Takács Nóra Diána 2007-ben Ascher Tamás és Novák Eszter osztályában, zenés színész szakon szerzett diplomát a Színművészetin. Még ugyanebben az évben az Örkény Színházhoz szerződött, ahol már 12 éve láthatja őt a közönség a legkülönfélébb szerepekben. Az idei évadban sem volt híján a különleges színpadi produkcióknak, hiszen a szezont a rendezőszakos hallgatókkal készített Secondhanddel nyitotta, év végén kezdte próbálni Shakespeare Macbeth-jét, amelynek összes szereplőjét négyen játsszák, és az ő hangja is hallható Polgár Csaba vizualitásra nagyon is építő, a 21. századi technikai vívmányokat mélyen kiaknázó rendezésében, A lélek legszebb éjszakájában. Takács Nóra Diána elmesélte, miért kellett kiszállnia a POSZT versenyprogramba beválogatott Secondhandből, milyen a nézők között játszani és mennyire fájó elengedni egy előadást?

A Secondhanddel kezdtétek az idei évadot, rendezőszakos egyetemistákkal közösen dolgoztatok ezeken az interjúanyagokon. Milyen volt a munka?

Különleges. Már 2018 tavaszán elkezdtünk vele foglalkozni, akárcsak mint most az évad végén a Kertész utcai Shaxpeare-mosóval. Nagyon érdekes volt az, ahogy nekifogtunk, a Secondhandet ugyanis teljesen a semmiből hoztuk létre, nem volt egy fix darab, nem voltak jelenetek, csak az írónő, Alekszijevics vaskos riportgyűjteményei. Mindenki elkezdte olvasni a könyveket és kiválogattuk azokat a történeteket, amelyek megérintettek minket. Olvasni is nehéz volt, elképzelhetetlen borzalmakról mesélnek a riportalanyok, főleg a csernobili kötetben. A rendezőszakos hallgatók közben kiválasztották azokat a színészeket, akikkel együtt szerettek volna dolgozni, így láttunk neki a közös munkának. Amikor visszajöttünk a nyári szünetről, akkor fordultunk rá a célegyenesre, és akkorra állt össze a közel végleges anyag. Rengeteg olyan jelenet készült, ami nem került be az előadásba. Sajnos azonban már nem játszom benne.

Jelenet a Secondhand, szovjetűdök című előadásból (fotó: Horváth Judit)

Mi történt?

Már a főpróbahéten éreztem, hogy valami nincs rendben, de akkor még nem tudtam, mitől rekedhettem be ennyire. Elmentem orvoshoz, és így derült ki, hogy porallergiám van, és aki látta az előadást, az tudja, hogy milyen nagy mennyiségű ruhával dolgozunk a színpadon, az a díszlet és a jelmez egyszerre. Amíg benne voltam az előadásban, nem múlt el a rekedtségem, ezért kellett sajnos kiszállnom, decemberben játszottam utoljára.

Volt ott egy kis szüneted, vagy akkor már egyből elkezdtetek dolgozni a Macbeth-en?

Év végén kezdtük, de voltak előolvasópróbák, mivel négy szereplőre lett adaptálva, ezért Gáspár Ildi (a rendező – szerk.) már nagyon korán szerette volna hallani, hogyan szólal meg az előadás, érthető-e a sok szereplőváltás miatt az, hogy ki kicsoda lesz a történetben. Azt hiszem négyszer olvastuk így össze novemberben és aztán decemberben kezdtünk el vele intenzíven foglalkozni.

Nagyon érdekes munka volt, mert ez az egész múzeumi közeg a próba során körvonalazódott, az, hogy én leszek a tárlatvezető, és hogy pontosan mit is csinálok majd, miket mondok a nézőknek, és hogy én viszem végig az ívét ennek az egésznek. Megvolt a szövegkönyv, Shakespeare Macbeth-je, de a keretét menet közben alakítottuk ki.

Jelenet a Macbeth-ből (fotó: Horváth Judit)

Az is különleges, hogy bejátsszátok az előadás alatt az egész Örkény Stúdiót.

Igen, ezt is tudtuk már az elejétől fogva, mert Ildi szerette volna, hogy kimenjünk, és a közönséget is vigyük magunkkal. Ott a Stúdióban nem érdemes nagyon nagy díszletet csinálni, hiszen picike, ezért annak a térnek az adottságait kell kihasználni. Az volt az alapkoncepció, hogy olyan berendezéseket használjunk, amik egy múzeumban is lehetnek, így van egy vitrinünk, pár puffunk és lényegében ennyiből áll a díszlet. Az is különleges, hogy a szünetben sem áll le az előadás, akkor válik interaktívvá, és a második felvonás elején már a nézők is részesei lesznek a történetnek.

Volt már ilyen előadásod, amikor a nézők között kellett játszanod?

A Két néni, ha megindul az előcsarnokban ugyanilyen, olyan értelemben, hogy egymással szemben ülnek a nézők és mi köztük játszunk, és van, hogy le is ülünk hozzájuk. Meg kell szokni az ilyen játékmódot, sosem lehet tudni, hogy melyik este milyen lesz a közönség, ki mennyire akar részt venni benne. Lehet érezni az embereken, hogy befeszülnek-e a közelségünktől. Sokat számít az előadás hangulatát és lendületét tekintve, hogyan reagálnak a nézők. A Macbeth például azelőtt elkezdődik, hogy leülnének, hiszen együtt megyünk be az aulából. Nagyon sokan megijednek attól, hogy körbe kell járni a vitrint, meg kell nézni a koronát, sokszor bátorítani is kell őket, mert megpróbálnak elslisszolni, hogy minél gyorsabban leüljenek, de az a tapasztalatom, hogy elég hamar felszabadulnak. Aki meg akar, az el tud bújni, de volt olyan, hogy azokra a kérdésekre, amiket felteszek közben, hogy ki mit tud a koronáról, teljesen jól kommunikáltak. Fel kell mérnem nekem is, hogy milyen beállítottságú a közönség.

