2008-ban két tanári diplomával a zsebében felvételizett a Színház- és Filmművészeti Egyetem bábszakára, ahová legnagyobb meglepetésére fel is vették. Ötödéves korában megrendezte Janne Teller Semmi című könyvének színpadi adaptációját a Budapest Bábszínházban, ahová ezután le is szerződött. Szereti a színészi feladatait is, de ebben az évadban báb- és látványtervezőként, illetve rendezőként dolgozik elsősorban. Interjú Hoffer Károllyal.

Hogy jött a színészet, a báb az életedbe?

Amikor el kellett dönteni, hogy mivel foglalkozzak, akkor kettő dolgot kértek a szüleim, hogy ne legyek pedagógus és színész. Ehhez képest van két pedagógus és egy színész diplomám (mosolyog). A második egy rajztanári, ezen a szakon volt egy csodálatos mesterem, Kocsis Zsolt, aki bábot is tanított nekünk. Amikor befejeztem a tanárképzőt, lett volna lehetőségem tanítani. Hiszek az élményszintű oktatásban, hiszem azt, hogy ha egy óra jól van megtartva, akkor az akkora élmény a gyerekeknek, hogy nem kell otthon leülni és magolni tovább. Erre viszont nagyon sokat kell készülni. Akkor én úgy gondoltam, hogy nem biztos, hogy ezt én igazán jól tudnám csinálni, de van egy hely, ahol lehet csodákat művelni másfél órában, és az a színház. Jelentkeztem a Kolibri Színház stúdiójába, ahol azt mondták, hogy túlkoros vagyok.

Hány éves voltál akkor?

22. Végül egy különbözeti vizsgával felvettek, egyből másodévre. Ennek az évadnak a végén rögtön indult a Színműn a bábszínész képzés, ahová én nem is akartam igazán felvételezni, de Szívós Kari és Török Ági addig biztattak, hogy végül megpróbáltam. Engem lepett meg a legjobban, hogy felvettek. Jött öt év az egyetemen, 28 éves voltam, amikor elvégeztem. Egy évvel később jelentkeztem a doktori iskolába, amiből még van két évem. Túl vagyok az abszolutóriumon, most jön majd a disszertáció megírása, a szigorlat, a védés.

Mi a témád?

Az alkalmazott zene dramaturgiai funkcióit kutatom bábszínpadon, hogy mennyiben különbözik a színházi zenének a prózai színházi része a bábtól. Mi az, ami a bábban egészen speciális. Elég izgalmas téma, és nem nagyon van szakirodalma, tényleg kutatásra váró terület.

Teszárek Csaba, Hoffer Károly és Tatai Zsolt a Hétfejű tündér című előadásban (Fotó: Budapest Bábszínház)

Hogy kerültél a Bábszínházhoz?

Harmadévesek voltunk, amikor először jöttünk gyakorlatra. A Hattyúk tavát rendezte Balázs Zoltán. Engem a színház Siegfried szerepére kért fel, ez volt itt az első bemutatóm. Utána negyedévben játszottam a Hétfejű tündérben, ami egy egészen kicsi kamara előadás, ötödévben pedig megkaptam a lehetőséget igazgató úrtól, hogy megrendezhessem az első darabomat, ez lett a Semmi. Ezután döntöttem úgy, hogy szeretnék ide leszerződni.

Mesélsz a Semmiről egy kicsit? Elképesztően sikeres előadás lett. 

Eléggé csalódott voltam az egyetem legvégén, mert azt éreztem, hogy nagyon sokat dolgozunk, de mégis mindent csak 60%-osan sikerül megcsinálni az összes igyekezetünk ellenére. Szóval volt egy szolid kiábrándultság bennem. Az egyik élethelyzetből a másikba való átzökkenés egyébként is mindig nagyon nehéz. Akkor már annyira a nyakunkban volt, hogy jó lenne leszerződni, jó lenne egy biztos hely, jó lenne úgy folytatni, hogy valamelyest együtt maradjon az osztály, de közben meg kell ismerni egy új csapatot, egy új társulatot, egy új hierarchiát. A Semmi tulajdonképpen a beilleszkedő darabom volt ide. Lehetőséget adott arra, hogy oldódjak ebben a közegben. Korábban is jól éreztem magam a Bábszínházban, de akkor került igazán közel hozzám ez a csapat.

