„A besúgótól mindannyiunk élete megváltozott” – interjú Szentgyörgyi Bálinttal

Nem titkolom, a fiatal rendező jó ideje előkelő helyen állt a bakancslistámon, mert óriási hatással volt rám A besúgó című sorozat. Amikor kijött az HBO-n, rögtön felvettem vele a kapcsolatot. És bár nem zárkózott el a megkereséstől, olyan mennyiségű interjúfelkérés zúdult rá, hogy végül napoltuk a találkozást. Azóta bejárta a fél világot, több filmet forgatott, folyamatosan dolgozik, s bár most sem ment könnyen, de végül sikerült tető alá hoznunk a találkozót.

A besúgó előtt a te nevedet sem ismerte a közönség, és több olyan színész is szerepelt a sorozatban, aki neked köszönhetően került fel a filmes térképre. Ebben volt valamennyi tudatosság, vagy véletlenül alakult így?

Valóban, „együtt futottunk be”, és ez célom is volt annak idején. Egyrészt szerintem jobban elhiszi a néző a korszakot, amit felfestünk, ha olyan embereket lát, akiket nem ismer még máshonnan. Másrészt arra is emlékszem, hogy amikor írtam a forgatókönyvet, akkor arra gondoltam, hogy az én generációmnak kell ezt játszania. Olyan színészekben gondolkodtam, akik még nem igazán rúgtak addig labdába, vagy csak nagyon kevésszer.

Hogyan castingoltál, ha nem akartál ismert arcokat?

Nagyon érdekes csasting folyamat volt, amiben a COVID sokat segített, ugyanis gyakorlatilag zárva volt az ország, így egy egész évet tudtam castingolni, ami óriási luxus volt. Tulajdonképpen jó értelemben véve a végletekig tudtam kísérletezni a szereposztással. Ha meg kellene neveznem szakmailag, hogy mi az a dolog, amire a legbüszkébb vagyok, akkor a szereposztást mondanám. Persze iszonyú jó érzés, hogy óriási siker lett a film, de az, hogy Funtek Frigyessel, Thuróczy Szabolcsal, Mácsai Pállal, vagy az egyik kedvenc színésznőmmel, Radnay Csillával dolgozhattam együtt, az számomra mindenképpen kivételes csillagállás volt.

Funtek Frigyes hogy került a látókörödbe? Évtizedek óta nem forgatott itthon.

Funtek Frigyes egy egészen különleges történet volt, és tényleg huszonvalahány éve nem szerepelt magyar filmben. Ő az utolsó pillanatban került a történetbe, nagyjából egy hónappal korábban jött haza, nekem meg koncepcióm volt, hogy olyan valaki játssza Csaplár elvtársat, akit régen látott a közönség. Hétfőn kezdtük a forgatást, és vasárnap igazítottuk rá a jelmezét. De ugyanígy mondhatnám Kárpáti Barnabást, akit egyáltalán nem ismertem. Varga Ádámmal voltam egy szórakozóhelyen, amikor Barna elment mellettünk és köszönt Ádámnak, én pedig megállítottam, hogy te színész vagy? Volt pár karakter a fejemben, akik a KISZ tagokat játszották volna név nélkül, őket „összegyúrtam”, és így született meg Béci, akit Barna alakított.

Számítottál rá, hogy a sorozat ekkorát fog szólni?

Inkább úgy mondanám, hogy reméltem. De az, hogy amit én remélek, az pontosan mit jelent a gyakorlatban, arról fogalmam sem volt. Az, hogy ennek a sorozatnak az lett a következménye, hogy angol nyelven rendezhetem a következő sorozatomat egy világsztárral, az a legmerészebb álmaimban sem jött elő, ez tényleg a Jóisten ajándéka. Azt az elejétől tudtam, hogy olyan filmet szeretnék adni a hazai közönségnek, amit még nem kapott. De az is fontos volt, hogy ha egy külföldi néző látja a filmet, aki azt sem tudja merre kell a térképen keresni Magyarországot, ő is értse a történetet, és érzelmileg is átélhető legyen a számára.

Az egész történet meseszerűen indult, mondhatni a sztori sztorija is filmre kívánkozik: a semmilyen hátszéllel nem rendelkező fiatal srác besétál az HBO budapesti irodájába, és eladja a hátizsákjában lapuló kéziratot.

Pedig tényleg így volt. Sehol, senkit nem ismertem, de bíztam magamban, illetve nem is magamban, hanem abban, hogy van annyira erős a történet, hogy érdemesnek találják foglalkozni vele.

Azt már tudjuk, hogy érdemesnek tartották, és azt is, hogy megírtad a folytatást, ami viszont nem került képernyőre. Mennyire élted ezt meg kudarcként?

