„A báb nekem olyan, mint a zenésznek a hangszer” – interjú Márkus Sándorral

Márkus Sándor 2013-ban végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetem bábszínész szakán. Pár év szabadúszás után, 2017-ben csatlakozott a Budapest Bábszínház társulatához, ahol eddig főként gyerekelőadásokban szerepelt. Most azonban a Kosztolányi Dezső novellái alapján készült Esti Kornélt próbálja, Szilágyi Bálint rendezésében. Az interjút a Telep nevű helyen ejtjük meg, a beszélgetés előtt Sankó – ahogy a családja és a barátai hívják – meginvitál, hogy nézzük meg a galérián lévő kiállítást. Márkus igazi művészember, aki a színészet mellett látványtervezéssel, installációkkal is foglalkozik – ezekről, valamint az új szerepéről is beszélgettünk.

Biztosan sokan kérdezték már, de miért éppen a bábszínészet?

Számomra a báb fontos műfaj, már gyerekkorom óta jelentős részét képezi az életemnek. 2017-ben szerződtem a Budapest Bábszínházhoz, ahol nagyon jól érzem magam. A báb leginkább terápia nekem: szeretem, jól is érzem magam benne és tőle. Néha el is gondolkozom azon, milyen szerencsés vagyok, hogy még pénzt is kapok azért, amit élvezettel csinálok! (nevet) Emellett szeretek kísérletezni is a bábokkal, ilyen volt például a Nylon Group, ahol egy egészen új technikát fejlesztettem ki, belülről, zsinórokkal mozgattuk egy óriási nylon-kéz ujjait. De említhetném a drónok mozgatta bábokat, vagy azt, amivel most a Színház- és Filmművészeti Egyetemen tanárként kísérletezem: miniprojektor-fejű bábokat tervezek. Szeretném ezt a műfajt minél tökéletesebb, minőségi szinten űzni. A báb nekem olyan, mint a zenésznek a hangszer.

Emellett fontos részét képezik az életednek a művészet más területei is, gondolok itt a látványtervezésre, vagy a különböző installációkra, kiállításokra.

Engem mindig is a szabadság keresése és az önkifejezés gyakorlása hajtott, ezért is foglalkozom egyszerre sok mindennel. Mielőtt meghalok, szeretném minél többször megtapasztalni, hogy létrehozhattam mindazt, ami az agyamban van, olyan minőségben, ahogyan én elképzeltem. Ebben nagy segítségemre van a színház, akár bábszínészként, akár látványtervezőként dolgozom. Mostanában kicsit elmozdultam a fine art-vonal felé, de nem azért, mert szakítani akarok a korábbi munkáimmal, hanem mert így megtapasztalhatom azt a fajta szabadságot is, amit mondjuk egy kiállítás vagy egy installáció adhat. A színház jóval kötöttebb, ott kénytelen vagy együtt dolgozni másokkal – persze, nem mintha ez baj lenne, viszont, ha az életemet csak ez töltené ki, akkor unatkoznék. Egyszerűen szükségem van arra, hogy szabadon, kötöttségek nélkül is kifejezhessem magam. Ez abból a szempontból is jó, hogy ha én nem szeretnék valakivel együtt dolgozni, akkor senki nem kényszeríthet rá a közös munkára. Ha nincs meg a kémia a rendezővel vagy más színészekkel, akkor nemet mondok a felkérésre. A munkáimban abszolút nem motivál a pénz, sokkal inkább az, hogy jól érezzem magam. Bármit is csinálok, legyen az színészet, látvány vagy kiállítás, azt mind magaménak érzem. Még az instagram oldalam is nagyon személyes művészeti alkotás. Van, hogy egyszerre párhuzamosan dolgozom a projekteken, de van, hogy hónapokig csak az egyikre koncentrálok. Mindegyikben ott vagyok én, Sankó – ahogy a családom hív -, innen jött az ötlet Barna Judittól, a manageremtől, hogy megalapítsam a SANKOART brandet, sok projektem már ezen a néven fut.

Szilágyi Bálinttal viszont sokat dolgoztok közösen, hol mint rendező-látványtervező, hol mint rendező-színész páros. Hamar egymásra találtatok művészi szempontból?

Zsótér Sándoron keresztül ismerkedtünk meg, ő mutatott be minket egymásnak. Azt tudni kell, hogy Bálint és én két, teljesen más személyiség, egymás ellentétei vagyunk. Vicces, hogy ez az ellentét erősen jelen van a most készülő Esti Kornélban is, emiatt van, hogy a próbákon néha el is érzékenyülök. A mi kapcsolatunk alapvetően munkára épülő viszonynak indult, de mára talán mondhatom, hogy barátok lettünk. Nagyon egymásra találtunk, teljesen egy nyelvet beszélünk: mellette és vele teljesen szabadon tudok dolgozni. Amikor rendező-látványtervező párosként dolgozunk, akkor abszolút egymás partnerei vagyunk. Többször dolgoztam már a színészeként is vele, mint például most is. Bálinttól mindig olyan szerepeket kapok, amik különösen érdekelnek és amihez tudok kapcsolódni magánemberként. Amikor például a Bambit csináltunk, pont egy olyan periódusát éltem az életemnek, amiről szerintem a darab szól: meg kell tanulnod egyedül lenni, hogy bölcsességhez juss. Az Esti Kornélban pedig a címszereplő és Kosztolányi szerepe vonható párhuzamba a mi kapcsolatunkkal: testvérem és ellentétem.

Amikor a színésze vagy, kiszokta kérni a véleményedet a látvány kapcsán?

