„A Déryné Program egy plusz töltet az életemben” – interjú Ivaskovics Viktorral

Régész szeretett volna lenni, abban, hogy színész lett, a magyartanárnőjének van a legnagyobb szerepe. Ma már hálás neki, hiszen a kedvéért hónapokon át minden nap megtanult egy verset, hogy bizonyítsa, ha akarja, bármire képes. Pályája kezdetéről és a Déryné Programról is beszélgettünk Ivaskovics Viktor színművésszel.

Melyik kategóriába tartozol, aki gyerekkorától színésznek készül, vagy akinek később jött az ihlet?

Nagybátyám elismert zenész, gyakran össze is kevertek vele, de nem ez vitt a művészi pályára. Nyolcadikos voltam és nagyon nem szerettem tanulni, a magyartanárnőm jelezte is, hogy komoly szankciókat fog alkalmazni. Akkor arra gondoltam, hogy ezt nem engedhetem meg magamnak, ezért azt a taktikát választottam, hogy minden nap megtanultam egy verset és másnap elszavaltam a tanárnőnek. Ez hónapokon át tartott, amikor javasolta, hogy menjek el színésznek.

Te pedig szót fogadtál és elmentél?

Tulajdonképpen igen. De akkor nem volt színész szak, csak kulturális rendezvényszervező, oda mentem. Rengeteget játszottunk, éjjel-nappal próbáltunk, teljesen beszippantott. Akkor láttam először Vidnyánszky Attilától előadást, a Bolha a fülbe címűt, ráadásul magyarul. Kárpátalján mindig óriási érdeklődés és öröm fogadta a magyar előadásokat. Nem tudtam még, hogy ki ő, de a nevét az agyam elraktározta. Később láttam, a Szentivánéji álmot és a Koldusoperát is, teljesen elvarázsoltak. Amikor megtudtam, hogy magyar osztály indul, úgy döntöttem megpróbálom. A jelenlegi helyzetben tudom, hogy nem szerencsés ilyet mondani, de ahogy egyik kijevi tanárom találóan megfogalmazta: az a közeg és világ, ami ott volt, az olyan, mint egy vírus. Megfertőz és többé nem enged.

Téged valóban nem engedett: játszol, rendezel, tanítasz, és a nyáron alakult Déryné Program társulatának is tagja vagy. Össze tudod mindezt egyeztetni?

A Nemes Nagy Ágnes Szakgimnáziumban tanítok, néhány osztályt le kellett adnom, hogy ezt  teljes erőbedobással tudjam csinálni. Muszáj volt kompromisszumot kötnöm, hiszen nem az van, hogy elugrunk egyik helyről a másikra, próbálni vagy előadásra, hanem utazunk. De ez vállalható volt számomra, nem kellett gondolkodnom, amikor jött a felkérés.

Nem kimerítő a folyamatos utazás?

De, eléggé fárasztó, az elején egy kicsit meg is voltam ijedve, hogy mekkora feladatnak tűnik. Aztán amikor az ember már benne van, akkor ezzel nem foglalkozik. Ráadásul rengeteg helyre eljutunk, egészen új oldalát látjuk az országnak. Túl vagyunk már 5000 kilométeren, egyik nap az ország keleti csücskében, másik nap pedig a nyugati végében lépünk fel, nagyon változatosak a napjaink.

Sok fiatal és pályakezdő van a társulatban, jól jön a te rutinod. Ad neked valamiféle pluszt, hogy te vagy a rangidős a csapatban?

Ehhez a fajta színházcsináláshoz nem jön rosszul a rutin, mi a beregszászi színházzal ugyanezt csináltuk 20 éve. Nagyon jó a társulat és szerencsés, amikor több korosztály csiszolódik össze. A napjaink nagy részét az utazások teszik ki, ezeknek a közös utaknak kiváló összekovácsoló ereje van. Még Beregszászon fogalmazódott meg bennem, hogy a kollégákkal többet vagyunk együtt, mint a családunkkal. Emiatt is különösen fontos, hogy meglegyen az összhang.