Az ember a két élethelyzet közötti váltásnál elkezd kicsit rendszerezni. Én végiggondoltam, hogy mit tanultam az egyetem öt éve alatt, hogy mi az, amit ebből biztosan tovább szeretnék vinni, és mi az, amit nem, illetve azt is, hogy hogyan kellene elstartolni az új helyen. Ez a számvetés maga ez a darab nekem. A belső feszültsége, az üvöltése, az útkeresése, a lázadása, a problémamegoldása, ami valójában nem is a megoldása… akkor ez valahogy nagyon eltalált engem. Pedig teljesen véletlenül vettem meg a könyvet, azt gondoltam, hogy ennyire pofátlan címe nem lehet, hogy Semmi. Nagyon fontos lett nekem, először a könyv, aztán az előadás.

Hogy fogtál neki?

Gimesi Dóri volt a színpadi adaptáció szerzője és a darab dramaturgja. Mielőtt elkezdte megírni a szövegkönyvet, kimentünk vele Drezdába egy előadást megnézni, amit főiskolások csináltak a könyvből. Nagyon hasznos volt, mert láttuk, hogy hogyan gondolkodnak az anyagról Németországban. Segített abban, hogy kitaláljuk, hogyan tudja ez Magyarországon megtalálni a helyét, illetve, hogy mi az, amit a saját műfajunk pluszban hozzá tud majd adni. Találkoztam Janne Tellerrel is, ő az írónő. Tele voltam kérdésekkel, amiknek a felére szegény nem is tudott válaszolni, mert azt mondta, hogy ezt így még soha senki nem kérdezte meg tőle. Sok színpadi verzió készült eddig a Semmiből, de bábos előadás még nem. Nagyon örült annak, hogy végre lesz ilyen is.

Előadáskép a Semmi című darabból (Fotó: Budapest Bábszínház)

Eljött megnézni?

Tavaly volt itt a Könyvfesztiválon, és jött dedikálni is a Bábszínházba, de sajnos az előadásra nem ért ide, úgyhogy nem látta.

A társulat mit szólt ahhoz, hogy ötödéves színészhallgatóként jössz, és akkor rendezed őket? Hogy fogadták ezt?

Tudom, hogy elég kemény dió vagyok, nagyon nehéz velem, amikor ennyire lelkes vagyok és bepörgök (mosolyog). Én magam is zenélek, és tudtam, hogy a Bábszínháznak van egy csodálatos zenekara, akik csak ritkán adnak egy-egy koncertet. Azt éreztem, hogy ha itt van egy ilyen banda, ahol tényleg minden hangszer remek kézben van, ráadásul csodás hangú színésznőkkel kiegészülve, és ez így egyben még soha nem került színpadra, akkor itt az ideje ezzel valamit kezdeni. Ehhez érkezett még Kiss Tibi és a Quimby. Nem volt egyszerű, de szépen lassan ő is ráhangolódott az anyagra, érdekelte és tetszett is neki. A zene nagyon sokat segített egy közös nyelv kialakításában. A társulat tagjai is nagyon jó fejek és befogadóak voltak végig, nem volt feszültség közöttünk.

Van kedvenc szereped színészként?

Az egyetem óta érzem és tudom, hogy nagy szerelem a színház, de nem az enyém a színészet. Én azok közé a színészek közé tartozom, akik rengeteget agyalnak, sokat kérdeznek a rendezőtől, és csak akkor tudnak megnyugodni, ha maradéktalanul választ kapnak mindenre, amit bizonytalannak éreznek. Inkább próbafolyamatokhoz kötődöm. A Hétfejű Tündér például nagyon különleges nekem, amiben Teszárek Csabival és Tatai Zsoltival dolgoztunk együtt Kuthy Ági rendezésében. Jó csapatban dolgozhattam, hatékony kommunikáció volt színész és rendező, illetve színész és színész között is. Sőt, a végén már eljutottunk oda, hogy hárman mozgatjuk a főszereplő csúnya fiút, és Csabi egyetlen levegővételéből tudtuk Zsoltival, hogy hova lépünk tovább. Ez egy nagyon kiváltságos állapot szerintem. Sok izgalmas feladatom volt színészként, nem panaszkodhatom (mosolyog).

Hoffer Károly a Hétfejű tündér című előadásban (Fotó: Budapest Bábszínház)

Az évadban bábtervezőként, látványtervezőként és rendezőként dolgozol elsősorban. Mesélsz egy kicsit a tervezésről?

