Szalontay Tünde az Arvisura Színházi Társaságban kezdett dolgozni, akikkel számtalan mozgásszínházi előadást készítettek. Még pályája elején járt, amikor úgy döntött, külföldön folytatja. Hat év után hazatért, és a független színházi világ egyik legismertebb alakjának csapatához, Pintér Bélához csatlakozott. Az életvidám színésznő öt éve szabadúszó, és a színház mellett a tévében, a Munkaügyek és a Válótársak című sorozatokban is láthattuk őt. A mozgás nem csak a színpadon része az életének, az interjúra is a Margitszigetről érkezett. Színészetéről, a szabadúszásról, szorongásról és új munkáiról is beszélgettünk.

Sokat futsz?

Igyekszem odafigyelni arra, hogy rendszeresen sportoljak. Nem csak azért, mert színésznő vagyok, és a színpadon kell a kondíció, hanem mert a mozgás hozzátartozik az életemhez. Jobban érzem magam tőle. Nagyon szeretek futni, jógázni, illetve a Jurányiba járok BodyArt órákra. Ez olyasmi kicsit, mint a jóga, csak intenzívebb, jobban erősít.

A mozgás szeretete vonzott a mozgásszínház irányába?

Annyira összefonódik a kettő, hogy ma már nem tudom kibogozni, melyik is volt előbb.

Chován Gábor és Szalontay Tünde a H@Hamlet című előadásban (fotó: Scallabouche Theatre)

Hat évig játszottál Dániában és Olaszországban. Nem lehetett könnyű meghozni ezt a döntést a pályád elején, itthagyni mindent és külföldön folytatni.

Fiatal voltam és bohó, nem is volt ez annyira tudatos döntés a részemről. Jártam hazai és külföldi kurzusokra, aztán az egyik ilyen workshopot követően jött egy lehetőség, hogy Dániában csatlakozhassak a Teatro Rio Rose csapathoz. Nem kötött akkor Magyarországhoz semmi, csak a színház és a művészet foglalkoztatott, és kicsit itt is akartam hagyni mindent. Abban az időben az Arvisura színházzal dolgoztam, mozgásközpontú előadásokat csináltunk. Egy idő után viszont a csapat elkezdett nyitni a klasszikus színház felé, engem viszont akkoriban még erőteljesen a mozgás érdekelt. Nem is én vetettem véget ennek a munkakapcsolatnak, hanem egyszer csak befejeződött.

Nem okozott gondot idegen nyelven játszani?

Szerencsére kevés szöveg volt az előadásainkban, annyira pedig tudtam angolul, hogy a mindennapi életben elboldogultam, de azért hamar fel kellett szívnom magam. A próbákkal párhuzamosan elkezdtem dánul tanulni, de elég embert próbáló volt számomra a kiejtés, nem volt könnyű dánul játszanom. Olaszul már sokkal inkább, a dallamos nyelv jól passzolt az előadásainkhoz is. Két klasszikus opera, A tolvaj szarka és a Turandot újragondolt változatát adtuk elő, jazz zenekarral, prózai elemekkel, dalokkal. Ég és föld volt a különbség az olasz és a dán nyelvű előadásmód között.

Ezekhez hasonló újragondolt előadásokat csináltatok?

Különböző színházi projektekben vettem részt, ez volt az egyik irány, a másik a BodyWeather Laboratory. Egy butoh táncos alapította Japánban. A butoh egy nagyon különleges japán tánc, a második világháború utáni állapot tragikumából táplálkozik, és ellene megy minden addigi esztétizálásnak. Groteszk, extrém, abszurd. A táncosok meztelenek, fehérre van festve a testük, egyfajta kifordított emberi létet ábrázolnak. A Body Weather butoh elemekre épül, de más tánc és színházi technikát is használ, mindezt kiterjesztve a természet, a táj és az ember ősi viszonyára.

Fotó: Wavrik Gábor

Hat év külföld után mi vezetett haza?

Több minden (nevet). Nagyon jó volt a munka a külföldi társulattal, imádtam velük dolgozni, de egyik országban sem tudtam letelepedni. Eleinte úgy gondoltam, hogy hazaköltözöm, és itthon is és külföldön is játszom majd, de ezt az akkori rendszerben nem lehetett megoldani. A külföldi csapattal általában több hónapig turnéztunk, ezt nem tudtam a hazai szisztémával összeegyeztetni. A lelkem mélyén talán vágytam is arra, hogy végleg hazajöjjek, ezért sem sikerült összehangolni a munkákat, mégiscsak itthon érzem otthon magam.

Amikor hazajöttél, egyenes volt az út Pintér Béláékhoz, vagy volt egy kérdőjel benned, hogy hol folytatod?

