A boldog egyformaságban nincs helye a kultúrának – Kritika a 451 Fahrenheit című előadásról

Május 8-án bemutatták a Radnóti Színház idei évadának utolsó premier darabját, a 451 Fahrenheit című előadás Nagy Péter István rendezésében került a teátrum nagyszínpadára.

Ha a világon csak egyetlen könyvet lehetne megmenteni, melyik lenne az? Képesek lennénk egy olyan disztópikus világba beilleszkedni, ahol erénynek számít a kerozin szagú tudatlanság, és ahol az élet apró örömei, mint a csillagos ég vagy az eső íze többé nem tudnak lépést tartani az emberek felgyorsult valóságával? „A tömeggyártás elhozta a boldog egyformaság korát, az emberek egyre távolabb kerültek saját történetüktől, a könyvek ideje pedig lejárt.” Ray Bradbury 1953-ban íródott regénye egy olyan jövőképet fest az emberiség számára, amely, habár megrázó és abszurd, mégsem áll annyira távol a 21. századi mindennapjainktól. Bradbury világában a dinoszauruszok, a Volkswagenek és a lovak után a kultúra kihalására kerül sor, ezt a pusztulást pedig a „könyvek utolsó őrzői”, a tűzőrök hivatásszerűen segítik elő. Minden valaha kiadott kötet utolsó példányai is lassan a lángszórók áldozataivá válnak, miközben az emberiség „oktatásáért” a szobaméretű tévéfalakon vetített agyfacsaró tévéműsorok lesznek a felelősek. Ebben a világban él Guy Montag feleségével, Millie-vel. Montag egy előléptetésre váró tűzőr, aki élvezi a boldog tudatlanság előnyeit. Azonban az ízletesnek tűnő tiltott gyümölcs ezúttal is lekerül a tudás fájáról, amikor a férfi összetalálkozik a titokzatos Clarisse-szel, majd ellop egy kötetet egy öregasszony házából, aki az életét adta a könyveiért. Mi van, ha ezek az emberek nem őrültek? Kell lenni valaminek a könyvekben, ami arra késztet valakit, hogy önszántából bennégjen egy házban miattuk. Miután Montag rájön, hogy a kihalásra szánt papírkötegek valódi értéket képviselnek, válaszok után kutatva szembekerül korábbi értékrendjével, és rátalál egy olyan kolóniára, amelynek tagjai megtalálták a módját a könyvek megőrzésének.

Ray Bradbury regényéből filmet, hangoskönyvet és rádiós drámasorozatot is készítettek. A Radnótiban Kárpáti Péter 2015-ben írt színpadi változatának magyarországi bemutatójaként, egy groteszk humorú előadásban kerül színre a 451 Fahrenheit. A darabot Nagy Péter István rendezte, akinek a tavaly bemutatott Don Carlos adaptációja is a teátrum repertorán van. A Don Carlos stílusából kiindulva ezúttal is számítottam arra, hogy a filmes eszközök, illetve a mozgás is fontos szerepet fognak játszani. A színpadon kialakított hatalmas, interaktív falak olyan atmoszférát teremtenek, amely megadja az ábrázolni kívánt disztópia hátborzongató hangulatát. A fényjáték, a vetítések és hangok hatására a nézőtéren is érezni lehetett ennek a rohanó, villogó világnak a feszültségét. A Don Carlosban többször már alkalmazott kamera élő közvetítései itt is megjelentek, így az eseményekkel párhuzamosan nyomon követhettük a tévévalóságban életre kelt családot is, akik rendkívül szórakoztatóan tartottak görbe tükröt a 21. század médiumának. A bugyuta, agyzsibbasztó alakok zseniálisan ábrázolták a manipulatív tudatlanságot, amely kötelező jelleggel van jelen minden otthonban, természetesen maximum hangerőn, falméretű képernyőkön.

