„A bennem lévő többletenergiát a tánccal tudom kiadni magamból” – sztárstaféta Molnár G. Nórával

A Vajdaságban született, gyerekként a tánc volt a mindene. Hárman vannak lánytestvérek, ő a középső, aki mindig lázadt, és kellett valami, amivel felhívja magára a figyelmet. A vajdasági Színiakadémia után a Színművészeti Egyetemet is elvégezte, és utólag is úgy látja, hogy egyik sem volt elvesztegetett idő. Horváth Csaba osztályába járt, a neves rendező-koreográfus azóta is biztos pont a szakmai életében. A székesfehérvári Vörösmarty Színház társulatának színészével, Molnár G. Nórával beszélgettünk.

Rovatunk előző alanya Horváth Szabolcs volt, aki téged kérdezett: Molnár G. Nórától szeretném kérdezni, hogy: itt vagy ott?

Azt gondolom, hogy több értelmezése is lehet ennek a kérdésnek, nem tudom konkrétan melyikre gondolhatott Szabolcs.

Igen, azt sejtettem, hogy ez csak elsőre tűnik egyszerű feladványnak. Milyen értelmezései lehetnek?

A leginkább az adja magát, hogy a szakmából kifolyólag fenn a színpadon vagy lent a nézőtéren. Szerintem erre gondolt, hogy hol szeretek inkább lenni, hol érzem magam jobban, mint alkotó. De úgyis értelmezhetem, hogy a Vajdaságban vagy Magyarországon, és úgyis, hogy Székesfehérváron vagy Budapesten.

Akkor vegyük sorba a lehetőségeket!

Ha az alkotó és színpad, akkor mind a kettő. Az egyetem elvégzése óta talán most ébredtem rá, hogy igazán jó érzés a színpadon két-három előadást végigcsinálni, de utána nagyon jó lejönni is. Aztán koreográfusként dolgozni, majd rendezni, és megint visszamenni. Ennek a variációi sokkal jobban kielégítenek, mintha csak egyre fókuszálnék.

A biztonság miatt fontos, hogy több lábon állj, vagy ez mind érdekel és fontos számodra?

Mind érdekel. Nagyon régóta táncolok, amit a prózai darabokban nem igazán tudok kamatoztatni. Időnként dúl bennem egy többletenergia, amit egy koreográfiával, vagy ha részt veszek egy táncelőadásban, azzal tudok kiadni magamból.

„Csak” táncos nem akartál lenni?

De, gyerekkoromban arra vágytam. Viszont a Vajdaságban nem volt magyar nyelven sem klasszikus balett, sem kortárstánc, nem tudtam ezt a vonalat fejleszteni.

Amikor rendezel vagy koreografálsz, nem hiányzik, hogy a színpadon legyél?

Olykor. Amikor Nyíregyházán a Sweet Charity-n dolgoztunk Horváth Illéssel, volt olyan koreográfia, amit szívesen táncoltam volna.

Vajdaság vagy Magyarország?

Bár nagyon hiányzik a Vajdaság, most azt mondom, hogy Magyarország. A szüleim, nagyszüleim, a családom ott élnek, ha a lehetőségeim engedik, megyek haza hozzájuk. Amikor Pestre kerültem, akkor még nagyon vissza akartam menni, azt gondoltam, hogy amit itt megtanulok, azt ott fogom kamatoztatni. De nem így alakult. Egy-egy előadásra szívesen visszamegyek, csak nem egyszerű az egyeztetés.

Budapest vagy Székesfehérvár?

Székesfehérváron vagyok tag és nagyon szeretem a színházat, de mindenképpen Budapest. Itt élek. A város és az egyetem miatt jöttem át Magyarországra.

Egy próbafolyamat alatt nem fárasztó a mindennapos ingázás?

De az. Van, hogy többen megyünk együtt, úgy gyorsan eltelik az idő. Néha vonattal megyek, annak is megvan az előnye: tudok pihenni vagy a szövegemmel foglalkozni, olvasni.

Egyetem után rögtön Székesfehérvárra kerültél. Tudatos döntés volt, hogy vidékre szerződj, hogy társulati tag legyél?

Horváth Csaba osztályába jártam, és amikor adódott egy lehetőség ő ajánlott be Szikora János igazgató úrnak, aki még aznap felhívott. Nincs viszonyítási alapom a szabadúszás és a társulati tagság között. A vidéki színháznak az a legnagyobb előnye, hogy nagyon sokat lehet tanulni. Az öreg hölgy látogatásá-ban nincs nagy szerepem, de már attól boldog vagyok, ahogy nézhetem Tóth Ildikót, Gáspár Sándort vagy Varga Máriát, ahogy megteremtenek egy világot. Ebből is tanulok. Én sokszor vagyok bizonytalan önmagamban, emiatt talán a szabadúszás annyival jobb helyzet lehetne, hogy a magabiztosságom és a bátorságom erősebbé válna.

