„A boldogságra törekvés mindenkiben megvan” – Interjú Guelmino Sándorral

Október legelején mutatták be – vidéken elsőként – a tatabányai Jászai Mari Színházban Székely Csaba díjnyertes drámáját, a 10-et. Ahogyan a cím is utal rá, a történetben 10 ember életútját ismerhetjük meg a Tízparancsolat egy-egy mondata, tilalma alapján. A komplex cselekményszövés és a szereplők közötti viszonyrendszer bonyolultsága nagy kihívás elé állítja a rendezőket, Guelmino Sándor azonban nem először ugrik fejest a mélyvízbe. Sőt – ahogyan mondja -, kimondottan élvezi is az ehhez hasonló feladatokat. Többek között erről is beszélgettünk vele az előadás megtekintését követően. 

Legutóbb Danis Lídiával beszélgettem, aki azt mondta, hogy Guelmino Sándor nagy mestere a sokszereplős, több idősíkon játszódó daraboknak. Igaz ez?

Ilyet soha nem állítanék magamról! (nevet) De tény, hogy az utóbbi időben több ilyet is rendeztem. Négy évvel ezelőtt, amikor csak két bemutatóm volt – a Nyolc nő, valamint újrarendeztem A testőrt -, eljutottam egy mélypontra. Úgy éreztem, egyik sem rejt akkora kihívást, amiért érdemes lenne ezen a pályán maradni. Akkor jutott eszembe A mi osztályunk. Úgy álltam hozzá, hogy ha bejön, akkor van keresnivalóm a szakmában, ha nem, akkor ezt nem kell erőltetni. Végül működött, amit kitaláltam, megmozgatta a társaságot és az előadás jelentős visszhangot keltett. Rendezőként azok a darabok jelentenek számomra kihívást, amik nem kisrealisták, amikhez erős formavilágot kell kitalálni. Nemrég elővettem a régebbi példányaimat, és magam is elcsodálkoztam, hogy a klasszikus szerkezetű drámák mennyire nem érdekelnek most. Baromi nagy bátorság kell ahhoz, hogy az ember fejest ugorjon az ismeretlenbe, de engem ez izgat.

Hasonlóan bonyolult volt a Ha elállt az eső, amit szintén Tatabányán rendeztél. Ezt a darabot te választottad?

Igen, ugyanakkor minden évadban közösen gondolkodunk Rodrigóval (Crespo Rodrigo, a tatabányai Jászai Mari Színház igazgatója – A szerk.), így nem csak a saját darabjaimon, hanem a repertoáron is rajta van a kezem nyoma. A Ha elállt az esőt kísérleti előadásnak szántuk, de megengedhettük magunknak, mert az az évad kortárs évad volt. Szokatlan darab, pláne Magyarországon, ráadásul ausztrál, tudtuk, hogy kockázatos bemutatni. Sajnos az már nem derül ki, hogy milyen utóélete lett volna, mert pont a koronavírus előtt tartottuk a premiert, alig pár előadást élt meg. Tavaly ősszel megpróbáltuk felújítani, de végül minden alkalommal le kellett mondani betegség vagy annak a gyanúja miatt. Ráadásul mentünk volna vele egy fesztiválra Temesvárra is, de az is elmaradt. Vidéki színházban nagyszínpadi előadás ritkán fut évekig – ezért is akar mindenki a Stúdióban rendezni, ott többet lehet játszani. (nevet) Vannak olyan előadások, amelyek többet érdemelnének – szerintem ez is ilyen volt. Ha Pesten lennénk, lehet, hogy évekig ment volna, így viszont azelőtt kifutott, hogy szinte bárki a szakmából tudomást szerzett volna róla. De annak azért örülök, hogy pár emberhez így is eljutott.

Ha jól gondolom, akkor a 10-et is te választottad. Hol és mikor találkoztál először a drámával?

A Radnóti Színházban láttam, és szerintem annak az évadnak a legjobb előadása volt – legalábbis én nem láttam akkor jobbat. Az elmúlt tíz év legjobb magyar drámája, és maga a rendezés is lenyűgözött. Nyilván akkor és ott én sem tudtam volna elvonatkoztatni attól az élménytől, kellett egy kis idő, amíg elhomályosult. Az, hogy most mutattuk be, részben a Covidnak köszönhető. A tavalyi évad végén egy vígjátékot (Amit a lakáj látott a kulcslyukon át – A szerk.) rendeztem volna, de aztán a bemutatók egy része átcsúszott az idei évadra, így a szokásostól eltérően csak egy rendezésem lesz most a kettő helyett. Azt mondtam Rodrigónak, hogy ezt nem egy komédiára szeretném ellőni. Ekkor jutott eszembe a 10, ami remekül kiosztható a mi színészeinkre, ráadásul azonos szintű feladat jut mindenkinek benne. Már az olvasópróbán is érzékeltük, hogy a darab nagy hatással van a csapatra, öröm volt nézni a lelkesedésüket, ahogy belevetették magukat a munkába.

