Sokáig gondolkodtam rajta, hogy mit írjak a Deszkavízió alfájáról és ómegájáról, merthogy biztos voltam benne, hogy írásban fogom kifejteni, miért tölt be különleges szerepet az életünkben. Elvégre legcombosabb pillanataimban sem tudtam olyan csecse interjúkat készíteni, mint Jani, olyan pofás fotókat lőni, mint Milán, olyan snájdig videókat forgatni, mint Norton, vagy olyan sokoldalú lenni, mint Andi, így arra próbáltam meg hagyatkozni, amiért a csapat általában dicsérni szokott: a fantáziámra és a humoromra.

De ahelyett, hogy sztorizgattam volna az első találkozásunkról (ami egy szinkronfelvételen történt), vagy elárulnám, hogy miért neveztem el Ametisztnek (ez a mi titkunk marad), inkább megpróbáltam elképzelni, hogy mi mindenből áll egyetlen napja. Ez többet elmond, mintha oldalakon át jellemezném. Ha végigolvassátok, megértitek. De ez a bejegyzés nem rólam szól, így a reflektorfényt rá is irányítanám a cikk sztárjára:

Malik Andi elképzelt napja

Felsír az ébresztő, nagy lárma lett Pesten,
Andi éji bagoly, de felpattan resten.
Virul a képernyő, üzik halma várja,
szeme veszettül jár, az éjjelt darálja.
Teavizet forral, emaileket olvas,
az egyik fontosabb, tízes skálán nyolcas.
Megrendelés fut be – szólnak a Müpából,
csörög a telefon, elég a kajából.
Hirdetne a Madách, cikket kér az Örkény,
még kilenc se múlt, de elkapta az örvény.
Messengerre pattan, nyit egy Deszka-chatet,
a frászt hozza rájuk, félnaponta egyet.
Persze ez csak látszat, mókáznak ők gyakran,
színes csapat az övé, ami néha bekattan.
Bár sok helyen hajtott, volt jobb kéz és főnök,
rájuk a legbüszkébb, szakmai gyerkőcök.
Kiad néhány munkát, pörögnek a viccei,
cifra a reggele, mint a napló-skiccei.
Elég a tréfából, vár a Kerepesi,
könyvet búj a metrón, amikor teheti.

Hárman várják ottan, a Táncegyüttesnél,
két meeting közeleg, teste töményt remél.
Van egy új táncos lány, fogni kell a kezét,
sőt elmegy az áram, dörzsöli a szemét.
Ránéz a mobilra, két órát volt távol,
100 az olvasatlan – agya máris zárol.
De nincs idő erre, interjúra rohan,
színésszel a balján megbámulják sokan.
Vissza a próbára, a fotósokkal csacsog,
sajtóestet szervez, foga máris vacog.
Ebédre vadászik, a célpont a Kantin
húsz kolléga ül ott, jöhet az a frontin.
Orlai rácsörög, okosóra csippan,
Radnótiba várják, kultúrszíve dobban.
De az esti sajtó odébb van még, addig
harminc cikket szerkeszt és időzít keddig.
Jani norvég könyvet ajánl, majd még egy dánt,
Dani filmes hírt hoz, szóvicce mélyre ránt.
Milán képet szállít, nem fékezi kordon
a PR Dórié, a videók Norton.

Felrántja a szekrényt, egy pillanat és kész,
kinézetre sikkes, hangulatra merész.
Végiglejt a placcon, mosollyal üdvözöl
valakihez jót szól, valakinek örül.
Van ott Kossuth-díjas, Jászais is sűrűn,
megcsillan a fényár a Karinthy-gyűrűn.
Ő a kaméleon, a társaság lelke,
ismer minden fortélyt, a szakma nevelte.
Nincs rivalizálás, félretéve kartács
megfér egymás mellett Centrál, Víg és Madách.
Sok érzelmet pendít, nevettet a játék,
a színházban töltött minden perc ajándék.
Máskor még füzetbe, most fejben jegyzetel,
hogy majd hazaérve új cikket kezdjen el.
Hazaesik tompán, a chaten beszámol,
az összes derűről, minden kis hibáról.
A napi nyűg látszat, imádja ha pörög
szíve sokat repes, a színház neki örök.
Visszagondol mára, hála fűti bentről
holnap reggel minden kezdődhet elölről.

Kiemelt kép: Malik Andrea (Fotó: Kovács Milán)