Azért volt egyenes az út, mert mielőtt visszaköltöztem volna Magyarországra, hazalátogattam egy rövid időre. Ekkor találkoztam Bélával, akivel anno az Arvisurában színészként sokat dolgoztunk együtt a Magyar Elektrában és a Mester és Margaritában, innen ered a mi barátságunk. Mesélte, hogy tervez egy új előadást, a Sehova kapuját, amiben szánna nekem egy szerepet. Már ez is elindította bennem a gondolatot, hogy lehet, hogy haza kellene jönni.

Volt miért hazajönni.

Igen, és nagyon érdekes visszagondolni arra, hogy mivel a Sehova kapuja próbája pont őszre esett, akárcsak az új olasz darab próbája, választanom kellett.

Viszont lassan már öt éve, hogy nem vagy a Pintér Béla és Társulata tagja. Ennyi év elteltével, úgy hogy a futó előadásokban még játszol, megbántad, hogy véget ér a közös munkakapcsolat?

Nem is megbánás kérdése szerintem, lépnünk kellett. Régóta feszült volt köztünk a munkaviszony, és az a görcs, ami létrejött, nem oldódott fel, pedig többször is leültünk megbeszélni a dolgokat. A futó előadásokat örömmel csinálom most is, viszont újat már nem próbálok.

Szalontay Tünde (j) a Kaisers TV? Ungarn című előadásban

Hosszú ideje vagy szabadúszó, független színésznő. Adja magát a kérdés, hogy nem szerettél volna sosem kőszínháznál dolgozni?

Nem voltam még sosem társulati tag kőszínháznál. Persze, nem tagadom, hogy felmerült bennem, hogy könnyebb lenne elszerződni valahova, mert a szabadúszás nehéz terep, sok szorongással jár, és most a TAO megszűnésével még nagyobb lett a bizonytalanság. Azok a helyek, ahol fellépünk, mintha meginogtak volna. Az előadások közben nem érezni ebből semmit, de minden más pillanatban igen. A szabadúszók számára emiatt talán az eddigieknél is nehezebb lesz, de engem a körülményektől függetlenül alapvetően egy alkotócsapat vagy egy izgalmas projekt mindig lázba hoz.

Azt nyilatkoztad nemrég, hogy az alternatív színház a részeddé vált, ebben is mozogsz otthonosan. Hogy látod, még mindig éles a határ a nagyszínházak és a független társulatok között?

Régen mindkettő sokkal zártabb világ volt, ma már viszont sokaknak megadatik, hogy kőszínházban is dolgozhassanak. Körülbelül tizenöt évvel ezelőtt, az hogy Béla rendezhetett a Nemzeti Színházban, hatalmas dolog volt. Jordán Tamás, az akkori igazgató hívta oda a társulatot és így mutattuk be ott a Gyévuskát.

Ma már sokkal természetesebb az átjárás, bár talán kőszínházból könnyebb a független szférába jönni, mint fordítva. Az viszont tagadhatatlan, hogy sokkal nyitottabb mindenki, eltűnt a merev határ, és például sok végzős, aki nem kerül be klasszikus társulathoz, független lesz. Ilyesmire régen nem nagyon volt példa, talán fel sem merülhetett.

Szalontay Tünde és Elek Ferenc a Munkaügyek című sorozatban (fotó: mediaklikk.hu)

Az elmúlt években egyre több sorozatszerepet is kaptál. A Munkaügyek volt talán az első nagyobb. Hogyan választottak ki Erzsébet szerepére?

Murányi Tünde, aki Katalint alakította a sorozatban, megbetegedett a forgatás előtt, ezért kicsit átírták a történet elejét, hogy valaki pár rész erejéig helyettesítse őt. Így érkeztem meg én Erzsébetként a sorozatba. Rövidebb beugrásról volt szó, így mikor befejeztük azt a pár részt, amire szerződtem, úgy voltam vele, hogy akkor ez ennyi volt, de szóltak, hogy folytassuk. Mentünk tovább a felvételekkel, majd még tovább. Egészen a végéig. Jó munka volt, de azért nehéz is, a forgatókönyvíróknak ugyanis nem volt idejük arra, hogy teljesen átírják a történetet, felépítsenek egy új karaktert, új szöveget adjanak neki. Ehhez képest a Válótársak más volt.

Az egy remek szerep volt! Úgy tűnt, hogy azt nagyon is élvezted.

Igen, nagyon klassz munka volt! Scherer Péterrel volt a legtöbb közös jelenetem. Pepét az Arvisura óta ismerem, többször játszottunk együtt, például a Szentivánéji álomban sok-sok évvel ezelőtt épp egy szerelmespárt. Nagyon jó volt vele újra együttdolgozni. Amikor forgattuk a Válótársakat, akkor még nem lehetett tudni, hogy a nézők mit szólnak majd Arankához, ehhez a kicsit őrült, túlfűtött nőhöz, aki a sorozatban voltam. Ahogy bemutatták, már éreztük, hogy jól sikerült. Megismertek miatta az utcán, kedvesek voltak, többen írtak is.

