Kezdhetném azzal a mai köszöntőt, hogy mérföldkőhöz érkeztünk, de azt gondolom, hogy ebből volt már rengeteg: az indulásunk óta annyi minden történt velünk, hogy ezek felsorolásával is hosszú oldalakat tölthetnék meg. Azt gondolom, hogy most nem erről kell beszélnem, hiszen ma alkalom van arra, hogy személyesebben fogalmazzak.

A Deszkavízió az én utam, a saját kalandom, ha úgy tetszik, fejlődéstörténetem. Álmodtam valamit, amiről fogalmam sem volt, működni fog-e, de naiv lelkesedéssel nekifogva egy percig nem is gondolkodtam ezen. Lehetőségeket, réseket kerestem, mert csak annyit tudtam, hogy a tíz évig tartó szerelem elmúlása a tévé iránt óriási űrt fog maga után hagyni, és valamivel pótolni kell. Keresnem kell valamit, amiben ugyanazon a hőfokon tudok hinni. Ez lett a színház, a minden este megszülető csoda varázsa, az az ajtó, amelyen néhány órára belépve félre lehet tenni minden gondot-bánatot, majd kilépve rajta magunkkal vinni valami új tapasztalást, tudást.

És én alázatosan tanultam is, mindenkitől és mindenből. Fantasztikus mestereim voltak: a klasszikus és kortárs írók, a szakma összes rendezője, színművésze, tervezők, dramaturgok, rendezőasszisztensek, színházi titkárok, a műszaki oldalon dolgozó kollégák, a társulatok kommunikációs szakemberei, a kollégáim – az újságírók. Impozáns névsor kívánkozik ide is. Nekik köszönhetően tudok mindent egy kőszínház működéséről, hogy melyik betű mit jelent a próbatáblán, hogy milyen fényt kell kérni egy videó-felvételnél, hogy ne legyen árnyék a szemek alatt… és nekik köszönhetem a mára kialakult markáns ízlésem is, amit a szerkesztőségben csak kultúrsznobságnak hívnak a többiek.

Sokat tanultam tőled is, kedves olvasó. Hogy mit? Azt, hogy hogyan mutassam meg neked azt, hogy mit gondolok erről a világról, hogy hogyan tud értékteremtő lenni a Deszkavízió, úgy, hogy nem áll be semmilyen sorba – most jön a sokat ismételt mondatom -, hiszen a kultúrának nincsenek oldalai, csak értéke. Azt, hogy hogyan tudjak hiteles maradni akkor is, ha magam is egy társulat tagja vagyok.

De a legtöbbet a „gyerekeimtől” tanultam, minden egyes újságírótól, fotóstól, videóstól, akik az elmúlt 5 évben kísértek/kísérnek. Nekik köszönhetem, hogy minden őrült álmom megvalósult, hogy olyan feladatokat is meg tudtam csinálni, amelyek a segítségük nélkül nem mentek volna, ők az oka annak, hogy minden reggel megtalálom az örömet a napi rutinban, a motivációt a folytatásra, a kreatív energiákat a léc egyre magasabbra emeléséhez. Miattuk vagyok én magam is és a Deszkavízió is az, ami – az ország legprogresszívabb független kulturális hírportálja.

Ezért nem volt kérdés, hogy idén a szokásos születésnapi projekt keretében ők kerülnek a fókuszba: azt kértem tőlük, hogy nyúljanak mélyre, és fogalmazzanak arról, hogy ki vagy mi terelte őket abba az irányba, hogy a kultúrával foglalkozzanak. Mélyen őszinte anyagok születtek, ezeket fogjátok a hét további részében látni esszék, interjúk, fotó-válogatás és videók formájában.

De én személy szerint nem a tartalmakra vagyok a legbüszkébb, nem azoktól hatódtam meg az anyagok szerkesztése közben. Az érintett meg a leginkább, hogy milyen fantasztikusan működtek együtt csapatként, hogy megszervezték az összes fotózást, videófelvételt, interjút, hogy energiát fektettek egymás projektjébe – önzetlenül, egyszerűen csak azért, mert hisznek egymásban, a minket összefogó Deszkavízióban. Én pedig bennük hiszek, abban az erőben, amit együtt képviselünk, amivel beférkőzhettünk azokon a bizonyos réseken, aminek köszönhetően eljutottunk az 5. születésnapunkig.

Köszönöm nektek, hogy ez a mai nap ünnep lehet!
Boldog születésnapot Deszkavízió, boldog születésnapot kollégák, este koccintunk!

Malik Andrea
alapító-főszerkesztő

Kiemelt kép: A Deszkavízió szerkesztősége (Fotó: Kovács Milán)