A következő nagy sikerű Broadway musical ismét az 1970-es évekből származik, és csakúgy, mint a korábban bemutatott Company, A tánckar is remek példája a New York-i színdarabok időtlenségének.
Van egy általános vélekedés a Broadway musicalekről: az, amit bemutatnak, messze áll a valóságtól. Az eseményeket eleve abszurddá teszi a legalapvetőbb műfaji jellegzetességük, miszerint a karakterek a semmiből kezdenek énekelni és táncolni. Nehezen lehet elképzelni, hogy egy ilyen műfajjal hatékonyan fel lehet dolgozni valós eseményeket. Erre a gondolatra azonban a Broadway egyik legnagyobb klasszikusa, A tánckar című előadás cáfolhat rá a legjobban, amely azt az igazságot állította a színpadra, amelyről egy átlag nézőnek addig sejtelme sem volt.
A tánckar (A Chorus Line)
Ahogy a függöny felemelkedik, rögtön szemünk elé tárulnak A tánckar szokatlan főszereplői. A táncosok jelenléte önmagában nem meglepő, hiszen minden zenés show alapvető résztvevői a swingerek, viszont az, hogy csak ők állnak a színpadon, meglehetősen bizarr. Hol van a főszereplő, aki majd drámaian előadja nekünk, nézőknek a cselekményt, amelyet persze teatralitása kellően elidegenít? Nos, ez az előadás az ellenkezőjét kínálja. Vagy ahogy az eredeti darab rendezője, Michael Bennett fogalmazott: „az igazság van a színpadon.”
„Ki is vagyok én? Az önéletrajzom? Egy kép egy emberről, akit nem ismerek.”
A tánckar tizenhét háttértáncos sokszor megdöbbentő, egyéni történeteit viszi színpadra, akik a szemünk előtt vesznek részt egy fiktív Broadway musical meghallgatásán. A különböző életkorú és kinézetű férfiak és nők a helyszínen mindent megtesznek azért, hogy a közönség soraiban ülő rendezőt annyira lenyűgözzék, hogy végül őket válassza be az összesen nyolc fős tánckarába. A meghallgatás elkezdődik, a színvonal és az elvárások magasak, a táncosok tehetségükkel akarják bizonyítani, hogy ők a legalkalmasabbak a szerepre. Azonban még nem tudják, hogy ez a meghallgatás nem olyan lesz, mint a többi. Kevesen gondolunk bele, mi mindent adtak fel ezek az emberek ezért a pár mozdulatért, néhány percért, amit láthat belőlük a rendező, mielőtt elutasítja őket. Sőt, talán abba sem gondolunk bele, hogy ezek a tökéletesen trenírozott táncosok is emberek, egyéni háttértörténettel. A tánckar azonban ezt örökre megváltoztatta.
Ez a musical a világ első színpadra állított valóságshow-ja, amelyet valódi táncosok történetei ihlettek. Michael Bennett 1974-ben maga köré gyűjtött egy csapat Broadway táncost, hogy az amerikai színházipart érintő válság idején őszintén beszélgessenek egymás között. „Rólunk szeretnék beszélni. Hogy honnan jöttünk, miért lettünk táncosok, mik a lehetőségeink.” – kezdte Bennett a már-már terápiás beszélgetéseket, amelyek egyre mélyebbé és intimebbé váltak. Szóba került a résztvevők magánélete, gyerekkora, szexualitása, külső megítélése és félelmei. A beszélgetésekből egy harminc órás hanganyag lett, amelyet 1975-ben Bennett Marvin Hamlisch, Edward Kleban, James Kirkwood Jr. és Nicholas Dante segítségével állított színpadra egy musical formájában.
A tánckar végső formájának létrehozása azonban éppen az alapjául szolgáló történetek valósága miatt nem ment zökkenőmentesen. A valódi művészek tulajdonképpen saját élettörténetükkel felvételiztek a színdarabba, amelyeknek jogait is el kellett adniuk, hogy létrejöhessen a musical a ma ismert formájában. Egyes karakterek háttértörténete és tapasztalatai egyenesen az eredeti Broadway szereposztás színészeinek élményein alapulnak, azonban nem minden táncos kapta meg saját karakterének a szerepét. Bennett végül megkérdőjelezhető módszerekkel kezdte meg a próbákat, amelyeket a színészek úgy éltek meg, mintha minden nap egy stresszes meghallgatáson vennének részt, ahonnan a rendező bármikor elküldheti őket.
