„A fátyol ím, lehullik végül…” – Megnéztük az Elisabeth musicalt

Műsorára tűzi a Wicked musicalt a jövő évadban az Erkel Színház, az erről szóló bejelentő kisfilm pedig a megtekintők többségében katartikus érzetet generált, ami nem pusztán a videóban rejlő hírértéknek szólt, a nézőket könnyen magával ragadhatta a technikai kivitelezés, azaz a tálalás módja által keltett hatás. A klipben használt drónkamera ugyanis nem hagyományosan pásztáz, hanem egyes szám első személyű perspektívát ad, de olyan benyomást is kelthet, mintha a teátrum épületén egy szellem lebegne-száguldana nagy fokú kanyarsebességet tartva át, hogy aztán a színháztermet elérve láttatni tudja a Wicked musicalhez képzettársítás szintjén kapcsolható neonzöld színvilág  felvillanásokban, és egyéb látványelemekben megmutatkozó különféle állapotát.

Az ilyen formátumú előzmény stabilan megágyaz a színpadtérben helyet foglaló Szente Vajk szavak nélküli, ám igen erőteljesnek látszódó gesztusának, a teátrum vezetője ugyanis a nála lévő, misztikus varázskönyvként ábrázolt kötet címlapját tartja bele határozott mozdulattal, és nyomatékosító arckifejezéssel a kamerába, a könyvre pedig a beharangozott előadás címe csupán ekkor kerül rá, leheletnyi teret hagyva a nézői várakozásnak. Ahhoz, hogy még komplexebb legyen a videó inger-jellege, filmszerű hatása, nagyban hozzájárul a feszes dinamikájú, impulzív aláfestőzene, ami ráadásul abszolút mértékű szinkronban van magával a kameramozgással. Az úgynevezett First Person View drónfelvétel promóciós célú alkalmazásának, és ennek a külföldön mostanság elég divatos  „flythrough” stílusnak köszönhetően nagy eséllyel jöhet létre wow-reakció, ami a videó sikerét is maximalizálja.

Jól kirajzolódik ennek mentén a II. János Pál pápa téren található színház nézőcsalogató stratégiája: a vezetés már most beharangoz egy jövő évadra tervezett, és Magyarországon még sosem játszott kuriózumot, a jelenlegi repertoárt pedig olyan előadásokkal tölti fel, amelyek ismerősek lehetnek, ennélfogva biztonságos kötődést kínálnak a közönségnek. Ebbe a sorba illeszkedik bele Lévay Szilveszter és Michael Kunze ikonikus színháztörténeti előzményekre visszavezethető Elisabeth musicaljének az eddigi felfogásoktól nagyban különböző rendezői koncepcióban történő adaptálása, elővezetése.

Az újító szándék Szente Vajk felől érkező mostani megléte persze nem csorbítja a Kerényi Miklós Gábor által életre hívott hazai ősváltozat jelentőségét, ugyanis nem a korszerűség áll szemben a korszerűtlenséggel a megvizsgált előadás-verziók esetében, hanem arról van szó, hogy a két színházi szakember kétféleképpen áll hozzá a darab szövetéhez. A közelgő 75. születésnapját nagyszabású koncertshow égisze alatt megünneplő rendező maga írja le a zenés rendezés titkait boncolgató kötetében: már az Elisabeth színpadra állítását megelőző időszakban is az volt a benyomása, hogy a zene és a történet mutat egy furcsa töredezettséget, és ennek nyomán született meg a fejében a koncepció egy széthulló világ látomásáról: rájátszott tehát a hiányra, és abból a lehetőségekhez mérten erényt kovácsolt. Ezért a díszletek, és a KERO néven ismert alkotó által megkomponált képek a mozaik cserepeiként jelentek meg, egy olyan világ szétszakadásának szimbólumaként, amelyet a szereplők emberfeletti összetartó szándéka sem menthet meg.

