A beszélő lila gumikesztyű meg a nyikorgó orvosi doboz – kritika az Akik már nem leszünk sosem című előadásról

Két kor, két történet, két szereplő, látszólag semmi közös vonás, egy ponton mégis elengedhetetlenek egymástól. Bátor vállalkozás volt Krusovszky Dénes Akik már nem leszünk sosem című nagyregényét színpadra állítani, aminek okát leginkább a műfaji jelzőben megbúvó két szó tud a legkönnyebben összefoglalni. Természetesen egy az egyben lehetetlen küldetés adaptálni egy szépirodalmi művet színpadra, pláne, ha az több, mint 500 oldal és meglehetősen sok karaktert, idősíkot és helyszínt vonultat fel, meghúzni a szöveget úgy, hogy a lényege is megmaradjon pedig hasonlóan nagy kihívás. És mivel mindennek az adaptálására monodráma bizonyult a legalkalmasabb formának, ezt az egész szavakba foglalt univerzumot egyetlen embernek kell életre keltenie. Mindez pedig Barna Zsombor egyszemélyes hadseregére hárul, aki egyszemélyben szigorú orvosnő, mozgásában korlátozott lány, de még vastudőre kötött beteg is egyben – illetve nem csak ő, hanem a kezére húzott gumikesztyű, az ölében elfekvő lepel és egy orvosi dobozban megbúvó lélegeztető maszk is mind-mind ezekké a karakterekké lényegülnek át.

Az Akik már nem leszünk sosem esetében a kreatív csapat egy ritkán használt, a Budapest Bábszínházban már nagyon rég nem látott alműfaj, mégpedig a tárgyjáték alkalmazása mellett döntött, amely a bábjátéknak egy olyan formája, amikor a bábszínész nem készített bábfigurákkal játszik, hanem hétköznapi tárgyakkal. Így Marosi doktornő például nem egy kézzel, lábbal kalimpáló figura, kidolgozott vonásokkal, valaki által mozgatva, hanem egy Zsombor kezére húzott lila gumikesztyű.

A történet Bálinttal kezdődik, aki egy sporttáskába összepakolja cuccait és egy időre lelép barátnőjétől, akivel, mint kiderült, most nincsenek túl jóban. Pár napra hazautazik Hajdúvágásra egyik gimnáziumi osztálytársának az esküvőjére, hogy kicsit kiszellőztesse fejét. Gondolataiból hamar kiderül, hogy lényegében saját maga után nyomoz: múltján mereng, annak történéseit kutatja, és próbálja indulatosságának okát megfejteni. Őszinte srác, látszik, hogy változni szeretne, de kicsit össze van zavarodva és mintha nem találná az útját.

Ekkor hirtelen időt ugrunk és máris a ’80-as években találjuk magunkat. Egy ápolót beidéz a meglehetősen ellenszenvesnek tűnő főorvosa, mert az egyik beteggel túl sok időt tölt, és ezt akár nehezményezhetné is a többi ellátásra szoruló. Ettől a ponttól fogva egy tüdőszanatórium történéseit követjük, pontosabban az ápoló és annak a bizonyos betegnek a történetét, akivel a főorvos szerint túl sok időt tölt. Aszalós Ferenc, ez a bizonyos lélegeztetőre kötött idős beteg egy váratlan kéréssel fordul a dolgozóhoz. Egy magnót kér, de nem zenét hallgatni szeretne vele, hanem vallani. Rögzíteni valamit, amit eddig nem lehetett kimondani.

Ahogy ezeket a sorokat írom, egyre erősebben hasít belém Aszalós Ferenc alakja: a jelleme, a modora, a megjelenése. Látom magam előtt, ahogy a hideg ágyon fekszik a rideg szobában, mellkasa alig észrevehetően emelkedik és süllyed. Halk és csendes, de amikor megpillantja az ápolót, szemében mégis megcsillan a remény, a hangja pedig gyermeki lággyá válik.

