„A Déryné Program szép és fontos misszió” – interjú három alkotóval

A tavaly tavasszal indult Déryné Program olyan hiánypótló kezdeményezés, melynek elsődleges célja a minőségi színházi kultúra eljuttatása a kistelepülésekre, valamint azokra a területekre, ahol a kultúrához való hozzáférés lehetősége korlátozott. Kilenctagú szakmai bizottság véleményezi és választja ki azokat a produkciókat, amelyek bekerülnek a program választható előadásai közé. A kínálat rendkívül széles skálán mozog, rengeteg színész, színház és műhely élt a lehetőséggel határon innen és túl egyaránt. A résztvevők közül három alkotóval beszélgettünk a tapasztalataikról.

Miért éreztétek fontosnak, hogy jelentkezzetek a Déryné Programra?

Fabók Mariann – Fabók Mancsi Bábszínháza: a mi színházunk vándorló színház. Bár sokat játszunk a főváros, és a nagyobb vidéki városok kőszínházaiban, a legtöbbször kisebb települések közösségi eseményein, ünnepein próbáljuk megörvendeztetni a közönségünket. Ezért is alakult úgy, hogy előadásaink egytől egyig megállják a helyüket olyan helyzetekben is, ahol a színházi körülmények nem a legmegfelelőbbek, ahol például kicsi a tér, nincs is színpad, esetleg a befogadók csupán áramot tudnak biztosítani. Azért mertük ajánlani játékainkat a programba, mert saját magunknak már bebizonyosodott, hogy előadásaink alkalmasak erre a feladatra.

Orosz Dániel – Zenthe Ferenc Színház, értékesítési menedzser: teátrumunk, a salgótarjáni Zenthe Ferenc Színház kilencedik éve íródó története során évadról-évadra míves magyar klasszikusok és izgalmas színházi ötletek elegyén alapuló, értékelvű repertoárt igyekezett kialakítani. A Kazinczy-gondolatkör jegyében amolyan, „jót, s jól” mottó égisze alatt színre vitt produkciókkal ráadásul vállalt küldetésünknek megfelelően nemcsak székhelyünkön, hanem Kárpát-medence szerte – évados átlagban 100 alkalommal – vendégszerepelünk a kezdetektől fogva. Remélem, nem nagyképűség a részünkről, ha azt mondom, hogy érzésem szerint amolyan előfutárai voltunk a Déryné Program missziójának. Evidencia volt, hogy a program szakmai grémiuma figyelmébe ajánljuk egyes népszerű produkcióinkat, és az a megtiszteltetés, hogy végül négy előadásunk is megkapta a mandátumát országjárása folytatására, mely úgy gondolom, intézményesíti-hitelesíti az eddigi művészeti-produkciós vonalvezetésünket.

Létmányi Attila – rendező: 2020 nyarán egy kis csapattal kiköltöztünk egy hétre egy alföldi faluba, hogy színházi műhelymunkát végezzünk. A tábor célja elsődlegesen az volt, hogy a közösen eltöltött idő során olyan csapatot hozzunk létre, amely hosszútávon agilis alkotói közösséggé alakulhat. A Kelet-Nyugati Alkotóműhely közössége elsősorban nem színházi társulati formátum: inkább kulturális közeg, nyílt fórum, mely lehetőséget nyújt a Kárpát-medencében (vagy azon túl) alkotó fiatal magyar ajkú alkotóknak a közös munkára, tapasztalatcserére. A performatív művészetek –mint amilyen a színház is – kiválóan alkalmasak a különböző művészeti megnyilvánulások közös platformon történő megjelenítésére. A cél az, hogy a különböző művészeti ágak tehetséges alkotói találkozhassanak, együttműködhessenek, konfrontálódhassanak, alkothassanak.  Ennek az elképzelésnek volt az első állomása a nyári műhelymunka, melyet idén kibővített formában megismétlünk, ha a vírushelyzet is lehetővé teszi. A tavalyi tábor témája Örkény István: Tóték című műve volt, melyből egy munkabemutatót a falu közössége elé is tártunk. A Déryné Programról az ismerősömtől hallottam, aki felhívott telefonon, hogy nézzek meg Vidnyánszky Attilával egy interjút, amiben a programról beszél. Rácsodálkoztam, hogy mennyire tisztán leírta azt a helyzetet, amiben a magyar vidék – tehát nem Pest – van ma. A nyári tábor során olyan összhang és közösségi identitás képződött, hogy magától értetődő volt számunkra, hogy folytatjuk a Tóték projektet, és teljes értékű előadást készítünk belőle. Ekkor találkoztam a korábban említett interjúval, és a sors épp úgy hozta, hogy még be tudtuk nyújtani az adott pályázati időszakra a tervünket.