Szente Vajknak annyival könnyebb dolga volt, hogy az azóta eltelt időben több új szám is belekerült a musicalbe, az efféle bővítés pedig nemcsak az esetleges töredezettség ellen dolgozott, hanem a karakterek közötti viszonyrendszert is egyértelműbbé tette. Az Erkel Színház vezetője rendezői minőségében viszont akármit is gondolt a felcsendülő dalok és a cselekmény viszonyáról, a saját értelmezési elképzelését követve éppen a kohéziót építgette-erősítette. A felmerülő szituációkat tehát nem pusztán a rendelkezésére álló dalbetétek és szövegrészek alapján elemezte, hanem valamennyi megnyilvánulás mögött az előzőekre visszavezethető összefüggéseket keresett, sőt azokat bátor messzebbre nézéssel ki is egészítette. A megvalósítás azért sikerült különlegesre, mert nemcsak az elsődleges rétegeket és jelentéstartalmakat bontotta ki, hanem mindezekre a saját kreatív ötleteit is ráengedte, és valamennyi idealizált gesztust meg reakciót valódiakra cserélt vállalva, hogy ennek okán a musicalekre jellemző kicsit naiv, bár hangsúlyos érzelemkifejezés helyenként szélsőségbe fordul át, vagy szokatlanul sok életszerűséget generál.

Fentebb már esett róla szó, hogy ezzel a musicallel kapcsolatosan nagyon erős a nosztalgiafaktor, de a szerepek kiosztásában rejlő tudatosság csavart egyet ezen a reláción. Szabó P. Szilveszter a KERO-féle verzió megkerülhetetlen Halál-figurája volt, és a mostani rendezésben megkerülhetetlen apa-karakterré vált, az efféle regiszterváltás pedig adott az előadáshoz tapadó nézői élményanyagnak egy csipetnyi pikantériát. Amíg az azóta elhunyt Marik Péter színművész emberközelibb apakép felrajzolásával szolgálta a régebbi feldolgozást, addig Szabó P. Szilveszternek a kissé fojtott általános játékmódjáról az mondható el, hogy paradox módon nem bekorlátozza, hanem nagyon jól érzékelhetően árnyalja a figurát. Ez csak látszólagos ellentmondás, mivel a zártság és belső kontroll mögül kivillanó bármilyen emóció sokkal jobban láthatóvá válik és felértékelődik a színházi szituációkban is, mint hogyha azokat egy nyitottabb kisugárzású színész bocsátaná ki magából száz másik nagy amplitúdójú érzelmi gesztus kiárasztása során.

A halálvágy folytonos kísértésében élő Elisabeth sorsa a musicalben rendre összefonódik a Halál nevű entitáséval, akit a jelenlegi rendezői elgondolás emberinek, empatikusnak, türelmesnek, kellemesnek és szerethetőnek képzel el, egy olyan szereplőnek, aki a sztori szerint Sisi fejében nagy eséllyel tényleg ilyen kondíciókkal felruházva jelenhet meg. A koncepció érthető és logikus, de veszélyeket is rejt. Az eddigi Halál-ábrázolások ugyanis mindig markáns jegyekkel illették a karaktert: Mester Tamás a hajdani popkarrierjében is megmutatkozó delejező hangvételt, Kamarás Máté leheletnyi erotizáltságot, a már említett Szabó P. Szilveszter pedig a kontrollált férfidominancia mögül helyenként kirobbanó nyers szenvedélyességet építette bele a szerepbe. Ez a tendencia beleégett a közönség kollektív emlékezetébe, a mostani emberközeli megjelenítési mód viszont a megformálójának jóval kevesebb egyedi megszólalási lehetőséget, kapaszkodót kínál, és ő bizonyos pontokon még akár hasonló énekstílusba is átcsúszhat, mint amit a szintén szélsőségmentesnek láttatott Ferenc Józsefet életre keltő színészek mindegyike a szerepelvárások alapján produkál.

Ezt a fajta aggodalmat viszont éppen a közönség ovációba torkolló tetszésnyilvánítása söpörte el az október 3-i premier napján, az akkor Halálként debütáló Veréb Tamás ráadásul a tapsrend alatt egyik színpadi kellékét, a sétapálcát szimbolikusan Szabó P. Szilveszternek, a Halál régi megformálójának nyújtotta át, kifejezve kollegialitásba oltott művészi alázatát. Puskás Péter, a megtekintett előadás Ferenc Józsefe pedig éppen a szerepe szerinti súlytalanságának pontos érzékeltetése révén válik fajsúlyossá, pedig ezt elérni bitang nehéz, mert szándékoltan kevésnek lenni nagyon jó arányérzéket kíván.