Ahogy láttam, sikerült teljesen elvonatkoztatni a Radnótis előadástól, egy egészen más darab született meg.

Igen, szerencsére. Egyébként, amikor már tisztában voltam azzal, hogy mit akarok látni, újból megnéztem a radnótis előadást. Sokan nem szeretik ezt, mert félnek attól, hogy befolyásolhatja őket, én viszont szeretem lecsekkolni, hogy ahol tartok fejben, az hogyan viszonyul ahhoz, amit látok. Ilyenkor vagy megnyugszom, hogy az én verzióm más, de működőképes, vagy bestresszelek. Most azt éreztem, hogy továbbra is tetszik Sebestyén Aba rendezése, de az is, amit én találtam ki.

Az egyik fő különbség, hogy a te rendezésedben – a szerzői utasítással ellentétben – a színészek nincsenek végig színen.

Ez nem volt teljesen tudatos. Előbb találtam ki, milyen legyen a díszlet, és megpróbáltam ugyan eleget tenni annak, hogy mindenki ott legyen végig a térben, de nem működött. Itt van ez a fura lakótelepi tér, ahol nincs igazán lent-fent, jobb-bal, olyan, mintha minden oldalról urnafal venné körül a szereplőket. azt találtam ki, hogy a karakterek bárhonnan megjelenhetnek, és bárhol el is nyelheti őket a tér, ettől olyan érzése lehet a nézőnek, mintha mindig ott lennének, még akkor is, ha nem látjuk őket.

A szövegkönyv és a rendezésed nem könnyű feladat elé állítja a színészeket. Mennyire okozott nehézséget megküzdeni a történet komplexitásával?

Ez egy nagy kihívás, de élveztem. Pont Lidi mondta Kardos Robinak, aki nézte a főpróbát, hogy azt a rendszert, amit kitaláltam, sokáig nem értették. Bízniuk kellett abban, hogy tudom, mit csinálok, ők csak hetekkel később értették meg. Nyilván, nem homályban akartam tartani őket, de amikor egy színész ismerkedik a szerepével, akkor nem mindig látja egészében a darabot, a díszletet, a formarendszert. Igazából nem is az idősíkok átlátása volt a legnehezebb, mert az pár olvasás után kikristályosodik, hanem az, hogyan lehet ezt az előadást máshogy megcsinálni, mint a Radnótiban, ahol a kamerás módszer remekül működött. Illetve, ott volt átkötő zene, ami bármennyire nagyszerű, nem akartam használni. Ekkor jutott eszembe, hogy a zene és az ének helyett, nálam a festés lesz a közösségi dolog. Arra gondoltam, ha már itt van ez a szürke tér, amit Remény Lakótelepnek hívunk, akkor jó lenne látni az embereket, akik nyomot akarnak hagyni a környezetükön, ki akarnak vívni egy kis boldogságot maguknak abban a börtönben, amiben élnek.

A darab – legalábbis számomra – valójában erről szól: a boldogtalanságról és a boldogság keresésről. Szerinted létezik fény az alagút végén, ki lehet törni ebből az állapotból?

Ez a tíz történet, amit látunk, elég szomorú látleletet ad ki a létezésünkről. Nem is a magyarországi, hanem a kelet-európai létezésről. A lakótelep több értelemben is nagyszerű metafora. A boldogságra törekvés mindenkiben megvan. És mindenki hordoz magában valami „istenit”. Erre is utal a díszletben, hogy ha kinyitunk egy szürke falat vagy ablakot, mögötte ott van a felhős, kék háttér. A sok egyéni színt és lelket mégis megfojtja, elnyeli a lakótelep szürkéje. Az biztos, hogy sokan érezzük, hogy valami nagyon el van rontva ezen a tájékon, mintha sokkal kevesebb esélyünk lenne megteremteni a magunk boldogságát. A darab pedig úgy tud erről beszélni, hogy nem von be sem társadalmi, sem politikai dolgokat. Megmutatja, hogyan tudjuk tönkre tenni önmagunkat, illetve azt, hogy ha a saját boldogságunkat nem tudjuk megteremteni, akkor elszúrjuk másokét is. Azt is festékkel fejezzük ki, hogy milyen nyomokat, sérüléseket hagyunk egymáson. Hiszen ki vagyunk szolgáltatva egymásnak, sőt, egymásra vagyunk utalva a Remény Lakótelepen.

Habár ezek alapján úgy tűnik, egy nagyon komor darabról van szó, akad benne bőven humor is.

Igen, és én nagyon szeretem azokat a darabokat, amik egyszerre tudnak mulatságosak és szívbe markolóak lenni. Csaba jól ismeri ezt a játékot, nyilvánvalóan Martin McDonagh volt számára a példakép. Nekem ő kiemelten fontos szerző, nem véletlen, hogy az Örkény Színházban az ő darabja volt az első rendezésem, utána pedig jött még kettő. Szerencsére Csaba el tudott szakadni tőle, de érezhető az alap. Előfordul, hogy a nézők nem mindig tudnak nevetni, még a legnagyobb poénokon sem. De én boldog lennék, ha mernének nevetni. Nem is hiszek a nem vegyes műfajú darabokban, mert az élet sem egyértelműen vidám vagy tragikus, hanem mindkettő egyszerre. Ha nem csak nyomasztás van, hanem humor, akkor nagyobb a katarzis.