Szalontay Tünde és Scherer Péter a Válótársak című sorozatban

A Válótársakban a szexus eléggé meghatározta a figurádat. Az egyik előadásodban a partnereid pedig anyaszült meztelenül is játszanak. Az ilyen extrém helyzetek mennyire kísérleti munkák? Mennyire lehet belőlük tanulni?

A Négy fal között című előadásra gondolsz, abból is nagyon sokat tanultam. Kis térben, kevés ember előtt adtuk elő, és olyan egyszerűen, természetesen kellett játszani, majdnem mint egy filmforgatás közben. Ez a fajta színház, ami ennyire lecsupaszítva, testközelben zajlik, nagyon finom játékot igényel, miközben itt a figurák nagyon is extrémek, durvák voltak.

Készülsz most újabb, különleges bemutatóra?

A Scallabouche Theatre előadásában, a Kettenben játszom majd együtt Elek Ferivel. Ez egy izgalmas, igaz történet egy bankrabló házaspárról, akik hosszú évekig jártak Csehszlovákiából Ausztriába bankot rabolni. Mindig más álruhát találtak ki. Erre készülök most.

A Scallabouche-sal csináltátok a Frank Steint is, ami szintén nem egy klasszikus előadás. Neked mindig is ilyen, a megszokottól eltérő, újszerű munkáid voltak?

Általában igen, miközben talán pont ezért, valahol mélyen belül vágynék a klasszikus kalandra is. Kipróbálnám, milyen egy előadást, egy szerepet a hagyományos módon felépíteni. Eközben pedig azt látom, hogy a kőszínházak ma már egyre többször elrugaszkodnak és eltérnek a megszokottól, és ilyen értelemben is a független szcéna és a nagyszínházi világ közelít egymáshoz.

Négy fal között, a Tünet Együttes előadása

Azon nem gondolkodtál még, hogy te magad készíts egy előadást, akár egy monodrámát?

Régóta játszom a gondolattal. Jó lenne valami saját dolgot létrehozni, meg szükség is lenne rá. A Színművészetin a záróvizsgámhoz ugyanis egy monodrámát még meg kell csinálnom. Gyűjtöttem is témákat. Az egyik, ami nagyon megfogott, egy olasz költőnő, Alda Merini élete. Nagyon érdekes életútja volt, tíz évig volt pszichiátrián, hívő katolikus, négy gyereke született, és majdnem megkapta a Nobel-díjat. Rajta keresztül szeretnék megfogalmazni gondolatokat a nők szerepéről a családban, a művészetben, de még nem találtam meg ehhez a megfelelő formát. Aztán továbbra is érdekel az éneklés, a zene. Jó lenne egy olyan alkotótárs, akivel inspirálnánk egymást, mert azt érzem, hogy én egyedül nem tudnám ezt végigvinni.

Említetted, hogy a szabadúszás szorongással jár. A sportolás feltölt, de gondolom a családnak is fontos szerep jut az életedben.

Van egy tízéves kislányom, ő a legfontosabb az életemben és az apukája, aki a társam. Ők ketten nagyon sokat segítenek, és támaszaim, akkor is, amikor esetleg nehezebb időszak van. Bár ha valami nem úgy sikerül, akkor bármit mondhatnak, azt nekem magamban, egyedül kell helyretennem. Az ember ilyenkor elkezd feleslegesen rágódni. Tudjuk, hogy nem jó, mégis kesergünk, és a csalódás után nem azt nézzük, amink van, hanem csak azt látjuk, amit elvesztettünk, miközben az sosem volt a miénk. Ez okoz nekem néha lelki nehézlégzést.

Visszatekintve 2018-ra, milyen év volt számodra?

Először, amikor visszagondoltam rá, nem voltam túl vidám. Aztán csináltam egy listát, és azt tudom mondani, hogy hasznos volt számba venni, mi minden történt. Szerencsére sok jó dolog is eszembe jutott. Ilyen volt például, amikor nyáron forgattam egy olasz filmben, Natale a 5 stelle-ben, ami a Netflixre készült, én vagyok benne az olasz tolmács. Nagyon izgalmas munka volt az is, amikor Grencsó István jazz szaxofonos megkért, hogy olvassam fel a verseit. Improvizatív jazz előadásokat csináltunk, több helyszínen felléptünk vele és lemez is készült belőle. A lista végére érve több volt a pozitívum, de a negatívak mindig jobban fájnak.

Tele vagyok energiával, nyitottan állok a kihívások elé. Most elindult egy új dolog, a KortársPR-ral elkezdtünk együtt gondolkozni, együtt tervezni. Elsőre kicsit fura nekem ez a helyzet, mert ennyire szervezetten még nem segített nekem kívülről senki. Kíváncsian várom, hogy így, átgondoltabb formában mit tudunk együtt elérni.

Jasinka Ádám írása

Kiemelt kép: Szalontay Tünde az olasz Natala a 5 stelle című filmben