A tervezés nekem örök szerelem, biztos azért is, mert a rajz is mindig az volt. Elképesztően csodálatos műhelyeink vannak, öröm velük dolgozni. Nagyon szeretem, hogy ennyire kreatívak és proaktívak, hogy ha egy problémát meg kell oldani. Kísérletező kedvűek, ami nagyon fontos, hogy újabb és újabb anyagokat tudjunk beemelni a színpadra.

A vihar azért volt különleges például, mert Rémusszal hál’ istennek nagyon egyfelé tudunk gondolkodni. Soha nem ijedt meg attól, hogy én folyamatosan azzal jöttem, hogy miért báb, mit akarunk mi a bábtól, és mitől lesz a báb több, mint amit az élő szereplő tud. Fontos volt számomra, hogy ne csak duplikáljuk a karaktereket, hanem legyen annak valami többletjelentése, hogy bábokat használunk. Azt is kedveltem, hogy hagyott kísérletezni. Kipróbálhattam azt, hogy milyen a színészek arcáról halotti maszkokat húzni latexből, vagy mit jelent az a műfaji önreflexió, hogy mindig halott anyagokat mozdítunk, és úgy csinálunk, mintha élők lennének. Illetve, hogy hogy tud visszautalni egy ilyen fura világ, ahol a színészeknek a saját feje van formalinos üvegekbe tárolva, magára a műfajra. Ahogy a halotti dolgokat akarom újraéleszteni, vagy újrajátszani, vagy azt a konzervált valóságot, ami tulajdonképpen szubjektíve torzítva van Prospero fejében. Érdekes az is, hogy hol lesz konfrontálódás aközött, hogy az élő színész kicsoda és aközött, hogy mit játszik azzal az adott fejjel, ami szintén a sajátja, csak már egy lenyomata az eredetinek. 

Engem leginkább most ez érdekel a bábban, ez a duplafenekűség, hogy hány jelentésréteget tudok ráhúzni arra, hogy ha akarom, akkor figyelek a mozgatóra és funkciója van, és ha akarom, akkor eltűnik, még akkor is, ha teljes testben ott van a színpadon, és mégis tudok csak a figurára fókuszálni.

Az Apa lánya című előadás bábtervei (Fotó: Budapest Bábszínház)

Az hogy fog működni a Coraline-ban? Amiben Ascher Tamás nem szeretne majd élő szereplőt látni a színpadon.

Tamás egy másik világot hozott nekem, amiben meg azt érzem, hogy nagy-nagy tanulóköreim vannak még mindig. Ő klasszikus paravános játéknak képzelte el a Coraline-t, és ez néha színesítve van egy-egy fekete színházi megjelenéssel. Ennek a kettőnek lesz egy fura kombinációja az előadás.

Számomra ebben az a nagyon érdekes, hogy Tamás, aki egy élő színházi közegből jön, a színpadon ugyanúgy világokat teremt, mint ahogy mi is ezt csináljuk itt a Bábszínházban. Most egy olyan miniatűr univerzumot kell létrehoznunk, aminek van egy ellentéte is, mert ugye átmegyünk a másik világba, a falon túlra is. Elképesztő finomságokat hoz, és elképesztő részletgazdag az, ahogy Tamás gondolkodik erről. Épp csak pengeélen táncol a két világ közötti különbség, mégis érezni lehet valami borzongatót. Szerintem ez a borzongás a műfajunkhoz valamiért hozzá is tartozik. Egyszerre kedvelik és mégis rengeteg ember fél is tőle. Már az ősidőkben is figurákat használtak, hogy a halott embereket vissza tudják idézni. Megint csak a halál körül pörgünk valahogy, játékosan. A Coraline egy nagyon izgalmas óriás vállalkozás, mert elképesztő mennyiségű figura lesz az előadásban, rengeteg trükk, furábbnál furább megoldások, és ez másképp működteti a tervezői agyat.

Hoffer Károly az Apa lánya olvasópróbáján (Fotó: Budapest Bábszínház)

Mesélsz az Apa lányáról? Ez a következő bemutatód, ahol rendezőként és tervezőként is jelen vagy egyszerre. 

Marával beszélgettünk arról, hogy nagyon szeretne egyszer majd csinálni egy szóló előadást. Nem volt meg igazán, hogy mi legyen az anyaga, és amikor én először találkoztam Irena Sendler történetével, akkor egyrészt azonnal Mara jutott eszembe róla, másrészt azt éreztem, hogy harsogva kiált a műfajért.