A tánckar próbafolyamata és a kész előadás cselekménye között rengeteg párhuzam figyelhető meg: a karakterek ugyanúgy nyílnak meg Zach, a rendező előtt, mint ahogy a színészek nyíltak meg Bennettnek saját történeteikkel, a színészek mégis a rendező sokszor kegyetlen módszerei ellenére is büszkék arra, hogy részesei voltak a produkció megalkotásának. Ez utóbbiról árulkodhat az ominózus What I Did for Love című dalbetét sokatmondó szövege is: „Tettük, amit tennünk kellett. Nem felejtem, nem bánom, amit a szerelemért tettem.” A cél az volt, hogy a világ megismerje egy addig nem eléggé megbecsült művészcsoport felszín alatt rejlő, igazi érzéseit, amely egy előadás során nem derülhetett ki. Ezt reprezentálja A tánckar végén bemutatott fiktív musical, ahol az addig megismert karakterek újra felszínes tömeggé válnak. Ahogy elkezdődik az igazi előadás, a táncosokat nem lehet többé megkülönböztetni, hiszen ugyanolyan ruhában, ugyanúgy mozognak és énekelnek.
„Tánc: 10; Kinézet: 3”
A külsőjükről megítélt táncművészek történetei mindenképpen tanulságosak a színházipar számára, azonban az alkotók nem voltak biztosak abban, hogy a közönség hogyan fogadja majd a háttértáncosok valódi személyiségének leleplezését. A darab azonban soha nem várt sikert aratott: kilenc Tony-, két Olivier- és egy Pulitzer-díjat zsebelt be, valamint 1997-ig a leghosszabb ideig játszott Broadway musical volt 6137 előadással. Ezt a számot Andrew Lloyd Webber macskái szárnyalták csak túl 1997-ben. 2025-ben, az eredeti produkció ötvenedik évfordulóján már tervben van az ötödik felújítás, valamint egy Netflix sorozat is készülhet a táncosok történeteiből Ryan Murphy rendezésében.
Az előadás azóta olyan Broadway klasszikussá vált, amely a művészek körében is nagy tiszteletet érdemel. A tánckar negyvenedik évfordulója alkalmából a Public Theater-ben az amerikai zenés színház jelenét képviselő Hamilton színészei idézték fel a musicalt, amely hasonlóan meghatározó volt saját korában. „Negyven évvel ezelőtt A tánckar újraértelmezett mindent és azt mondta, egy pillanatra kerüljön át a reflektorfény a sztárokról azokra az emberekre, akik a háttérben vannak, de legalább annyira felelősek a show működéséért. Ők azok, akik valójában felépítik ezt, akik az életüket szentelik a művészetnek. Most itt az ideje, nem csak központba helyezni, de megkérdezni őket a múltjukról, a történetükről. Derítsük ki, kik ők, hogyan kerültek ide. Tudják mit? Ez az igazi show! A tánckar ezt megcsinálta, és megváltoztatta az amerikai zenés színházat.” – mondta az eseményen a Public Theater művészeti vezetője, Oskar Eustis.
A tánckar a magyar közönség számára is ismerős lehet, hiszen 1985-ben elkészült a színdarab film adaptációja, Michael Doughlas főszereplésével. Azonban a produkció leginkább a színpadon válhat autentikussá. Mivel a darab a táncosok élettörténetét helyezi a középpontba, és egy meghallgatást tár fel a közönség előtt, azt gondolom, hogy igazi táncművészek tudnák a legjobban életre kelteni. Már önmagában a próbafolyamat egy igazi kihívás lehet akár az Erkel vagy a Nemzeti Táncszínház művészeinek, nem csak a koreográfia, hanem a történetmesélés szempontjából is. Sőt, akár egy saját élményeken alapuló verziót is érdekes lehet összeállítani a hazai közönség számára, amelynek a végeredménye egy új előadás lenne, amely egy magyar tánccsoportot tudna reprezentálni.
Kiemelt kép: Részlet A tánckar című musicalből (Fotó: Sara Krulwich)