A program lényege, hogy a legkisebb településekre is eljussanak az előadások. Van mindenhol alkalmas helyszín ehhez?

Nyáron főként szabadtéren játszunk, de adtunk elő már moziban is. Ezek a különleges helyszínek mind hozzátesznek az előadáshoz, mert minket is arra ösztönöznek, hogy kreatívak, alkalmazkodóak legyünk. Előfordult, hogy kezdés előtt úgy döntöttünk, hogy megfordítjuk a színpadot, mert úgy jobban elférünk. Van, hogy 16 ember van egyszerre a színpadon, és nehézséget jelent le- és felmenni, vagy külön odafigyelni arra, hogy sehova ne akadjon be a ruhád. Egyszer például nem maradt időnk lejárni a helyszínt, és előadás közben derült ki, hogy nem fog elférni a ló, de végül sikerült megoldanunk. Ettől (is) szép ez az egész.

Milyen a fogadtatásotok?

Egyik előadás előtt elment az áram. A darabjainkban fontos szerepe van a zenének, nem tudtuk áram nélkül elkezdeni. A polgármester a segítségünkre segített, tartotta a kapcsolatot az áramszolgáltató céggel, akik folyamatosan mondták, hogy mindjárt megoldódik a probléma. Aztán kiderült, hogy az egész környéken nincs áram, mert vihar miatt leszakadt egy vezeték. Hát vártunk. A közönség is várt, 3 órán keresztül, türelmesen. Mi közben interaktív módon szórakoztattuk őket. Hihetetlenül hálásak voltak, hogy nem adtuk fel, teljesen felfokozott hangulat volt, boldogok voltak, hogy kitartottunk. De ez egyben azt is jelzi, hogy milyen nagy igény van a programra, hiszen ők is hazamehettek volna fél óra várakozás után. Ráadásul maszkban is jöttek, kicsik, nagyok, családostól. Az előadás után vendégül látnak bennünket, szívüket-lelküket kiteszik, beszélgetünk velük, hihetetlenül jó érzés. Azok a találkozások, amelyek megtörténnek ezeken az utakon, az olyan plusz töltet adnak nekem, amiért érdemes az egészet csinálni.

A települések kiválaszthatják, hogy melyik előadást szeretnék látni?

Igen, jelzik, hogy mit látnának szívesen, de azért ez nagyban függ az adottságoktól is. A Déryné ifjasszonynak a díszlete több helyen nem fért el, ezért készül belőle egy kisebb változat, hogy még több helyen be tudjuk mutatni.

Most a kényszerpihenő idején mivel foglalkoztok?

Elkészült a központunk, ott tudunk próbálni, illetve különböző tréningek is folynak. A pandémiás időszak arra jó, hogy van időnk és lehetőségünk a repertoárt bővíteni. Két előadásunk van, készülünk a következőre, valamint Beregszászon forgattunk egy kisfilmet a pandémia előtt, Blúz címmel, most volt az online bemutatója. Ez is fontos számomra, mert boldoggá tesz, hogy elindult ott a filmgyártás.

Elég jól alakult a pályád, szerencsésnek érzed magad?

Abszolút. Világéletemben azt éreztem, hogy van valami gondviselő erő, ami fogja a tarkómat és vezet. Nem vagyok tervezgetős típus, inkább fatalista, hiszek a sorsban, és érzem azt, hogy valami mindig terelget valamerre. Voltak nekem is olyan pillanatok az életemben, amikor fogalmam sem volt, hogy mi lesz, de mindig lett valahogy. És azt is megtanultam, hogy ebben a szakmában csak egy biztos van, a bizonytalanság.

Kiemelt kép: Ivaskovics Viktor (fotó: Steindl Gabriella)