Nagyon érdekes volt a kronológiája a történetnek, mert A besúgót a Batmannel egyidőben mutatta be az HBO. És egyszer csak kiadtak egy közleményt, hogy Magyarországon  A besúgó nézettsége megelőzte a Batmanét. Ez azt eredményzte, hogy Los Angelesben felgyulladt egy lámpa, hogy Magyarországon valami másképp történik, mint bárhol a világon. Mert mindenhol a Batman vitte a prímet, csak nálunk nem. Megjelentek az ügynökök, akik azt szerették volna, hogy szerződjek velük, és menjek rendezni Amerikába, azonnal. De akkor még minden rendben volt, az HBO-nál, mi A besúgó folytatására készültünk, és én nem voltam hajlandó semmiféle szerződésre, lojális voltam, mert tudtam, hogy nekem itt van dolgom. És bíztam abban, hogy ezek után csak nem rontjuk el annyira a második részt, hogy kihűljön a pite, és ne tudjak menni utána. Ez volt az első rendezésem, tehát mindenképpen úgy éreztem, hogy nem árt, ha megerősödök, ha mindenkinek egyértelmű lesz, hogy az első rész sikere nem a véletlen műve. Aztán az élet másképp döntött, az HBO kivonult, a már előkészítés alatt lévő folytatást elkaszálták, nekem pedig azonnal kinyílt az út. Igyekeztem erőt mutatni, a nyugalmammal hatni a színészekre is, hogy valahogy átsegítsem őket ezen az érzelmi hullámvasúton, hogy ne éljük meg ezt tragédiaként. A mi életünkön örökre, visszavonhatatlanul rajta marad az ujjlenyomata annak a sikernek, annak a mérhetetlen szeretetnek, amit a közönségtől kaptunk. Nem túlzás, ha azt mondom, hogy a sorozattól mindannyiunk élete megváltozott.

Számodra viszont kinyílt egy másik, sőt, egy sokkal nagyobb ajtó.

Igen, így lett a BBC-n a négy hete bemutatott King and Conqueror, ami nagyon jó nézettséget hoz, és hamarosan bemutatják a Band of Spies sorozatot is. Ezekkel telt az elmúlt két évem. Most pedig ismét itthon vagyok, és egy nagyon izgalmas produkcióra készülök. Viszont ne haragudj, de erről még nem szeretnék beszélni.

Akkor mesélj inkább arról, hogy hogy jött az életedbe a filmezés? Volt-e előtted családi minta, vagy hol kaptad el ezt a fonalat?

A szüleim értelmiségiek, és ahogy egyre többet látok az életből, egyre jobban látom azt, hogy mekkora szeretetben neveltek minket az öcsémmel. 16 éves koruk óta együtt vannak, s bár nyilván voltak konfliktusaik, minket nyugalom és harmónia vett körül. Olyan könyveket adtak a kezünkbe amik pont jókor jöttek, mert az olvasás és a történelem szeretete mindig fontos motívum volt a családban. Volt egy rövid lázadó időszaka a kamaszkoromnak, de nem volt számottevő. Sok mindent csináltam, a „szakmát” statisztaként kezdtem 2014-ben a Veszettek-ben, ahova egyébként első körben nem kellettem, de benne maradtam egy adatbázisban, és visszahívtak, hogy ifj. Vidnyánszky Attilának hajdublőr kell. A saját haja nem volt elég hosszú ahhoz, hogy parókát csináljanak belőle, ezért olyan fiúkat kerestek, akiknek pontosan megegyezik a hajszínük az övével. De később a Mafilm stúdióban kiderült, hogy a hajam sem elég jó, viszont én nagyon jól éreztem magam abban a közegben, ezért az elutasítás után nem mentem haza, ott maradtam a Mafilm-ben. Elsétáltam az egyik műteremig, ott ki volt írva, hogy itt forgattak Gerard Depardieu-vel, el voltam ájulva. Azt éreztem, hogy azt a levegőt akarom szívni, ahhoz a közeghez szeretnék tartozni. Jeleztem is egy ottani asszisztensnek, hogy bármit csinálok, csak mégis vigyenek magukkal. Szuper, mondta, úgyis kellenek statiszták. Így aztán mégis le lett borotválva a hajam, és bekerültem Goda Krisztina filmjébe, amit Kazincbarcikán forgattunk. Ezért kaptam az első fizetésemet a szakmában.

Hát azért innen elég nagy ívet jártál be, ráadásul viszonylag gyorsan is!

Igen, ezt sokan mondják, de azért ez relatív, mert tíz év volt. Az biztos, hogy arra nagy tétben én sem mertem volna fogadni, hogy a kopasz statiszta egyszer Nikolaj Coster-Waldautot fogja rendezni Izlandon. Szerintem ennek a folyamatnak három fázisa van. Az első az, hogy képes vagy-e a kamaszkori álomvilágodat megélhetéssé fordítani. Ha igen, akkor már túl vagy az első rostán. A második  amikor már a kamasz álomvilágból élsz, akkor elveszíted-e a kamasz lelkesedését az iránt, amit csinálsz, és egyszerűen csak egy munka lesz-e belőle. Ez a
leghosszabb ideig tartó fázis. A harmadik pedig, hogy abbahagyod-e időben? Mielőtt öregen önmagad paródiájává válsz ebben a szakmában.

Te hogy fogod elkerülni, hogy ne sétálj bele ebbe a zsákutcába?

