. Az Írország észak-nyugati felén, a partvidékhez közel található Leenaun városkában játszódó történet hősnője Maureen, egy negyvenes, csúnyácska vénlány, aki anyjával, Maggel él, és cselédként minden kívánságát teljesíti. A hipochonder, lusta vénasszony megkeseríti lánya életét, de Maureent se kell félteni, válogatott kínzásokkal felel anyja minden tettére. Napjaik a gyilkos civódások mellett a tévében futó szappanoperákat bámulva telnek, míg egy nap meghívást nem kapnak az Angliából hazatérő ismerősük partijára. A négyszereplős tragikomédia egyszerű színpadképet kíván, ezért is lehet a kis játszóhelyek egyik kedvelt és népszerű darabja. Mikor Londonban 1997-ben bemutatták a Leenane szépét, McDonagh-nak már három másik darabját is játszották a színházak a brit fővárosban.

A londoni premier évében debütált hazánkban a Vígszínház Házi Színpadán a Leenane szépe. Simon Balázs rendezésében Maureen szerepében Pap Vera, Magként Tábori Nóra lépett a közönség elé, a két férfi szerepet Borbiczki Ferenc és Csőre Gábor öltötte magára, és ezzel a bemutatóval elindult hazánkban is hódító útjára a kortárs drámairodalom fenegyereke. Ezt a darabot eddig tízszer vitték színre Magyarországon, többek között a Madách Kamarában (ma Örkény Színház) Béres Ilona és Bíró Kriszta főszereplésével, és a Centrál Színházban Pogány Judittal és Pokorny Liával. McDonagh a Leenane megjelenése utáni évben elkészült a Koponya Connemarában című drámájával, melyet 1999-ben a Vaknyugat követett, melynek kiadásával vált teljessé a Leenane-trilógia. A Vaknyugat hazai ősbemutatójára a Vígszínház kamaraszínpadán, a Pesti Színházban került sor, Gothár Péter rendezésében vitték színre 2004-ben Epres Attila, Hegedűs D. Géza, Hajdu Steve és Csonka Szilvia főszereplésével, aki akkor még egyetemi hallgatóként lépett a közönség elé. A történet főszereplője egy testvérpár, akik egy különös balesetben elvesztették édesapjukat, a nagy bánat közepette pedig egymás bosszantásával, idegesítésével töltik mindennapjaikat az isten háta mögötti kis ír faluban. A trilógiából egyedül a középső darabot nem mutatták be Magyarországon.

Fotó: Mel Melcon / Los Angeles Times

McDonagh a Leenane szépének megírásával egy időben, 1996-ban megjelentette A kriplit, mellyel belekezdett egy újabb sorozatba, az Aran-szigetek-trilógiába. A gyűjtemény a nevét a Galway-öbölben, Nyugat-Írországban található, mindössze három részből álló szigetcsoportról kapta, inspirációs forrásaként pedig Robert J. Flaherty fikciós elemeket is tartalmazó dokumentumfilmje, az 1934-ben bemutatott Az aráni ember szolgált. A dokumentumdrámában a rendező arra törekedett, hogy bemutassa az aráni szigetlakók viszontagságos életét, ezt dolgozta fel darabjában McDonagh.

A kripli története 1934-ben játszódik, főszereplője pedig Csámpás Billy, egy fertelmesen csúnya és nyomorék fiú, akinek a tehenek fixírozása a kedvenc időtöltése. Nem igazán történik semmi érdekes az életében, minden napja ugyanolyan unalmasan telik mindaddig, amíg nem érkezik a hír: amerikai filmesek jönnek a szigetre, hogy a helyiek életéről forgassanak. Billy szemében felcsillan a remény, és már csak azt kell kitalálnia, hogyan jut el a szereplőválogatásra. A kripli hazai ősbemutatójára 1998-ban a szolnoki Szigligeti Színházban került sor, Szabó T. Anna fordításában Sturm Róbert állította színpadra a darabot. A darabot ezen az alkalmon kívül még hétszer rendezték meg Magyarországon, a leghosszabb szériát – 200 előadást – a Radnóti Színház produkciója futotta, Gothár Péter rendezésében Lengyel Tamás, Csomós Mari, Schell Judit és Kulka János játszotta a főbb szereplőket.