Két néni, ha megindul (fotó: Örkény Színház)

A keretet adó történet mellett többféle szövegből áll össze az előadás, vannak benne egészen régies nyelvezetű részek is, különleges ötvözete, játéka ez a koroknak.

A keret játszódik ma, innen utazunk vissza Macbeth korába. A tárlatvezetői szövegek a sajátjaink, pont annyi információt mondok, hogy a nézőket segítsem, hogy könnyebb legyen megérteni azt, éppen hol járunk a történetben, és ki melyik szereplőt alakítja. Nagyon érdekes, hogy ezáltal a helyszínek is megteremtődnek, szeretem, hogy még időjárás-jelentést is adok, hogy éppen ott, ahol vagyunk jó vagy rossz idő van-e. Ezek a részletek segítik a nézőket, hogy magukban felépítsék a helyszínt, kiegészítsék azt, amit látnak.

Jobb egy ilyet játszani, mint egy klasszikus, kosztümös változatot?

Nem lehet szerintem összehasonlítani, másfajta a kettő, önmagában már azért is, mert itt több szerepet játszunk. Amikor Lady Macbeth vagyok, nem gondolok arra, hogy egyébként én vagyok a tárlatvezető is, nem szabad előre tudnom a történetet, miközben pontosan kell vezetnem a nézőt. A nyíltszíni váltásokat például apróságokkal érzékeltetjük, sokat agyaltam azon, hogy majd a jelmezemben, a kosztümömben hogyan leszek én férfi? Gondolkodtunk abban is, hogy legyen esetleg nadrágkosztümöm… de rájöttünk, hogy jó így, mert egy olyan egyszerű dologgal, hogy ki van-e bontva a hajam, vagy pedig összefogom, lehet érzékeltetni a nemek közti váltást. Igyekeztünk csak azokat az eszközöket használni, amik egy ilyen múzeumi dolgozónál ott lehetnek.

Jelenet a Tóték című előadásból (fotó: Gordon Eszter)

Az évad végén játszottátok a Tótékat 100. alkalommal. Szép sikerszéria.

Hat éve megy már, és öröm számunkra, hogy nem csak mi szeretjük nagyon, hanem a közönség is, pedig ez sem egy tipikus feldolgozás. Nem a színdarabot játsszuk, hanem a kisregényből készítette el Gáspár Ildi az adaptációt. Annyiban hasonlít a Macbeth-hez, hogy a Tótékban is több szerepet játszunk, sőt narráljuk is magunkat, azzal a különbséggel, hogy ezeket itt nem mi találtuk ki, hanem Örkény kisregényének szövegét mondjuk.

Egy ilyen hosszú ideje futó előadásnál mi az, ami frissen tart? 100 este után is kell még foglalkozni az anyaggal?

Persze! Egy idő után jóval kevesebbet játsszuk, havonta már csak egy-két alkalommal, és akkor azért előtte fel kell készülni, át szoktam nézni a szöveget. Nem az egészet, de vannak nehezebb részei, monológok, azokat biztos, ami biztos, mindig elmondom előtte, de most legutóbb olyan nagy szünet volt két előadás között, hogy az egészet átolvastam.

Amikor lekerül egy előadás a repertoárról, mennyire tudod elengedi azt, ami a szívedhez nőtt?

Ez mindig nehéz ügy. Annak idején a Bohéméletet nagyon szerettem, sajnáltam, hogy levettük, de nyilván egy idő után mindennek elfogy a közönsége, és érezzük mi is, hogy itt a vége, szóval nem ér meglepetésként. A Jógyerekek képeskönyvét is szerettük játszani, de eljárt felette az idő. Másrészt folyamatosan jönnek az újabb és újabb előadások, kell a hely is nekik, és ezt az ember elfogadja, mert mégiscsak ez a természetes rendje a dolgoknak. Frissen végzett főiskolásként nehéz volt az első darablevétel, az, hogy ezt már többet nem játsszuk, de hozzászokik az ember, hogy ez így normális.

Jelenet a Macbeth-ből (fotó: Horváth Judit)

Az egyetem elvégzése után egyből az Örkényhez kerültél, ennek már 12 éve, és sokan szinte alapító tagok vagytok. Mi lehet szerinted a társulat titka?

Jól érzem itt magam, tulajdonképpen a családommá vált ez a kis csapat. Hogy mi lehet a titok? Talán az, hogy Pali (Mácsai Pál, az igazgató – szerk.) nagyon jól válogatja össze a társulatot, mindig jönnek fiatalok, megújulunk, frissülünk, létrejött az Örkény Stúdió is, több lehetőségünk van játszani.

Jövőre több bemutatónk is lesz, mint idén volt, jelen pillanatban azt tudom, hogy a Bodó-féle Kertész utcai Shaxpeare-mosó mellett benne leszek a Zűrzavarban is, amit Polgár Csaba rendez. Csabával nagyon szeretek együtt dolgozni, a gimnázium óta, lassan húsz éve ismerjük egymást, együtt jártunk a főiskolára is. Játszottam az első rendezésében, és remélem játszani fogok még nála ezután is.

Kiemelt kép: Takács Nóra Diána az Örkény Kerten (fotó: Wikipedia)