A Nemzetközi Színházi Intézet (ITI) kezdeményezéseként a Színházi Világnapot minden év március 27-én ünnepeljük. Idén minden szempontból rendhagyó ez a nap, hiszen a koronavírus-járvány miatt a teátrumok világszerte zárva tartanak, az alkotók nem az esti előadásaikra, vagy legújabb bemutatóikra készülnek, hanem otthonaikba szorulva próbálják szeretteikre és saját magukra vigyázva átvészelni a karantén időszakát.

A színházi világnap célja, hogy felhívja a figyelmet a színházművészet – és tágabb értelemben a kultúra – fontosságára, tisztelegjen a színészek, a színházi dolgozók előtt, kérje a közönség szeretetét és támogatását, főleg most, ezekben a napokban. Amikor ekkora krízist él át a világ, akkor kulturális gyökereink, és a hagyományok még fontosabbá válnak, hangsúlyozza az idei üzenet megfogalmazója, Shahid Nadeem, elismert pakisztáni drámaíró, aki országának egyik legfontosabb kulturális intézménye, a pandzsámi Kortárs Színház művészeti vezetője. Alább közöljük az alkotó gondolatait.

A színház mint szentély

A pakisztáni Lahore város Kortárs Színháza Bulleh Shahról, a híres 18. századi szúfi költőről szóló előadásának végén egy idős férfi és egy fiatal fiú lépett oda a színészhez, aki a nagy szúfit játszotta. “Az unokám beteg, megáldaná őt?”. A színész meglepődve ezt válaszolta: “Én csak egy színész vagyok, aki Bulleh Shah szerepét játszottam a színpadon.” Az öregember így felelt: “Fiam, te nem színész vagy, hanem Bulleh Shah megtestesülése, az ő avatárja.” Hirtelen a színház teljesen más felfogása lett nyilvánvalóvá számunkra, amelyben a színész az általa megformált szereplő megtestesülésévé válik.

A fentiekhez hasonló történetek minden kultúrában megtalálhatóak. Ezek hidat alkotnak közöttünk, a színházcsinálók és az olykor tapasztalatlan, de mindig lelkes közönség között.  Játék közben néha elragad bennünket színházi eszményünk, a társadalmi változások előmozdításában betöltött szerepünk, és elfeledkezünk minden másról. Amikor a jelen kihívásaira összpontosítunk, tulajdonképpen megfosztjuk magunkat attól a mélyen felkavaró lelki élménytől, amit a színház nyújtani képes. A mai világban, amikor elhatalmasodik a vallási fanatizmus, a gyűlölet és az erőszak, amikor bolygónk egyre súlyosabb klímakatasztrófa felé sodródik, meg kell találnunk a módját, hogy újra visszanyerhessük spirituális erőinket. Nemcsak a közönyt, a reményvesztettséget, a pesszimizmust és a kapzsiságot kell legyőznünk, de vállalnunk kell a világunk és a bolygónk iránti felelősséget is. A színháznak nemes és fontos szerepe van azon energiák felszabadításában és mozgósításában, amelyek megakadályozhatják, hogy az emberiség szakadékba zuhanjon.

A színház képes a színpadot szakrális térré változtatni. Dél-Ázsiában a művészek mély alázattal érintik meg a színpad deszkáját, mielőtt fellépnek rá. Ebben az ősi hagyományban összefonódik a spiritualitás és a kultúra. Ideje helyreállítani ezt a szoros kapcsolatot művész és közönsége, múlt és jövő között. A színházi alkotás szent tevékenységgé válhat, a színészek valóban megtestesülései lehetnek az általuk játszott szerepeknek. A színháznak megadatott a lehetőség, hogy szentéllyé váljon.

Kiemelt kép: Reider Péter a Liliom című előadásban (Fotó: Dömölky Dániel)