A Don Carlos-szal ellentétben, amely véleményem szerint mindig indokoltan és kellően kreatívan alkalmazta a filmes eszközöket, a 451 Fahrenheit díszlete és megoldásai számomra sokszor tűntek hatásvadásznak és már-már túl vizuálisnak. A vetítésben cikázó fények és képek gyakran elidegenítettek mindattól, ami a színpadon zajlott. Egy-egy mélyebb párbeszéd vagy monológ sokkal hatásosabb lett volna egy hagyományos színházi térben, amely kevésbé támaszkodik a technikára. Egyes jelenetek alatt úgy éreztem, mintha egy filmet néznék, amely a túlzott vizualitásba rángatja a színház kellően elvont és metaforikus valóságát. Az elidegenítést pedig csak fokozta a groteszk humor, amely nagyrészt működött és jól ábrázolta ezt az abszurd valóságot és a benne élő tudatlan karaktereket. Azonban néhány alkalommal komolytalannak éreztem olyan jeleneteket, amelyek nagyon is mély gondolatokat próbáltak átadni a közönségnek. A regénnyel ellentétben az előadás inkább volt humoros, mint megrendítő.

Még egy jelentős különbség a regény és a színpadi adaptáció között, hogy az előadás több alkalommal is megjelenítette a saját korunk valóságát, ezáltal pedig hátborzongatóan közel hozta ezt a disztópikus fikciót a jelenünkhöz. Az otthon elvégzett emésztőrendszer-csere ugyan még várat magára, de a VR szemüveg és a régi szériás iPhone olyan mementók, amelyeket már most jól ismerünk és használunk.

A vizuális információktól zsúfolt térből és a félelmetesen buta karakterek elől volt lehetőségünk elmenekülni nézőként, és pár jelenet erejéig fellélegezni. A legkülönlegesebb pillanata az előadásnak számomra az volt, amikor megszűnt a határ a nézőtér és a színpad között, és a közönség úgy jelent meg, mint a kultúra utolsó fellegvára. Magunk is könyvemberré válhattunk, akiknek a színház a menedéke. Ennek a zseniális gesztusnak köszönhetően találkozott az álom és a valóság, vagy, ha úgy tetszik a jelen és az ijesztő irányba robogó jövő. Erre a hatásra emlékeztet még az előadás vége, amely a metrón utazó karaktereket vetíti ki elénk, amint felébrednek a látomásszerű rémálomból, amelynek a bekövetkezését talán még nem késő megakadályozni. A darab üzenete egy küldetés, amelynek beteljesítése a mi felelősségünk.

Az előadásban a főszerepet Pál András játssza, a tudatlan feleség szerepében pedig Béres Mártát láthatjuk. Ha kell kellően tekintélyt parancsoló kiállással, máskor sebezhető és humoros kisemberként jelenik meg László Zsolt, mint Beatty kapitány, a tűzőrök parancsnoka. A Kisherceget megidéző különc gyermek – Clarisse – Berényi Nóra Blanka mozgásaiban kel életre. Sodró Eliza, Mészáros Blanka, Nagy Márk és Widder Kristóf több szerepben is felbukkannak a színpadon, ám számomra a legemlékezetesebb az, ahogy a négy fős tévécsaládot alkotják a szobák falain. Megjátszott boldogságuk és erőltetett lelkesedésük nem is tükrözhetné tökéletesebben a napjaink reklámblokkjaiból is ismert elégedett mosóporvevőket. A legerősebb karakter számomra a könyvembereket bemutató Faber volt, akit Schneider Zoltán alakított. Faber humora számomra sosem lépte át a bohóckodás határát, Schneider Zoltán autentikusan mentette át a regényből ismert figurát a színpadra.

A 451 Fahrenheit fontos üzenetet közvetít egy olyan közönségnek, akik remélhetőleg kellőképpen nyitottak ahhoz, hogy meghallják azt. Szövegcentrikus emberként nehezebben tudom befogadni a posztdramatikus színházi eszközöket, viszont míg számomra a túlzott vizualitás olykor kimerítő, lehet, hogy pont emiatt az előadás képes egy szélesebb réteget megszólítani. Pont azt a réteget, akik elvesznek a száguldó vizuális tartalmak világában. Akikhez a legfontosabb eljuttatni az üzenetet.

Kiemelt kép: Pál András és Berényi Nóra Blanka  a 451 Fahrenheit című előadásban (Fotó: Kovács Milán)