Ráth Orsi több mint két és fél éve tagja a Deszkavízió szerkesztőségének, ez alatt az idő alatt közel 100 kritikáját olvashattátok már. Főleg zenés színházi előadásokról ír, ezek a kedvencei – a miértre a későbbiekben tudjuk meg a választ –, otthonosan is mozog ebben a műfajban. Orsival azért is volt nagy öröm beszélgetni, ugyanis nem Budapesten él, így a személyes találkozásaink száma meglehetősen alacsony, őt magát kevésbé ismertem eddig, mint a többieket. Ismerjétek meg őt ti is!

Az olvasók a neveddel főként színházi előadások kritikájánál találkozhat. De ki is Ráth Orsi? Mennyit árulhatsz el magadról?

Háttérmunkatársa vagyok egy regionális televíziónak, ahol a közösségi média felületek kezelésétől az adásba kerülő híradós anyagok lektorálásán át egészen a nekrológok írásáig sokféle feladatom van, amiket nagyon szívesen elvégzek, ám ez egy kiszolgáló jellegű munka, ahol nyilvánvalóan nem bontakozhat ki az egyéniségem. Ezért aztán folyamatosan kerestem és keresem annak lehetőségét, hogy az íráskészség egyediséggel párosuljon, ám emellett valamiféle ügyet is szolgáljon.

Hogyan kerültél kapcsolatba a Deszkavízióval? Milyen gondolatok fogalmazódtak meg benned akkor, amikor felmerült a lehetősége annak, hogy írj nekünk?

Az „ügy”, amiről az előzőekben beszéltem, sok mellékvágány után végül a színházi szférának a saját írásbeli eszközeimmel való támogatása lett, és bár hatalmas odafigyeléssel és koncentráltsággal közelítek a prózai előadásokhoz is, amikor elemzem őket, mégis a zenés színházi vonal az, amit igazán a saját terepemnek érzek. Azt vettem észre, hogy amíg a prózai darabok mellé nagyon sok szakújságíró magától értetődő módon odaáll, addig a musical és az operett műfaja nem kap a sajtó részéről annyi figyelmet, és nem tagadom, kapóra jött ez a fajta piaci rés, aminek a betöltése egybeesett az érdeklődésemmel. Már csak egy portált kellett keresnem hozzá, ahol az írásaim megjelenhetnek. Utólag visszatekintve lett valami viccesen szimbolikus színezete is annak a körülménynek, hogy amikor a főszerkesztői e-mailcímre a pályázós írásomat elküldtem, akkor éppen a Squid Game című sorozat ment a háttérben, ami ugye arról szól, hogy különböző nehezen teljesíthető feladatokat kell abszolválnia a végső cél eléréséhez az embernek, és ha hibázik, egyből vége van, nem kap újabb lehetőséget.

Mi volt az első darab, amit életedben először láttál, és melyik volt az első, ami akkora hatást gyakorolt rád, hogy elkezdtél rajongani a színházért?

Édesanyám a MAFILM-nál dolgozott, és gyakran bevitt a munkahelyére, ezért én az akkori magyar filmekkel, legalábbis azoknak a Filmgyár folyosóin kihelyezett jelenetfotóival, meg néhány filmszínész „nénivel meg bácsival” előbb találkoztam, mint a teátrumok közegével. Majd amikor egy olyan film, a Koltay Gábor-féle István, a király került mindössze ötévesen a látószögembe, ami színházi előadásként is funkcionált egyben, és aminek néhány próbáján, és premierjén is ott lehettem, akkor eldőlt minden. Onnantól kezdve beúszott a zenés színház is az életembe, és nemcsak az énekelt részekkel telitűzdelt mesejátékok ragadták meg a figyelmemet, mint a korombeli gyerekek többségének, hanem a felnőttek korosztályának szóló rockoperák, musicalek is, mint amilyen a Macskák, vagy az Evita volt abban az időben.

Mit szeretsz a legjobban az írásban?

