A ’90-es évek sztárzsaruja visszatért – Elolvastuk a Doszpot nyomoz című könyvet

A Magnólia Kiadó egy, hazai viszonylatban mindenképpen különleges regénnyel zárta az idei évet: hazánk egyik legnépszerűbb krimiszerzője, Szlavicsek Judit Doszpot Péter, a ’90-es évek sztárzsaruja főszereplésével írt félig fikciós, félid valóságos bűnügyi történetet.

Doszpot Péter előbb a Pest Megyei Rendőr-főkapitányság Életvédelmi Osztályának csoportvezetőjévé, majd a BRFK Életvédelmi Alosztályának vezetőjévé vált, utóbbit mindösszesen 32 évesen sikerült elérnie, ezzel ő birtokolja itthon a valaha volt legfiatalabb gyilkossági főzsaru címet. Nevéhez számtalan legendás gyilkossági ügy kapcsolódik, 1998-ban az Év rendőrévé választották Budapesten. 2001-ben szerelt le, alezredesi rendfokozatban. A Balatoni-krimik sorozattal hírnevet szerző Szlavicsek Judit a Pécsi Tudományegyetemen diplomázott magyar nyelv és irodalom szakon, szakdolgozatát a krimi és szépirodalom kapcsolatáról írta. Később elvégezte a jogi egyetemet is, és jogászként dolgozott, mára napjaink egyik legnépszerűbb krimiírójaként tartja számon a szakma.

A november végén megjelent Doszpot nyomoz egy pattanásig feszült regény, amely Doszpot Péter több mint ötvenórányi mélyinterjún rögzített visszaemlékezésein és korabeli napilapok újságcikkein alapul, a legizgalmasabb krimik eszköztárával vegyítve. A könyv ott lebeg valahol az írói képzelet és egy legendás bűnügyi korszak rögvalójának határán, de semmi kedve tartozni egyik világhoz sem. A történet 1996 decemberében veszi kezdetét, amikor is Doszpotot egy sashegyi lakásban talált holttesthez riasztják: az áldozat a húszéves Patkós Ágnes, egy jómódú család fiatalabb lánya. A rendőrség minden erőfeszítésének ellenére a gyilkost nem sikerül azonosítani, és noha az anya minden héten érdeklődik az ügy állása iránt, az szép lassan kezd kevésbé fontossá válni. Egy évvel később egy véletlen találkozás egy tihanyi étteremben ismét lendületbe hozza az eseményeket, de eközben Budapesten már egy újfajta félelem tartja rettegésben az embereket: egy sorozatgyilkos mészárol le gyanútlan boltosokat kegyetlenül, gyakran fillérekért. Miközben Doszpot és csapata versenyt fut az idővel, hogy megakadályozza az újabb gyilkosságokat, a fiatal lány megölése sem hagyja nyugodni, ráadásul az ügyben egyre nyugtalanítóbb részletekre derül fény.

A regény olvasótábora két csoportra osztható: azokéra, akik úgy veszik kézbe a kötetet, hogy élénken emlékeznek Doszpot Péterre, és azokéra, akiknek az egykori sztárzsaru neve nem sokat, vagy éppen semmit sem mond. Jómagam az utóbbiak táborát erősítem, hiszen a rendszerváltás szülöttjeként abban az időszakban, amelyben Doszpot éppen a fénykorát élte, leginkább a Disney-rajzfilmek és az RTL Klubon futó délutáni matiné animesorozatok kötöttek le, az akkori közéletből pedig leginkább csak a Viszkis neve maradt meg. (Megjegyzés: az egyik, a szerzővel és Doszpottal készített interjúban éppen ezt tárgyalják, miszerint a magyarokban még mindig él a „betyártudat”, aminek hatására itthon hamarabb készült film egy bűnözőről, mint egy nyomozóról.) Ennek köszönhetően semmilyen elvárásaim nem voltak a mostani történettel kapcsolatban, ahogyan Dosztpotról sem élt semmilyen előzetes kép a fejemben, amely befolyásolhatott volna, ami bizonyos szempontból jót is tett az élménynek.