Jelenet az Alhangya című előadásból (fotó: Ódry Színpad)

Az Aran-szigetek-trilógia második része, az Alhangya jóval az első után, 2001-ben jelent meg, 2002 szeptemberében pedig már a magyar közönség is láthatta: újfent a Vígszínház Házi Színpadán debütált McDonagh műve, melyből Forgács Péter rendezett előadást. Az Alhangyában egy fekete macska kegyetlen gyilkossága indítja be az események láncolatát, melyben vidáman-énekelve haladnak a szereplők a végzetük felé. A trilógia záró epizódja a The Banshees of Inisheer címet viseli, és sem idehaza, sem máshol a világon nem került még bemutatásra, ugyanis még nem jelent meg. Az író elmondása szerint a történet egy idősödő író portréja lesz, aki jócskán túl van már fénykorán, és annak ellenére, hogy a sztori már készen van, még át fogja dolgozni, akkor, amikor maga is idős lesz.

McDonagh nem csak trilógiákban gondolkodott, írt mellettük négy „önálló” színdarabot is, amelyekben egyre kiforrottabb stílusban mesél mai világunkról, a ma élő emberekről. A 2003-ban megjelent A párnaemberrel, hasonlóan a Leenane szépéhez, elég hamar elkészült, nyolc napnál azonban kicsivel többre volt szüksége, két és fél hetet ölelt fel a dráma írói folyamata. A meg nem nevezett, földrajzilag el nem helyezett rendőrállamban játszódó sötét darab főszereplője egy történetíró, akit fiktív sztorijai miatt vesz elő a hatóság, és Grimm-meséket idéző, félelmetes, gyerekeknek szóló történeteit kiforgatva akarnak rábizonyítani egy gyilkosságot. A párnaembert először Egerben láthatta a magyar közönség, Dömötör András még egyetemistaként vitte színre, jelenleg pedig a Radnóti Miklós Színházban látható a minden érzékszervre ható, letaglózó adaptáció Szikszai Rémusz rendezésében.

Jelenet A párnaember című előadásból (fotó: Toldy Miklós)

2010-ben publikálta A nagy kézrablást, amely az első olyan színműve, amely nem Írországban játszódik. A darab címe talán még a rutinos színházba járó nézőknek sem cseng annyira ismerősen, nem véletlenül, Magyarországon eddig csupán egy teátrum, a Thália Színház vette műsorára. A Szervét Tibor főszereplésével készült fekete komédia központi alakja egy kisvárosi szálloda recepciósa, aki mindig arra várt, hogy dögunalmas életét felkavarja egy igazi dráma. Egy nap lövés dörren az emeleti szobában, a recepciós egyedül találja a gyanús, félkezű vendéget, a drogdílernek és csajának pedig nyoma veszett. A nagy kézrablást 2016-tól 2018-ig játszották a Tháliában.

Jelenet A nagy kézrablás című előadásból (fotó: Mészáros Csaba / Thália Színház)

McDonagh darabjai valamiért nagyon gyorsan elérnek hazánkba, esetenként egy-két évet sem kell várni, máris színpadra viszik valamelyik budapesti, vagy vidéki teátrumban. 2015 őszén jelent meg Hóhérok című, a halálbüntetés kérdését boncolgató fekete humorú tragikomédiája, és 2017 tavaszán már a magyar közönség is élvezhette az író változatlanul józanító, csípős humorát, és a kevésbé józan szereplők meglepően pontos eszmefuttatásait. A Katona József Színház előadását Gothár Péter rendezte, aki pályafutása során többször is elmélyült a szigetországi szerző munkáiban. A Nemzet Művésze címmel is kitüntetett Kossuth-díjas filmrendező állította színpadra 2004-ben a Vígszínházban a Vaknyugatot, majd ugyanezt a darabot Alföldi Róbert főszereplésével 2012-ben az Átriumban is megrendezte, ahol azóta is látható. Gothár Péter egyetemi tanárként, a diákjaival közösen is előszeretettel foglalkozott McDonagh-történeteivel és figuráival. 2010-ben, az akkori Máté Gábor-Dömötör András-osztállyal elkészítette az árulkodó című McDonagh-gyakorlatok vizsgát, melyben Pálos Hanna, Borbély Alexandra, Huzella Júlia, Tasnádi Bence, Ficza István és még több diák A kripli és a Vaknyugat című darabokból játszott jeleneteket.