Az első cikk, amit a témában olvastam, olyan gyerekekről szólt, akik “meghaltak azért, hogy utána újra élhessenek”. A történelem olyan lehetetlen helyzetbe sodorta Irena Sendlert, hogy emberek sorsáról kellett döntenie, konkrétan arról, hogy meddig tetszhalottak ezek a kicsik, és mikor lesznek újra élők. Ez így egyértelműen a mi műfajunk: mozgatok egy figurát, aztán amikor elengedem, akkor pontosan úgy néz ki, mintha semmi élet nem lenne benne, de aztán csak rajtam áll, hogy mikor nyúlok hozzá, mikor mozdítom meg újra. Ez volt az első elementáris dolog a fejemben, hogy emiatt kellene valamit csinálni ebből.

Elkezdtük Marával közösen kutatni ennek a nőnek az életét, benne van legalább két évünk, elképesztő mennyiségű történetet gyűjtöttünk össze. Aztán a végén rájöttünk, hogy mi tulajdonképpen nem is dokumentarista előadást akarunk, mert igazából ebből számunkra nem ez a fontos. Hanem az, hogy van egy fura háborús szituáció, mindenki ennek a helyzetnek a kiszolgáltatottja, teljesen függetlenül attól, hogy melyik oldalon áll, és van egy nő, akinek van egy személyes története, és nyilván gyűrik a körülmények, de leginkább magával van elszámolnivalója. Így ez a darab nem Irena Sendler története, nem véletlenül nincs nevesítve előadásunkban sem. Élete csak ihletforrásként szolgál egy általánosabb történet kifejtésére. A darab megírására Háy Jánost kértem fel, aki fantasztikusan ír minderről: “Belökött a cellába és rám zárta az ajtót. Visszakerültem a legszűkebb helyre, aminél csak a test szűkebb, a testnél pedig a saját tudatunk, aminek falait senki nem tudja áttörni… Nincs kiút a tudat fogdájából.”

Pallai Mara az Apa lánya próbáján (Fotó: Budapest Bábszínház)

Te kerested meg őt, hogy írja meg a történetet?

Igen. Már a Halott emberen is együtt dolgoztunk, amit Bérczes László rendezett. Az szintén egy női sorsról szól, és azt éreztem, mindenképp őt szeretném felkérni ennek a témának a megírására. Nagyon-nagyon pontosat és szépet írt, és nem szűkíti le se időben, se térben. Akár ma is történhetne ugyanígy a világ bármely pontján.

Az az alcíme, hogy Belső beszéd külső szereplőkkel. Mara tizenegynéhány karaktert visz végig a darabban. Úgy meséli el börtönben töltött napjait, s idézi meg emlékképekben egykori tetteit. (Sendler sem volt hajlandó semmit se elárulni, ezért nyilvánosan ki akarták végezni, amit ki is plakátoltak a gettóban elrettentésképp. Aztán az utolsó előtti éjszaka lefizették az őröket és kimentették. 98 évesen 2008-ban halt meg. Ez is elképesztő, és az is, hogy 2500 gyereket mentett ki. A lánya és a fia úgy nyilatkoztak, hogy nekik nem volt anyjuk, mert olyan volt Irenahoz beszélni, mintha a falnak beszélnének.) Felmerül, hogy mi marad az emberből, ha egy ilyet végigcsinál, és az is nagy kérdés, hogy honnan van ehhez valakinek ereje, hogy nap, mint nap kockáztassa a kapun való átjutásnál a saját életét is.

Hol tartotok most a próbával egyébként?

Nehéz, mert monodrámát sem Mara, sem én nem csináltunk még. Valahogy máshogy kell beosztani az energiákat a próbán. Összesen hat nagy jelenetből áll a darab, most az ötödik jelenet végén tartunk, de közben rengeteget csiszoltunk már azokon a részeken is, amit felraktunk korábban. Technikás is a dolog, és közben meg színésznőként is nagyon nehéz feladata van, mert általában kettő, de adott esetben három, egymástól teljesen eltérő lelkiállapot és akarat között kell ugrálnia folyamatosan. Hihetetlen összetett az egész, de nagyon izgalmas és nagyon jó lesz benne Mara (nevet).

Kiemelt kép: Éder Vera