Mit gondoltok a programról, a létjogosultságáról?

O. D.: Korszakos jelentőségű, hiánypótló ügyről beszélünk. Egyetértek a mentorral, Vidnyánszky Attila direktor úrral abban, hogy ez a kultúrpolitikai kezdeményezés a magyar színházi szcéna több évtizedes adósságát törleszti a magyar vidék felé. A kultúrához való hozzáférés alkotmányos alapjog, tehát az ország legtávolabbi pontján élő állampolgároknak is biztosítani kell a minőségi színházi élményt, ahogy a program szlogenje is mondja: „Színház mindenkinek!”. Az a tény, hogy közel 500 település – azaz nagyjából a magyarországi települések egyhatoda – csatlakozott már játszóhelyként a Déryné Programhoz, ékes bizonyítéka a program létjogosultságának, vagyis a színház, mint éthosz és közösségi élmény iránti vágy adott a helyi leképeződésének. Sokak vágyát tolmácsolom azzal, ha azt mondom, őszintén remélem, hogy egyszer Kárpát-medencei hatókörűvé, azaz nemzetpolitikai jelentőségűvé is felfejlődhet a Déryné Program!

F. M.: Nagyon szép és fontos missziónak gondolom az elképzelést. Mint említettem, sokfelé megfordultunk már azelőtt is. De a Déryné Programon keresztül olyan kis településekre is ellátogathattunk, ahová szinte út sem vezet. Olyan falucskában is játszottunk, ahol három különböző szolgáltatónál lévő mobiltelefonjainknak egyikén sem volt térerő. A játék napja előtt ezért nem tudtunk megerősítést kérni a fellépés megtartásáról, hiszen az ott élők is csak a település egy bizonyos pontján tudják használni a telefonjukat. Örömteli pillanat volt, amikor a faluba érkezve kiderült, mégis vártak bennünket, nem volt hiábavaló az útra kelésünk. Voltak olyan alkalmak is, amikor az email- ben történő levelezés is nehezen működött, hiszen uborkaszüret közben több hétig a falu minden lakója a földeken dolgozott, s hivatali ügyekkel egyszerűen nem volt idő foglalkozni. Csudálatos élményekkel gazdagodtunk. Több ízben a mi előadásunk volt a program első előadása, amit a települések fogadtak. Megható volt számunkra, hogy mi avathattuk fel azokat a színpadokat, pajtaszínházakat, amiket a Program kedvéért újítottak fel, vagy építettek meg a települések – legtöbbször önkéntes munkával, saját költségvetésből. Ennél jobban semmi nem bizonyítja a Déryné Program létjogosultságát.

L.A.: Azt gondolom, bármiféle kezdeményezés, amely a kultúra építését célozza, feltétlenül pozitív. A Déryné Program amellett, hogy a vidék felzárkóztatását segíti elő, a színházcsinálóknak is páratlan lehetőséget nyújt az alkotásra, egy valóságos és nyitott találkozásra a kulturálisan legérintetlenebb közeggel. Biztató törekvés arra, hogy végére érhessünk a nemzeten belüli szekértáborok szélmalomharcának.

Mik a tapasztalataitok, mennyire ment gördülékenyen a folyamat?

O. D.: Az említett országjáró tapasztalatainknak és talán reputációnknak hála sok régi partnerünk keres meg bennünket előadás-igénnyel, vagy ad bennünket tovább „kézről kézre” más intézményeknek, és számos olyan esetre is volt már példa, hogy mi javasoltuk a jogi terminus szerint „kulturális szolgáltatásokkal kevéssé ellátott régiók” forráshiányos településeinek, hogy éljenek az állami mandátum és forrás adta lehetőséggel és csatlakozzanak a kezdeményezéshez. Ráadásul a Kis Domonkos Márk igazgató úr irányította Dérynés projektmenedzserek és kollégák is magas színvonalon, elkötelezetten, odaadóan állnak vállalt feladatukhoz. Egyszóval rendkívül pozitívak az első félév tapasztalatai, és remélem, hogy partnereink ugyanezt gondolják az általam koordinált munkáról, és a Zenthe Ferenc Színház eddigi Dérynés tevékenységéről.