A császárnét meggyilkoló anarchista merénylő, Luigi Lucheni egyfajta minden lében kanál mesélő funkciót lát el az Elisabeth musical teljes játékideje során, és vele kapcsolatban a Kerényi Miklós Gábor által megrendezett verzióban Forgács Péter túlhúzásra hajlamos játékmódja, és Földes Tamás egyszerre cinikus és intellektuális szerepfelfogása adta meg a nézői alapélményt, amit az Erkel Színházban most az egyik szereposztás szerint Ember Márk írhat át. A színművész túlenergizált és lazaságot sugalló általános színpadi jelenléte illeszkedik Lucheni figurájának tónusához, ez a kombináció emellett nézői szimpátiát is kivált, mert a közönség szereti, ha könnyedségből fejlődik ki a sokság, és azt is kedveli, ha megérzi: belső indíttatásból szökken szárba a dinamika akkor is, ha Ember Márkban azért nem vegytiszta ösztönösség munkál: van benne tudatosság.

Rudolfot, Sisi érzékeny lelkű fiát Braga Nikita alakítja, akinek a művészi eszközrendszere pontosan ellentéte annak, amit az imént megemlített Ember Márk képvisel, akad ugyanis az egyéni kisugárzásában, de még az éneklési stílusában is egyfajta örök klasszikusság. Tehát ő olyan feladatokban tud igazán kiteljesedni, ami a mostani szerepéhez hasonlóan ilyesmi kondíciókat követel, neki az alkatánál fogva ez egy végtelenül biztonságos terep.

Szinetár Dóra szerencsés genetikai adottságainál fogva sokáig játszhatott az éppen aktuális életkoránál fiatalabb karaktereket, pedig a színésznő kislányos külseje mögül mindig kikandikált valamiféle érett nőkre jellemző, asszonyinak mondható erő, ami már nagyon korai életszakaszában a sajátjává vált. Csakhogy a rengeteg naivaszerep le- és elfojtotta nála ezt a jellegzetességet, amit most Ferenc József erőskezű és vasszigorral rendelkező, megkövesedett elveket valló édesanyjának életre keltése során művészileg kedvére megélhet. Zsófia főhercegnő figurája ráadásul több színt és potenciált kapott a musical kibővítése során, amit mint lehetőséget Szinetár Dóra a lehető legkomplexebb játékmódjának segítségével bőségesen kihasznál.

Szente Vajk számtalan gegszerű meglepetéssel demonstrálja újító szándékát, az előadásban például az a fátyol is kardinális jelentőséget kap, amely a darab szereposztásának nyári bejelentésekor bevonta az Erkel Színház homlokzatát. Egy másik jelenetben a rendezés a produkció jól ismert betétdaláról, a musical egyik védjegyének tartott „Az már nem én lennék” című énekszámáról szedi le a rárakódott pátoszt, majd dramaturgiai szempontból nagyon merészen kettévágja a számot, amely így a fiatal Sisit a premiernapon megszemélyesítő Kovács Gyopárt, és az érett Elisabeth-et alakító Vágó Bernadettet egy valóban katartikus színpadi pillanathoz egyszerre segíti hozzá. Utóbbi színésznő egész eddigi pályafutását meghatározta a rá jellemző bájos kisugárzás, illetve az a tény, hogy cd minőségben énekel a szereplései során. Az Erkel Színházas Elisabeth-verzió viszont képes kibontani a rejtett, vagy eddig kevésszer napvilágra kerülő kvalitásait, és kitágítani a művészi látóhatárt, amihez a jelenlegi változat összetettsége szilárd alapot szolgáltat neki.

A szimbolikus jelentőségű, és funkcionalizáltságában is külön jelentéstartalmat hordozó díszlet (Rákay Tamás), illetve az azt alátámasztó jelmezmunka (Kovács Yvette Alida) Madarász János „Madár” világítástervezői tevékenységével kiegészítve további rétegekkel látja el az előadást, míg az ensemble-t alkotó közreműködők létjogosultsága megnő, és Túri Lajos Péter zenei ritmust végsőkig követő, egyszerre hangulatfestő, ám történeti szinteket is ábrázoló koreográfiái nyomán a tánckar tagjaira is hatalmas fókusz vetül rá. Az Elisabeth musicalnek ez a feldolgozása több csatornát is megnyit a nézőkben, ami elég nagy fór és kiváltság, mivel a felszín kapargatásával a színházat értő és szerető közönség bizony egyre inkább nem elégszik meg manapság.

Kiemelt kép: Vágó Bernadett az Elisabeth próbáján (Fotó: Kaszner Nikolett)