Az Ódry Színpadon nem ez volt az utolsó alkalom, hogy McDonagh művéből vizsgaelőadás született: 2017 novemberében Forgács Péter vezetésével vitte színre Novák Eszter és Selmeczi György zenés-színész osztálya az Alhangyát. Az egyfelvonásos, kísérletező előadás különlegessége, hogy a nézők a színpadon ülnek, a szereplők pedig papírból készült díszletben, papírból készült kellékekkel, a dalok miatt kissé magyarosra szabott körítésben játsszák az ír, nacionalista szakadármozgalmakról és a hataloméhségről szóló darabot, melynek katalizátora egy fekete macska brutális meggyilkolása. Az Alhangyát 15 évvel a hazai ősbemutatója után rendezte meg ismét Forgács Péter. Az előadást 2019 májusában láthatta utoljára a közönség.

Jelenet a McDonagh-gyakorlatok című vizsgaelőadásból (fotó: Solymosy Attila)

Az angol-ír szerző legújabb drámája a 2018 év végén megjelent A Very Very Very Dark Matter, amely egyelőre még nem mutatkozott be magyar színházban, de várhatóan lecsapnak majd rá az igazgatók vagy művészeti vezetők, ugyanis története alapján ismét egy izgalmas, fekete humorú darab került ki az író kezei közül. A Very Very Very Dark Matter a világhírű meseíró, Hans Christian Andersen otthonában játszódik, ahol a padlás meglehetősen sötét titkokat rejt.

Színdarabjai mellett McDonagh több filmet is készített már, és általában azok lettek igazán sikeresek és emlékezetesek, amelyeket nem csak íróként, hanem rendezőként is jegyez. Ilyen az Oscar-díjat nyert rövidfilmje, a Six Shooter, az Erőszakik, A hét pszichopata és a si-cu, valamint legújabb mozifilmje, a Három óriásplakát Ebbing határában, amely az önbíráskodás kérdését feszegeti. Ez az alkotás hét Oscar-jelölést is begyűjtött, a legjobb női főszereplő és a legjobb férfi mellékszereplő nominálást pedig díjakra is tudta váltani.

Pillanatkép a Három óriásplakát Ebbing határában című film forgatásán (fotó: Merrick Morton. © 2017 Twentieth Century Fox Film Corporation)

McDonagh műveiben a szereplők vulgáris nyelven beszélnek, de ez fel sem tűnik, mindez annyira a karakterek természetéből fakad, annyira illeszkedik a színpadon vázolt és élettel megtöltött szituációkba, hogy egy szitokszó, egy nyers megindulás ki sem tűnik a mondatok közül. Ebből is látszik, hogy nem öncélúan használja a káromkodásokat. A személyiségünk, a kommunikációnk része az, ahogy beszélünk, és McDonagh szereplői nem vesznek fel álarcot, önmagukat adják, vidékiként, a társadalom szemében kívülállóként nem kell megjátszaniuk magukat, nem kell gondolataikat, véleményüket eltitkolni, ezért szóhasználatuknak nem szabnak gátat. Főhősei nem tudnak trükközni, nem tudnak átverni másokat, nem is kérdés: bűnösök, de vállalják tetteiket, bevallják ha gyilkoltak, ha bántottak és akkor sem futamodnak meg. Mi pedig nem tudjuk elítélni, megvetni őket, sőt… nem kellene, de mégis szimpátiát váltanak ki belőlünk, hiszen saját magunkat látjuk viszont ezekben a figurákban.

„Azért kezdtem csak el drámákat írni, mert minden mással kudarcot vallottam, ez volt az egyetlen irodalmi forma, amely megmaradt számomra. Tudtam, hogy nem írhatok regényeket, mert nincs hozzá elég jó stílusom. Emellett a filmkészítésről még mindig azt hiszem, nagyon kemény dolog. A színpadi művek a legegyszerűbb művészeti alkotások. Csak venni kell valami nyelvjárást, egy egyszerű kis történetet, néhány karaktert és már kész is van.”

Jasinka Ádám írása

McDonagh idézeteinek forrása: Wikipedia

Kiemelt kép: Jelenet a Radnóti Színház A kripli (2003) című előadásából (fotó: Koncz Zsuzsa)