Én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy bárkit húzhattam volna a csapatból, mert nekem van a legszorosabb kapcsolatom mindenkivel, de azért titokban nagyon, nagyon boldog voltam, hogy az egyik legkedvesebb cinkostársamról kell fogalmaznom majd.
Milán 2020 októberében jelentkezett be nálam, akkor én már közel egy éve a Nemzetiben dolgoztam. Alapvetően ott szeretett volna fotózni, de a színházban nem volt lehetőség, viszont amikor átnéztem az anyagát, azonnal tudtam, hogy pont rá van szükségünk a Deszkán. Akkor még más volt a vezető fotósunk, ám annyi feladatunk volt, hogy egyrészt kellett valaki beugró, másrészt már akkor látszódott, hogy teljesen más módon fogja meg az előadásokat, mint amit megszoktam. Érti amit lát, sőt képes tovább is gondolni a színpadon történteket, a galériái nem csak egymás mögé került gyönyörű képekből álltak, hanem képesek voltak elmesélni az előadásokat, amelyeken készültek.
Hosszú időszak következett, amikor időt, kreatív energiát nem spórolva járta a budapesti játszóhelyeket, a sajtóeseményeket, legtöbbször egyedül, de ha tehettem, akkor a saját projektjeimre őt vittem magammal. Nem tudom, hogy ő mit látott belőlem, de abban biztos vagyok, hogy az elejétől kezdve a sima munkakapcsolaton túlmutatva figyeltünk egymásra, ő azokra az instrukciókra, amikből remélem néhány a hasznára volt, én meg arra, hogy milyen az, amikor egy valódi művész áll a gép mögött. Ebből a figyelésből pedig egy ponton barátság lett, számomra az egyik legerősebb kapcsolódás, ami a felnőtt életemben kialakult.
Nagyon sok kalandot éltünk át együtt, csináltunk fesztiválokat Kaposváron, Sátoraljaújhelyen, voltunk együtt a Szigeten, dolgoztunk plakátfotózáson, nem tudnám összeszámolni, hogy hány sajtóeseményt unatkoztunk és/vagy vigyorogtunk végig. És azt sem tudom megmondani, hogy hány kávézóban dolgoztunk egymás mellett a megjelenő anyagokon a legnagyobb egyetértésben, a legnagyobb hatékonysággal. Ültünk együtt az egyik Tesco parkolójában a betonon és bontottunk szét együtt már kordont is valami tó partján, koccintottunk a legnagyobb vidéki szabadtéri művészbüféjében és csöveztünk valamelyik albérletem szőnyegén is hajnalig lelkizve. Ő az egyik olyan ember, aki mindig tud rólam, és akinél nekem is elképesztően fontos, hogy tudjam, merre jár. Bármiről lehet vele beszélgetni, mert minden érdekli, a hokis romnyál könyveimen keresztül az amerikai politikán át, a magyar kulturális életben zajló történésekig. És jól, ez is nagyon fontos. Értő figyelemmel van mások felé, ha kérdez, akkor valóban érdekli a válasz. A humora valahol a szarkazmus és a gúny között van félúton, elég jól reflektál az enyémre, ezért tud remekül szórakozni rajtam, és elérni, hogy én is tudjak magamon. Mégis mindig úgy szól be, hogy nem okoz fájdalmat vele, a szeretete érződik minden mondat mögött.
Nem csak az én szívemben van különleges helye, a csapat is ragaszkodik hozzá. Danival folyamatosan piszkálják egymást, Janival és Dórival általában ellenem fognak össze, Nortonnal olyan összeszokottan tudnak együtt dolgozni, ami szerintem ritka fotós és videós között… Így nem csoda, hogy 2 évvel ezelőtt szépen, lassan, valahogy magától értetődő módon átvette a vezető fotós pozícióját a Deszkánál. Arról nem is beszélve, hogy az elmúlt időszakban a szakma is felfigyelt kiemelkedő tehetségére, hiszen amellett, hogy a Magyar Színház hivatalos fotósa lett, sorra kapja a felkéréseket a Budapest Bábszínháztól, a Vígtől, utóbb pedig az Orlai Produkciós Iroda egyik olvasópróbáját is ő örökítette meg.
Sokszor mondom, neki is, hogy büszke vagyok rá. Azért, amilyen csodálatos ember, amiért ilyen szépen halad a maga elé kitűzött célok megvalósítása felé, ám legfőképp mégis azért, mert ugyanazt látom a tekintetében, mint amikor 4 éve először beszállt mellém a Nemzeti liftjébe az első személyes találkozásunkkor. Tisztaságot. Köszönöm, hogy kísérsz, hogy minden hülyeségemben a cinkostársam vagy, legyen az a negyedik kilépő Unicum, vagy valami elvont feladat, mindenre igent mondasz, és köszönöm, hogy minden nap példát mutatsz az alázatoddal, érzékenységeddel és hiteddel.
Maradjunk együtt még sokáig!