F. M.: Rendben mentek a vendégszereplések, a Déryné Program munkatársai azonnal egyenesben összekötöttek minket azokkal a településekkel, akik kiválasztották előadásainkat, és így közvetlenül egyeztethettünk időpontot, technikai feltételeket. A program tulajdonképpen anyagi hátteret, keretet biztosított. Az elképzelés gyakorlatban is jól működik, hiszen a vírushelyzet miatt eddig ugyan rövid idő állt rendelkezésünkre, mégis rengeteg előadást tudhatunk már magunk mögött.

L. A.: A Déryné Program stábja az alkotói folyamat minden lépésénél mellettünk állt, támogatott minket, bármilyen kérdés, vagy igény merült fel részünkről. Ezúton is szeretném megköszönni a támogatást és a belénk vetett bizalmat a pályázatunkat elbírálóknak. Külön hálás vagyok Resetár Dánielnek, a Déryné Barangoló alprogramja vezetőjének, aki jóindulatú bátorítással és konkrét megoldásokkal segített minket.

Melyik a legkedvesebb emlék vagy élmény, amit a program során tapasztaltatok?

O. D.: Számos példát hozhatnék, de udvariatlan lennék, ha kiragadnék bármit is. Nagy általánosságban a már említettekhez kapcsolódóan megható megtapasztalni a színházunk iránt tanúsított bizalmat, így a mindennapokban is érezni, hogy nem volt hiábavaló az elmúlt közel egy évtizedben megtett több százezer kilométer, és a következetesen ízlésformáló műsorpolitika, azaz egy „nehezebb út” vállalása. Ráadásul eddigi Dérynés vendégszerepléseink a járvány felfutó szakaszában, nyomasztó társadalmi klímában, értelemszerűen még a korlátozások előtt valósultak meg, de ennek ellenére hihetetlen áhítat és szeretet övezte légkörben találtak egymásra művészeink a közönséggel, így rendkívül emlékezetes előadások jöttek létre már az ősz folyamán is. 2021 első félévében nagyjából 40 (!!!) Dérynés felkérésnek kellene eleget tennünk székhelyünk és egyéb vállalt játszási kötelezettségeink mellett, epedve várjuk tehát – emiatt is – a járvány csillapodását és a színházi újraindulást.

F. M.: Nekünk sok szép tapasztalatunk van. Az egyik Kisecseten esett meg velünk. Délelőtt egyik gyermekelőadásunkat játszottuk a termelői piactér kellős közepén. Amikor elkezdtük, heves zivatar érkezett, ezért a rendezvény szinte minden résztvevője besereglett az árusok pultjai mellé, arra az egyetlen fedett területre, ahol játszottunk. Néhány perc alatt az özönvíz elállt, de a besereglett emberek nem széledtek ismét szét, hanem velünk maradtak. Mikor elpakoltuk a felszereléseinket, szinte minden árustól kaptunk ajándékot – ők is nézőinkké váltak. Az egyik legnagyobb ajándék egy idős úr volt a számunkra: még aznap estére meg volt hirdetve Kisecseten egy pajzán témájú előadásunk felnőttek számára. Az idős bácsi azt mondta: „Én tudják, nem szeretem az afféle pajzán témájú előadásokat, s úgy is terveztem, hogy este nem megyek el. De látva most magukat, mégis ott leszek, mert úgy gondolom, hogy az is szép lesz.” Az idős úr mellett elhaladó ősz hajú asszonyságok is oda-odakiáltották: mi is feltétlen ott leszünk! Megtisztelő volt este a jelenlétük, mind ott voltak.

L. A.: Legkedvesebb élményem a csapathoz fűződik: a legtöbben nem professzionális színészek, dolgoznak, tanulnak amellett, hogy zajlik a próbafolyamat. Van, aki más társulatnál dolgozik napközben, van, aki épp egyetemi vizsgákat teljesít, van általános iskolai tanár, vagy egész napos gyereknevelés után eljön a kis pinceterünkbe és vitába száll a szomszédokkal, ha azok szólnak, mert túl hangos a próba. Van, aki nem is Pesti, mégis naponta bejár Győrből, ha kell, hogy a napi nyolc órája után velünk próbálhasson éjszakába nyúlóan. Ezt a fajta, már-már fanatizmusba hajló alázatot utoljára diákéveimben éltem meg, és nagyon hálás vagyok a közösségünknek, hogy erre lehetőséget adtunk egymásnak. Úgy gondolom, ezt jelenti a valódi alázat, aminek alapja a közös munkába vetett hit. Ez a hit most a Tóték-ban fog megtestesülni, és ha ezen a csapaton múlik, folytatódik mással is.

Kiemelt kép: Orosz Dániel, Fabók Mariann, Létmányi Attila