Igyekszem mindig nagyon különböző dolgokat csinálni. A nyolcvanas évek Magyarországa után a középkori Anglia felé vettük az irányt a King and Conqueror-rel, aztán a 70-es évek Közel-Kelete következik a Band of Spies-ban, ami az izraeli-palesztin konfliktusnak a gyökereit kutatja mindkét oldalról párhuzamosan. Ez egy Paramount produkció, nagyon izgalmas lesz!

Alapvetően az élethez is, de ehhez a pályához kifejezetten sok kitartás és türelem kell. Nem örökölted ezt a vénát, nem taposta ki senki az utadat, és mégis hihetetlenül jól haladsz az úton. Mi a te erősséged?

Azt gondolom, hogy a közösségteremtés. Én teljesen egyedül kezdtem ezt a szakmát, de onnantól kezdve, hogy megcsináltuk A besúgót, már nem vagyok egyedül. Van egy asztal, ahol a mi közösségünk együtt ül, és ennek a közösségnek van egy megtartó és inspiráló ereje. Kegyetlen és csúnya tud lenni ez a szakma, hogyha az egészét nézed, de hogyha egy közösséget hozol létre azon belül, ami a tied, akkor az más helyzet. Ez az egyik, rádásul engem nemcsak  inspirál ez a közösség, hanem nagyon szeretem is őket. Emiatt is bízom benne, hogy tudunk még együtt dolgozni valamikor. A másik pedig az önfejlesztés, önképzés. Én az egész életemet azzal töltöttem, és töltöm ma is, hogy más filmjeit nézem, más könyveit olvasom, életrajzokat, önéletrajzokat, filmtörténeti könyveket, forgatókönyveket. Viccesen úgy szoktam mondani, hogy Gandhi, Bambi, Zombi ebben a sorrendben, minden jöhet. Folyamatosan képzem magamat abból, amit csinálok. Mindig azt gondolja az ember, amikor befejez egy filmet, hogy most már mindent látott, és amikor elkezd egy újat, az első tíz problémából van öt, ami az újdonság erejével hat. Úgyhogy nagyon kíváncsi vagyok, és nagyon élvezem, hogy ebből élhetek! Ezt én soha nem tudom megszokni, és ezt mindig egy ajándéknak érzem a Jóistentől.

Hány ötlet fut egyszerre a fejedben?

Nagyon sok, talán túl sok is. Annyi ötletem van, amennyihez egy élet is kevés. De sok mindennel kell számolnom, mert egy filmes pályán vannak jobb és rosszabb időszakok, soha nincs csak fent. Szerencsére egyelőre úgy tűnik, hogy emelkedő fázisban vagyok, nem éltem meg olyan időszakot, hogy évekig ne forgattam volna. 33 éves vagyok, remélem, hogy van még 30 évem a szakmában. Van olyan forgatókönyvem, amivel majdnem két évet foglalkoztam, mielőtt beraktam volna a fiókba, és azt érzem, hogy csak majdnem kész. Magammal szemben van legmagasabban a mércém, és hiába döntöm el, hogy mi lesz a következő, van, hogy az élet közbeszól. Van, hogy úgy érzem egy forgatókönyvről, hogy már forgatható, de nincs senki, aki pénzt adna rá. Viszont onnantól kezdve, hogy betettem a lábam a nemzetközi piacra, jelen kell lennem. Sok ügyes srác van, elengedhetetlen a folyamatos jelenlét. De boldog vagyok, hogy megengedhetem magamnak, hogy hazajöjjek és itthon dolgozzak, mert  fontos nekem, hogy a saját közegemben, az anyanyelvemen forgassak.

Kell menned munka után, vagy téged keresnek a feladatokkal?

Minden külföldi felkéréssel konkrétan kerestek meg, és ez fantasztikus érzés. Életemben először úgy léptem be az Egyesült Államokba, hogy vártak a stúdiók. Kicsit szürreális is volt, semmi turistáskodás Los Angelesben, meg voltak a fix időpontok, hogy a nagy stúdiókban –  Paramount, Fox, Netflix – hányra várnak. Az jutott eszembe, hogy ezt a fogkrémet már nem lehet visszanyomni a tubusba.

Mennyire tervezel előre? Mennyire tudsz egyáltalán előre tervezni?

Nagyon jó kérdés, mert az, hogy mennyire tervezek előre, az egy dolog, és hogy mennyire tudok, az egy másik. A tervem kamaszkoromtól kezdve az volt, és rengeteget imádkoztam is érte, hogy adjon a Jóisten egy olyan sikert, amit az emberek szeretnek és tudnak azonosulni vele. Egy olyan filmet, ami megmarad a magyar köztudatban. Aztán arról is álmodoztam, hogy szeretném magam kipróbálni Amerikában, ami a filmkészítés Mekkája. És bár még hosszú az út előttem, de ez is elindult. Eddig tartott a terv, ezt szerettem volna elérni. Én ezzel már nagyon boldog vagyok.

Kiemelt kép: Szentgyörgyi Bálint (fotó: Steindl Gabriella)