Eheti Broadway ajánlónkban a kritikusok által egyik legizgalmasabb musicalnek titulált Gypsy-vel foglalkozunk. Az előadás Sondheim fénykorát idézi meg, azonban nem mondhatjuk, hogy a történet idejét múlt. A Gypsy több felújítása a 21. században is nagy sikernek örvendett New York-ban és Londonban egyaránt.

Gypsy

Az 1959-ben bemutatott musical visszarepíti a nézőket a ’20-as évek Broadway kultúrájába, ahol a meghatározó műfaj az úgynevezett vaudeville volt. A 19. században népszerű amerikai zsánert a kabaré előzményeként tartják számon. A szórakoztató műfaj általában táncból, énekből, komédiából állt, a jelenetek nem hordoztak magukban történetet vagy üzenetet. A Gypsy egy igaz történetet állít színpadra, amely a vaudeville végső korszakában játszódik. Főszereplőnk, Rose igazi archetípussá vált, ő a „show-biznisz” anyuka, aki két lányán éli ki azt a saját vágyát, hogy sztár lehessen a színpadon. A szép és ígéretes tehetség, June már gyerekkorától járja a színházakat ugyanazzal a műsorszámmal, amit anyja tanított neki. A show-ból azonban nem marad ki a kevésbé tehetséges Louise sem, aki általában a háttérbe – vagy éppen egy tehén jelmezbe – kényszerül testvére mellé. Louise azonban ezt nem bánja, elismeri, hogy nővére tehetségesebb, és a színpadi fények és csillogás helyett sokkal egyszerűbb életre vágyik. A két testvér arról álmodozik, hogy anyjuk negyedjére is férjhez megy, hátrahagyva toxikus ambícióit.

Boyd Gaines, Laura Benanti és Patti LuPone a Gypsy-ben (Fotó: Joan Marcus)

A darab legnagyobb tragédiája a gyorsan múló idő, amely, habár magától értetődik, mégis váratlanul éri a karaktereket. June és Louise már fiatal felnőttek, anyjuk mégis újra és újra ugyanazzal a vaudeville show-val kényszeríti őket a színpadra. A gyerekes előadás immár nevetségessé válik az erőltetett jelmezekkel és koreográfiával együtt. A lányokat többé nem tudja az anyjuk kilenc évesnek „eladni”, sőt a pontos életkorukat ők maguk sem tudják megmondani. Mindezek tetejében a családnak azzal is szembesülnie kell, hogy a színházi életben komoly műfajváltozások zajlanak le, és a vaudeville népszerűségét átveszi a burlesque nyers és erotikus világa. Rose azonban nem adja fel, alkalmazkodik az új műfajhoz. June távozása után Louise-t kényszeríti az új közönség elé, és szokásos produkciójuk, a Let Me Entertain You egészen más értelmet nyer. Az ártatlan vaudeville-gyerek végül eléri a sikereket burlesque-felnőttként. De milyen áron? Vajon Rose a gyereke vagy saját érdekében cselekedett az élete folyamán?

A Gypsy amellett, hogy rendkívül pontos körképet ad a ’20-as évek amerikai show-bizniszének kegyetlen valóságáról, sok-sok morális kérdést is feltesz a közönségnek a nevelésről, hírnévről és a boldogságról. Rose ugyan szélsőséges példája a sokat elváró szülőnek, mégis életszerűen jelenik meg a színpadon. A musicalek világában legendás karaktert játszó színésznők mind másképpen közelítik meg az anya személyiségét. A harmadik Broadway felújításban a Sunday in the Park with George és az Into The Woods sztárja, Bernadette Peters kapta meg Rose szerepét. A színésznő empatikusan formálja meg a karaktert, hiszen az anya a darab végén szembenéz saját magával, és észreveszi, hogy cserben hagyta a gyerekeit. „Ez a felismerés teszi Rose-t emberivé, és több lesz, mint egy karikatúraszerű, színházi anyuka paródia.” A 2008-as felújításban Tony-díjjal elismert Patti LuPone (Company) sem szörnyetegként látja karakterét. Az ő szemében az anya csupán egy ambiciózus ember, aki néha túl messzire megy, viszont a gyerekei iránt érzett szeretete motiválja. A karakter adott. Az, hogy elítéljük vagy megértjük a tetteit, csak rajtunk, nézőkön múlik.

Lenora Nemetz, Alison Fraser és Marilyn Caskey a Gypsy-ben (Fotó: Joan Marcus)

A Gypsy az úgynevezett book musical alműfajba tartozik, és nem utolsósorban az egyik legelismertebb alkotás ebben a zsánerben. A történet alapjául egy 1957-es önéletrajzi könyv szolgált, amely egy korabeli streptease táncos, Gypsy Rose Lee életét mutatja be szigorú anyja, Rose árnyékában. Az eredeti produkció 1959-ben kapott helyet az Imerial Theatre-ben, nagy népszerűsége és kiváló kritikai visszhangja ellenére azonban nem kapta meg a legjobb musicalnek járó Tony-díjat. Az előadás újabb példa arra, hogy a díjak száma nem feltétlenül tükrözi a produkció minőségét, hiszen a Gypsy 1960-ban versenyzett, amikor a versenytársa Rodgers és Hammerstein musicalje, A muzsika hangja volt. Azonban a felújított darabok már nem maradtak „Broadway Oscar” nélkül, Rose pedig az egyik legikonikusabb musical szereppé vált.

Stephen Sondheim, Jule Styne és Arthus Laurents legendás darabja azóta bejárta a világot. Nem csak a West Endre, de más európai országokba, Észtországba és Csehországba is eljutott. A klasszikus musicaleket idéző hangzásvilág, a magával ragadó történet és az összetett karakterek hazánkban leginkább az Operett színpadán találhatnának közönségükre. A Gypsy egy fontos mérföldkő a zenés színház kultúrájában, szóval ennek megismerése fontos eleme annak, hogy teljes képet alkossunk erről az összetett műfajról.

Kiemelt kép: Bernadette Peters a Gypsy-ben (Fotó: Playbill)