Meg szokott kérdezni, de ebben a helyzetben nem szeretek az előadásnak ebbe a részébe belefolyni. Ha színészként dolgozom, akkor végrehajtó vagyok, az én munkám abból áll, hogy segítsem a rendező elképzeléseit a képességeimhez mérten. Ilyenkor csak a színjátszásra kell koncentrálnom, az csak nehezítené a munkámat, ha a nagy egészet akarnám látni.

December elején mutatjátok be az Esti Kornélt a Budapest Bábszínházban. Mesélnél kicsit a történetről, illetve a szerepedről?

Alapvetően a novellákkal dolgozunk, így a történetről sokat mesélni talán nem szükséges, hiszen az vagy ismert az emberek számára, vagy bárki pillanatok alatt utána tud keresni az interneten. Az előadás az emberi életút négy szakaszát mutatja be: a fiatalságot, a fiatal felnőttséget, a felnőttséget és az érett kort. Négyen játszunk benne, mindenkinek jut egy-egy rész, amiben ő lesz Esti Kornél és Kosztolányi, aki narrálja az eseményeket, a többi jelenetben más szereplők bőrébe bújunk. A bábokat Lázár Helga tervezte, mindegyik egy-egy ismert személy alapján készült, olyanok, mint a kiállítási tárgyak, de tudnak bábként is funkcionálni. Főleg bunraku-technikával dolgozunk, de emellett lesz marionett és muppet is.

Felnőtteknek szóló bábelőadásban könnyebb játszani? Értem ezalatt, hogy a gyerekek, ha nem köti le a darab a figyelmüket, könnyebben hangot adnak az unalmuknak.

Túl nagy különbséget nem érzek a kettő között. Az nagyon fontos, hogy az alkotók jól lőjék be a korosztályt, valamint, hogy a néző is tájékozódjon, mielőtt jegyet vesz. Bálinttal éppen most csináltunk Nyíregyházán egy Piroska és a farkas előadás, ahol pontosan meg kellett határoznunk, hogy kiknek szánjuk. Ha ez megvan, akkor már be lehet mutatni úgy egy darabot, hogy azon ne unatkozzanak és emiatt hangoskodjanak a gyerekek. Felnőtteknek játszani talán annyival könnyebb, hogy nagyobb a szabadságod, nem kell arra figyelned, hogy ne legyen olyan bakid, ami egy szülőnél kiveri a biztosítékot. Az egyik Nyúl Péter előadásban sajnos én beleestem egy ilyenbe. A szerepem szerint azt kellett volna mondanom, hogy „én egy felelősségteljes felnőtt nyúl vagyok”, azonban nagyon fáradt voltam, megbotlott a nyelvem, és az csúszott ki a számon, hogy „én egy felelősségteljes, felnőtt nő vagyok.” (nevet) De előfordul az is, hogy a gyerekek bekiabálnak, velem a Bambinál történt hasonló: amikor lelövik Bambi anyukáját, a kis őzikebábommal éppen azt játszottam, hogy keresem a mamát. Erre valaki felkiáltott az első sorból, hogy „Bambi! Anyukád meghalt!”. Olyan röhögőgörcs jött rám, hogy el kellett takarnom magam. Ezeket nem tudod kizárni, meg kell tanulni kezelni az ilyen szituációkat is, de ezek nagyon aranyos visszajelzések.

Októberben mutatták be a Csillagképeket, szintén Bálint rendezésében. Az előadásnak nagyon különleges a látványvilága, erről tudnál mesélni, hogy mi alapján született meg a koncepció?

A Csillagképek látványterve úgy nevezett konceptuális művészet, ami mögött nagyon sok gondolat és üzenet húzódik meg. Engem mindig is érdekelt, hogyan tudok vizuálisan több szinten kommunikálni az emberekkel. Rengeteget dolgozom előre a látványon, kutatok, utánajárok a dolgoknak, mindig pontosan tudom, kikre hogyan szeretnék hatni vizuálisan. Mindig rejtek el olyan apró dolgokat, amikhez az adott közönség kapcsolódni tud. A Csillagképeknél az volt a célom, hogy egy olyan díszletet hozzak létre, ami nem teljesen konkrét, de egyaránt érthető legyen azoknak is, akik keveset járnak színházba, és azoknak is, akik fogékonyak a vizuális művészetre. Mindenképpen egy szabad asszociációs élményt szerettem volna átadni.

Mivel fog telni az évad második fele?

Továbbra is „feeling myself” és tolom a flow-t az embereknek körülöttem. Év elején egy saját kiállítással kezdek, itt, a Telep Galériában. Január 23. és 25. között lesz látható majd, három napon keresztül, The Lack of Cock a címe. Ennek az az apropója, hogy jövőre leszek harminc éves – ahogy a kedvenc mesém, A kis hableány is, innen a pulcsi is -, ezért mindent a hármas szám fog uralni. Bálinttal megyünk majd Szegedre, ott A kiskakas gyémánt félkrajcárját mutatjuk be, azután lesz munkánk Nagyváradon és Székesfehérváron is. Szeptemberben voltam New York-ban a bálna installációmmal (Whale me), azt most visszahívták Manhattanbe, de egyelőre nem tudom, mikor fog beleférni az időmbe. De ettől függetlenül, ha bárki elveszettnek érezné magát, nyugodtan megkereshet. Emellett tanítok az egyetemen, Zsótér elsőéves osztályában, „önkifejezés-módszertani gyakorlatok színpadi alkalmazása” a kurzus neve. Továbbá terveink szerint hamarosan sikerül elindítanom egy céget, amely más cégek marketingjébe segítene be, úgy, hogy a művészet oldaláról közelíti meg a reklámozást. Lesz feladat bőven, unatkozni nem fogok, az biztos.

Kiemelt kép: Márkus Sándor (fotó: Vajda Réka)