Szlavicsek regénye a ’90-es évek második felében játszódik, amely kor – bármennyire is fáj ezt harmincas éveim derekán leírni – meglehetősen retrónak számít ma már. Az időutazást a kötet címe is sugallja, amelyet nem bonyolítottak túl, és amelyről egyből eszünkbe juthatnak az olyan klasszikusok, mint a Kántor nyomoz vagy a Brown atya nyomoz. Ez az a kor, amelyben a rendszerváltásnak köszönhetően teljesen elszabadultak az indulatok – jó és rossz értelemben egyaránt. A rendőrségnek teljesen új, addig sosem tapasztalt bűncselekményeknek kellett a nyomába szegődnie, ahogyan a lakosságban is teljesen új érzések szabadultak fel. Az ember azonban végső soron mégis csak ember, legyen szó bármelyik korszakról is, és éppen ezt használta ki Szlavicsek is a fiktív cselekményszál megírásakor. A Patkós család életének és kálváriájának bemutatásakor a lélek mélységeibe merült el, és ezen a téren erősen érződik is az író szabadság, hogy szabadon garázdálkodhatott az indítékkal és a gyanúsítottakkal. Ennek következményeként a megoldás is végtelenül emberi, ezzel is bizonyítva, hogy néha a kulcs a hétköznapiságban, az egyszerűségben rejlik.

A történet másik szála egy valós eseményt dolgoz fel, a kisbolti sorozatgyilkosét, aki a belvárosban és Csepelen is követett el emberöléseket, az üzletekből pedig csak párszáz, -ezer forinttal távozott. Habár számomra ez az eset is teljesen újként hatott, érdekes volt látni, hogyan építi bele Szlavicsek a megtörtént bűncselekményeket a fiktív regénybe. (És ha már ez a cikk jóval személyesebbre sikerült, mint amilyen szoktam írni, hadd említsem meg, hogy nagy örömmel töltött el szülővárosom nevét több alkalommal is nyomtatásban látni.) Ezen túlmenően még a Fenyő-gyilkosság is terítékre kerül, ezzel pedig a szerző még inkább életszerűvé tette a cselekményt. Krimikben ugyanis ritka, hogy egy nyomozócsoport más üggyel is foglalkozna, mint ami a történet fókuszában áll, ha pedig mégis több szálon fut a sztori, akkor várhatóan ezek hatással lesznek egymásra. Itt viszont azt látjuk, hogy mialatt Doszpotéknak próbálnak fényt deríteni a Patkós-gyilkosság rejtélyére, a többi bűnöző sem tétlenkedik. Természetesen ránk, vagyis az olvasókra is vár egy kis nyomozás, ugyanis szerintem nem létezik olyan ember, akit ne érdekelne, hogy a regény melyik „50 százaléka” valóságos, az interneten fellelhető archív anyagok közti böngészés pedig további kikapcsolódást jelenthet számunkra.

Ami szintén rejtély lehet az olvasó számára, hogy Doszpot alakja mennyire lett „regényesítve” a történetben. Előzetesen joggal gondolhatnánk, hogy mivel maga a nyomozó is kivette a részét a könyv megszületéséből, a lehető legjobb színben kívánja feltüntetni magát. Ezzel szemben Doszpot alakja nem mondható a legszimpatikusabbnak: tökéletesen megfelel a ’90-es évek macsó zsaruiról kialakult képnek, kicsit nagyképű, és nem kicsit erőszakos is – olyan érzésünk lehet olykor, mintha akciófilmet néznénk, amelyben mindent eltúloznak, hogy a főhőst minél inkább tesztoszteron-túltengésesnek mutassák be. Egy másik interjúban ugyanakkor arra is kitérnek, hogy a bűnözőkkel ilyen hangnemben kell(ett) beszélni, mert ez volt az, amiből értettek – noha, manapság ez biztosan nem felelne meg a jogszabályi követelményeknek. Kisebb hibaként róható fel, hogy a regény nem igazán mutatja meg, hogy miért is volt a legjobb zsaru Doszpot – ugyanis a történet elején mind a rendőrség kötelékein belül, mind a lakosság körében ismerik a nevét, vagyis a „sztárkultusz” már adott volt, és Szlavicsek látszólag meg is elégedett ennyivel. Mindezt ugyanakkor kárpótolja azzal, hogy megmutatja Doszpot érzékeny oldalát (leginkább a regény keretéül szolgáló, 2000-es években játszódó jelenetekkel), valamint azt sem akarja szépíteni, hogy mennyi mindent kellett feláldoznia akkoriban a nyomozócsoport tagjainak a hivatástudat nevében.

Bár a regény önmagában is megállja a helyét, mégis magában hordozza a folytatás lehetőségét, amelyre szerintem mind olvasói, mind alkotói oldalról lenne igény, így remélhetőleg a közeljövőben további Doszpot-nyomozásokról is olvashatunk – legyen az akár fiktív, akár valóságos.

Szlavicsek Judit: Doszpot nyomoz, Magnólia Kiadó, 352 oldal
Kiemelt kép: Szlavicsek Judit és Doszpot Péter – Doszpot nyomoz (Fotó: Magnólia Kiadó)