Ez az élénk, agyamba égett kép azért különös, mert ilyen részletességgel sosem láthattam őt. Ha lehántok róla minden képzeletbeli réteget, húsbavágó egyszerűségében mindössze egy nyikorgó orvosi fémdoboz volt előttem egy asztalon, és egy lélegeztető maszk, amely a doboz egyik végéhez volt tartva, egy fekvő embert formálva. Ezek a tárgyak azonban mégis teljesen eltűnnek, életre kelnek, és egy sokkal átfogóbb és teljesebb képet formálnak egy, az életbe már csak pár ujjal kapaszkodó férfiról, mintha például egy recsegő fabábu feküdne mozdulatlanul egy korházi ágyon. Ott fekszik Aszalós Ferenc, aki már csak képzelőerővel hasonlít egy élő emberre.

Nem lehet eléggé kihangsúlyozni, mennyire fontos, hogy egy monodrámában, ahol pusztán egy színésznek kell életre keltenie a történet összes karakterét, azok jól megkülönböztethetőek legyenek egymástól, és mégis valóban életre keljenek. A tárgyjáték pedig kifejezetten izgalmas eszköznek bizonyul ennek segítésében. Hiszen nem csak Aszalós elevenedik meg előttem, amikor visszagondolok a darabra, hanem azok a karakterek is, akikkel a történet kevesebbet foglalkozik.

Persze van, amelyik jobban és van, amelyik kevésbé működik, de a mérleg inkább az előbbi felé billen. Míg például az éjjeli ügyeletes kolléga és az ápoló közti párbeszédet a két karakter közötti, kissé olcsónak ható ide-oda ugrálással és radikális hang- és modorváltással oldják meg, addig Ágnes fürdetésének — akit egy pihekönnyű fehér lepedővel kelt Barna Zsombor életre — törékeny könnyedsége gyakran eszembe jut. Ez egy olyan gyönyörűen megformált, magával ragadó, felüdítő apró anekdota, amelyhez képest az éjjeli kolléga megtestesítése eleve igazságtalan versenyben indul — egy olyanon, amit soha nem is volt esélye megnyerni.

Az adaptáció története a regény múltban játszódó szálát domborítja ki erőteljesebben. Bár a kezdésen túl még kétszer visszatér a jelen és Bálint történetszála, róla a lényegesebb pillanatokat leszámítva nem tudunk meg sokat; jellemének megalkotása inkább a néző képzeletére és a darabban felvetett támpontokra marad. A múlt és jelen szála azonban szépen összeér, és így is kielégítő hatást kelt, anélkül, hogy a jelen eseményeiben hosszabb időt töltöttünk volna. Kifejezetten jó ötletnek bizonyult, hogy az adaptáció csak az egyik síkra helyezte a hangsúlyt: ennek cselekményesebb világában sokkal jobban el lehetett veszni, mint a jelen kissé töprengősebb, mesélősebb térfelében.

Az Akik már nem leszünk sosem egy izgalmas és valóban bátor színpadi adaptáció. Bátor, hiszen egy nagyregényt úgy meghúzni, hogy közben megőrizze a gondolatiságát, és azt egyszemélyes előadásban eljátszani, egyáltalán nem egyszerű feladat. A darabban életre kelő tárgyak azonban olyan fantasztikus módon segítik ezt a vállalkozást, hogy szinte degradálónak érződik őket pusztán „tárgyaknak” nevezni – még akkor is, ha Ágnes valójában egy fehér lepel, Marosi doktornő pedig egy lila gumikesztyű. Izgalmas is, mert teljesen eggyé tudunk válni a történettel: izgulhatunk egyes szereplők sorsáért, és közben azon törhetjük a fejünket, hogyan is fog összeérni a két idősík. Ráadásul magát az agyalást a darab után is cipelhetjük tovább.

Kiemelt kép: Jelenetkép az Akik már nem leszünk sosem című előadásból (Fotó: Piti Marcell)