Ezzel egyetértek. Nekem a Finito című Tasnádi-mű volt az első hasonló darabom.

Érdekes, hogy pont ezt említed, mert az a darab Az öngyilkos parafrázisa, amit szintén Tatabányán rendeztem, és valóban, az is hasonló.

Említetted a festést, ami azonban nem csak a lakótelep falain jelenik meg, hanem a darab több pontján is, erős szimbolikával.

Beleszerettem ebbe az ötletbe. Persze, ez okozott némi gondot a próbafolyamat során. Azt az ígéretet kaptam, hogy időben ki tudjuk próbálni, hogyan viselkednek a festékek, az anyagok. Természetesen az utolsó pillanatban lett kész, szóval a finisben mindenkire ráhoztuk a frászt. A díszlet- és a jelmeztervező is féltette a munkája eredményét, a jelmeztár meg azzal sakkozott, hogy mit lehet kimosni és mit nem. De jól látod, a színeknek végig van jelentése, ezért is akartam, hogy az elején a díszlet szürke legyen.

Engedj meg egy személyesebb kérdést: neked mi a kapcsolatod a tízparancsolattal? Most, 2021-ben lehet úgy élni, hogy mind a tízet betartjuk?

Valószínűleg nem. De a darab pont ezt feszegeti, hogy lehetséges-e, érdemes-e. Szívesen csinálnék egy körinterjút, hogy vajon az átlagember ismeri-e mind a tíz parancsolatot. Csaba egyébként nagyon ügyesen megmutatja mindennek a relativitását is. Például a „Ne ölj!” kapcsán nem biztos, hogy elítéled azt a szereplőt, aki öl. Ez kicsit elgondolkoztatja az embereket a szabályokat illetően, amiket mi magunk állítunk fel a másik számára és amiknek meg kellene felelni. Minden oldalról bombázzuk egymást, megmondjuk, hogy mi szabad és mi nem, törvényekkel akarjuk szabályozni, hogyan éljen a másik. Azzal, hogy az előadásban a számok különböző pontokról érkeznek a színpadra, azt akartam érzékeltetni, hogy mindenféle elvárások és szabályok béklyójában vagyunk.

Ha pedig a személyesebb válaszomra vagy kíváncsi, akkor azt tudom mondani, hogy a jóérzésű emberben előbb-utóbb kialakul a saját értékrendje, aminek igyekszik megfelelni. Ezt úgy fogalmaztam meg magamnak, hogy van bennem egy mérleg, amire rákerülnek a szavak, tettek, döntési lehetőségek, és ezzel mérem le, hogy mi fér még bele akár saját magamtól, akár másoktól. A legfontosabb, hogy ne tegyél olyat mással, amit magadnak sem kívánsz. De ez persze jóval bonyolultabb.

Többször említetted az előadás kapcsán a szimbólumokat. Van még egy, ami megmaradt bennem: a palást.

A darab nem pusztán illusztrációja egy-egy mózesi parancsolatnak. Minden történetben másfajta bűnök vannak, néha súlyosabbak is, mint ami az adott ember tételmondata, amit elvileg nem kellene megszegnie. A vándorpalást egyrészt a gyarló és elbizakodott, ugyanakkor a megalázott és szenvedő embert szimbolizálja, mint egy ecce homo festmény, másrészt mindig akkor kerül rá az adott szereplőre, amikor szerintünk az igazi bűnét elköveti.

Van kedvenced a tíz történetből?

Ha arra vagy kíváncsi, melyik áll hozzám a legközelebb, mint sors, akkor a IV-es. Az a fajta maximalizmus, amit az apja nevelése vert belé, emlékeztet a saját gyerekkoromra, és arra, ami utána következett. Ugyanakkor a legmegrázóbb egyértelműen a III-as története. A próbaidőszak alatt volt is egy pont, ahol meg kellett értetnem a színészekkel, hogy nem szabad versenyezniük Lidi történetével, mert nem tehetik súlyosabbá a sajátjukat, mint amilyen az valójában.

Végezetül: Székely Csaba látta az előadást?

Sajnos nem tudott ott lenni a bemutatón, de küldött egy nagyon szép levelet. Remélem, minél hamarabb látni fogja. Illetve, a Radnótis csapat – ahol aznap volt az 50. előadás – szintén üzent nekünk. Ettől ünnepi érzése támadt az embernek: kicsit olyan volt, mintha festettünk volna még egy sárga felhőcskét a szürke falainkra.

Kiemelt kép: Guelmino Sándor (Fotó: tatabányai Jászai Mari Színház)