Azt, hogy gondolkodhatok az adott témáról, és azt, hogy amire jutottam, szavakba önthetem. Ehhez az előadás-elemzés, mint tevékenység tökéletes. A másik pedig a hatáskeltés lehetősége. Ebben a tekintetben hasonlítok a színészekre, színházi szakemberekre, csak ők a nézőikből szeretnének hatásokat kiváltani, én meg az olvasókból, és azokból az alkotókból, akikről az adott írásomban szó van. Ezért esik különösen jól, hogy nemcsak a pályakezdőktől kapok az újságírós insta-oldalamra illetve a szerkesztőségi e-mailcímre – mert erre is volt már példa – megköszönő üzeneteket, vagy olyan visszajelzést, ami a cikkemnek az egészét méltatja, hanem sok éve a pályán lévő színművészektől is, akiknek az eddig elért eredményeik alapján nincsen feltétlenül szükségük arra a fajta reklámra, amit az írásaimon keresztül nyújthatok nekik. A színházigazgatók nagyon okosak, egyre többen fedezik fel közülük nemcsak az én munkámban, de a teljes szerkesztőség tevékenységében is a népszerűsítő, értékközvetítő erőt, azt, hogy bármelyik rovatot is képviseljük, képletesen szólva egy híd vagyunk közöttük és a nézők között.

Az írásaidat mindig alapos utánajárás előzi meg, szinte minden kritikában utána jársz az adott rendező, főszereplő vagy darab magyarországi történetének. Az információk felkutatása öröm vagy kényszer számodra?

Azt vallom, hogy nem lehet az írást megúszósra venni. Sem az olvasó, sem a szakma nem buta. Azonnal kibukik egy szövegből, hogy milyen mértékű energiát fektetett bele a dologba az, aki írta. Amikor megkapok egy adott előadást, hogy írjak róla, akkor már napokkal előtte készülök rá. Akár prózai, akár zenés darabról van szó, akár tetszik nekem az alapanyag vagy az, amit a rendező kreált belőle, akár nem, addig, amíg le nem adom a kész cikket, azzal kelek, azzal fekszem, és nemcsak a neten kutakodom, hanem színházi szakkönyveket is olvasok, mert azt vallom, hogy jó pap holtig tanul. Megint csak arról tudok visszaigazolást adni, hogy ez a Deszkavízió teljes szerkesztőségének esetében is pontosan ugyanígy van, amiben viszont talán különbözöm, az az, hogy sosem beszélek magamról a kritikáimban, nálam nincsen egyes szám első személyben megfogalmazott gondolat, ilyenkor csakis az adott előadáson és közreműködőn van a hangsúly.

Most mégis arra szeretnélek kapacitálni, hogy egy pillanatra add fel ezt a dolgot, és aszerint válaszolj! Melyik volt számodra az utóbbi év legmeghatározóbb előadása és miért?

Minden olyan előadáshoz nagyon tudok kapcsolódni, ami leveti magáról a cukormázat, és valamilyen szempontból valódiságot, realitást sugároz akkor is, ha az fájó, és túlmutat a megszokott színházi kifejezésmódokon. Pesty-Nagy (most már Nagybaczoni Nagy) Katinak például volt régebben egy Légy jó mindhalálig-rendezése a tatabányai Jászai Mari Színházban, és ott a Nyilas Misit játszó gyermekszereplő nemcsak egyszerűen elénekelte arról a dalokat, hogy a karakterét lelki bánat gyötri, és az összes felnőtt gonosz, hanem mindeközben olyan indulatokat, kifakadásokat, érzelmi reakciókat mutatott, ami ha eljátszva is, de húsbavágóan közvetített egy darabka valóságot.

A Deszkavízió mely másik rovatához (könyv, opera, képzőművészet, mozgókép, tánc) írnál még szívesen kritikát?

Operáról már írtam, én azt a színházhoz sorolom, viszont bármelyiket kipróbálnám, mert úgy tudok fejlődni, ha kilépek a komfortzónámból. Ám egészen biztosan kételkednék magamban mindaddig, amíg meg nem győződnék róla, hogy meg tudtam végül oldani a feladatot.

A színházon kívül milyen hobbijaid vannak még?

Nem hobbi, de a horrorfilmek nézése nagyon kikapcsol, szeretem a kontrasztos dolgokat, és a nagy értékközvetítés közepette kell valami az ellentétes oldalról.

Kiemelt kép: Ráth Orsolya (Fotó: Kovács Milán)