Miből fakad a bizonytalanságod?

Biztos, abból is, hogy nem vagyok itt otthon. Ha hazamegyek Zentára, és bemegyek egy boltba, ott mindenkit ismerek. Mindenhol van kapcsolódásom, biztonságban érzem magam. De már szerencsére múlóban van ez az érzés, mert ha bárhova lépek, itt is sok az ismerős. Mégis valahogy az az érzés megmaradt, hogy pici vagyok itt. Hogy kisebb vagyok, mint a többiek. Pedig tudom, hogy nem így van, dolgozom ezen. Nem vagyok egy könnyű eset.

A színház honlapján néztem a fotódat, és meglepett, hogy bár egy nagyon szép és művészi kép van rólad, de profilból, nem szemből. Mintha rejtőzködnél. Ez is a bizonytalanságod miatt van?

Természetesen többféle kép készült, de valahogy ebben a képben láttam leginkább önmagamat. Igen, jól látod, kicsit talán ebben is benne van a rejtőzködés. Hogy lehetek ilyen is, meg olyan is. De nagyon érdekes, hogy ezt mondod, mert még senki nem fogalmazta meg így. És én sem gondoltam ebbe bele, mert nincs benne tudatosság.

A Vajdaságban is elvégezted az egyetemet és Budapesten is. Miért érezted fontosnak, hogy újabb öt évet a színi tanulmányaidnak szentelj?

A Vajdaságban kétévente nyílik magyar nyelven akadémia, pont akkor érettségiztem, amikor indult. Négyen voltunk az osztályban. Abban az évben, amikor diplomáztam, akkor jöttem fel Pestre is felvételizni. Szerintem nem vettek volna fel a színművészetire Pesten, ha előtte nem lettek volna meg az alapok. Kellett az a tapasztalás, nem volt elvesztegetett idő egyik egyetem sem.

Most volt premiered, a Szentivánéji álom-ban Pukk-ot alakítod, amit Horváth Csaba rendezett. A darabról azt mondják, hogy eléggé formabontóra sikeredett, te hogy látod?

Nagyon feszített volt a tempó, mert a betegségek miatt sok volt a csúszás az évadban. A premier utáni nap leültem, és akkor gondoltam végig, hogy két éve nem volt ennyire intenzív próbafolyamatom. Nagyon élveztem, és büszke vagyok erre a munkára.

Csaba fontos kapocs az életedben?

Nagyon fontos. Nekem óriási dolog volt az ő osztályába járni. A Vajdaságból feljönni és a színművészetire felvételt nyerni egyébként is nagy dolog. Az egyetemi éveim alatt beugrottam Fortés (Forte Társulat – Horváth Csaba műhelye – A szerk.) előadásokba, ezek mind meghatározóak voltak számomra. Úgy érzem, érteni vélem az ő nyelvét, és talán van egyfajta cinkosság is kettőnk között. Ez ad egyfajta biztonságérzetet.

Kikéred a véleményét most is?

Persze, mindig. Az egyetemi éveim alatt kezdtem el rendezni, ami neki köszönhető, ő biztatott, hogy van hozzá affinitásom, próbáljam meg. Amikor megcsináltam az első előadásszerűségemet, akkor az még a Hevesi teremben volt, következő fél évben pedig már az Ódry Színpadon.

Mi vár rád még idén?

A Városmajori Szabadtéri Színpadnak csinálok koreográfusként egy darabot, Horváth János Antallal. Nyári Krisztián írja, ez lesz a színház 100 éves jubileumi előadása.

Összeállt már a fejedben, vagy még Szentivánéji álom van?

Még nem. A következő pár hét még zűrős, de azért már kattogok rajta. Az előadásomat pedig meghívták a Thealter és az Ördögkatlan Fesztiválra. Szeptemberben pedig rendezni fogok fehérváron, a Nyár című négy-ötszereplős darabot, amit ajándékba kaptam a színháztól.

Hol van a szíved?

Otthon, Zentán. De már itt is.

Kitől és mit kérdeznél a következő interjúban?

Blaskó Borbálától szeretném kérdezni, hogy: a táncot el lehet valaha is engedni?

Kiemelt kép: Molnár G. Nóra (forrás: szfe.hu )